Nyelvtudományi Közlemények 33. kötet (1903)
Tanulmányok - Kicska Emil: Mondattani egyenletek 373
MONDATTANI EGYENLETEK. 425 bizonyítható tételből nem fogadom el azt a következtetést, hogy mégis csak az az alany, a mivel a személyes ige megegyezik. Hogy az ige convenientiájának nem lehet hasznát venni az alany keresésében, már fönt kimutattam. Ezen semmit sem változtat az. hogy miből keletkezett az alany fogalma. De ha már történeti fejlődésről van szó, talán megerősíti bizonyításomat az, ha arra az általánosan ismeretes és elég könnyen bizonyítható véleményre hivatkozom, hogy az alany sokkal előbb megvolt a beszédben, mint a személyes ige. Hisz még ma is egész sereg olyan nyelv, melyben nyoma sincs a személyes igének. «Alle Sprachen, welche das Pronomen mit dem Parlizip verbinden z. B. statt amo nur ego amans sagen, wie allé hinterasiatische Sprachen, das Tibetische, Mandscburische, Mongolieche mit inbegrifíen, allé diese Sprachen, sage ich, habén keine Verbalflexion.* (Steinthal, Gramm. Log. Psych. 363.) HEYSE, valamint mind azok, a kiknek fejében nem zavarodott meg teljesen az alany és állítmány fogalma, kétségkívül a hangsúlyból s az elemi ige hovatartozásából ismernek oly biztosan a kétnevezős mondatok alanyára és állítmányára, vagy ha úgy tetszik kiegészítőjére. Én tehát a helyes inductióra hivatkozva, azt követelem a grammatikusoktól, hogy más mondatokban is ugyanabból különböztessék meg az alanyt es állítmányt, mint a kétnevezős mondatokban. Mert mi biztosítja őket megkülönböztetésük helyességéről, ha más mondatokban olyasmiből különböztetik meg az alanyt és állítmányt, a mi a kétnevezős mondatokban hiúnak bizonj'últ? Hisz ez arczúlcsapása minden józan inductiónak. Ha oly biztos ismertető jel az a hangsúly és az igésítés ebben a két mondatban : Végső kívánságom (van i j a gönczöl szekere. Végső kívánságom \ a gönczöl szekere (van), miért ne jelentsen az semmit ebben a két mondatban : Könyvtára van \ szobája ablakán. Könyvtára j szobája ablakán van f Ezt a, bátran mondhatom, megdönthetetlen okoskodásomat, afféle okoskodással akarja <czáfolni KALMÁR, hogy egy meg egy kettő, tehát egyszer egy is kettő, hogy «ha lehet hangsúlyos és hangsúlytalan állítmány, hangsúlyos és hangsúlytalan helyhatározó, ne jöjjünk zavarba, ha az alanyt és kiegészítőt is meg kell hagynunk alanynak, illetőleg kiegészítőnek, akár rajtuk van a hangsúly, akár nem rajtuk» (Nyr. 30, 167.). S KALMÁR valóban nem is jön zavarba — hogy is jöhetne, mikor a sic volo, sic jubeo elve alapján választja ki a maga alanyát és kiegészítőjét — ennek a mondatnak magyarázásában: Én vagyok | a te urad-istened. De abban mégis téved, mikor «nem hiszi, hogy volna nyelvész, ki ebben az isteni parancsban ne az én-t tartaná alanynak». Kérdezze csak meg a tőlünk vakon követett németektől, hogy7 mit tartanak
