Nyelvtudományi Közlemények 33. kötet (1903)
Tanulmányok - Kicska Emil: Mondattani egyenletek 373
406 KIOSKA EMIL. AEISTOTELES tehát nem egy mondatból, hanem kettőből származtatta le a hat utótétet. 8 ezt igen okosan cselekedte, mert így nem követett el erőszakot a nyelven, mely az a. (3, Y syllogismusok előtétéit, az Al. mondatra vonatkoztatva, sohasem tartotta új alakok előtétéinek, hanem csak az előtétek helycseréjének. Fönt azt mondtuk, hogy az A schemában csupán az a, b. c szólások cserélgetnek helyet, a szerint t. i. a mint a p2 , vagy az s2 , vagy az s functióját teljesítik, de maguk a functiók mind a hat mondatban ugyanazon a helyen maradnak. Ha ez meg nem változtatható törvény volna, akkor a mondatsorok megfelelnének a számsoroknak, mert ezekben is mindig ugyanazon a helyen maradnak a functiók, t. i. az egyesek, tízesek, százasok sat. Legföljebb a kimondott számban cserélnek néha helyet. V. ö. harminczkettö és zweiunddreissig. De a mondat nem összeadandókból, hanem tényezőkből áll. Ezek helyet cserélhetnek nemcsak a számvetésben, hanem a beszédben is. Két tényező, p és s, két rendben kovetkezhetik egymás után : fi s vagy s p. Pl. Derültséget keltett [ a képviselő úr, A képviselő úr | derültséget keltett. Ez a két mondat csak annyiban különbözik egymástól, hogy tényezőik helyet cseréltek egymással. Azért egyenlőség jelével is szokás őket összekapcsolni így: Derültséget keltett a képviselő úr = A képviselő ur | derültséget keltett. AEISTOTELES így fejezte ki ezt az egyenletet: «A mondatok, ha helyet cseréltetünk bennük a nevekkel és az igékkel (az alanyokkal és az állítmányokkal), ugyanazt jelentik. Pl. fehér j az ember, az ember | fehér.»*) (rcspi epjAijveíac X. fej.) AEISTOTELES jól megkülönböztette az alany és állítmány helycseréjót az alany *) Érdekes ez a hely azért is, hogy a név és az ige helycseréjéről beszél s a például idézett két mondatban: sem Xeuzc? av5pw~o:, sa-cv ávS-pwiro; Xeuxbj niégis ugyanazon a helyen marad az ige, az l'aiiv. A mondattani igét érti. Ez nem az eatív, hanem a XÍOXÓÍ (IOTÍV). EZ az ige valóban helyet cserél a másik mondatban az KvSpwra; névvel. Az is érdekes, hogy ebben a mondatban: EOTC Xcuxb; avSpwjroí (fehér az ember) a Xeuxo; szón van a leggyöngébb hangsúly jegye. Ez nern azt jelenti, hogy a görögben nem az állítmány hangzott legerősebben, hanem csak azt, hogy a görög nyelv nem épen úgy hangzott, mint ma írják. ARISTOTELKS a Xsuzo; szót hangoztatta legerősebben e helyen. Ennek bővebb bizonyítgatásába itt nem bocsátkozhatom, de egy okot mégis megemlítek legalább annak bizonyságául, hogy a görög nyelv nem épen úgy hangzott, mint ma írják. CURTIUS szerint az oö (nem) «atonon, tonloso volt, azaz úgy hangzott volna, mint a mi az névelőnk. ARISTOTELES szerint a már megeredt beszédben hangszínre nézve épen úgy hangzott, mint a ou (a hol), de «amaz erősebben, emez gyengébben*, (Hepl aozn^-:zí)v HéyytD'j 4. és SÍ. fej.) Azaz, a relativum a görögben is oly gyöngén hangzott, mint a megyarban, a tagadó szócska a görögben is oly erősen, mint a magyarban. Nem volt az «tonlos» a görögben sem ott, a hol a, magyarban hangsúlyos. i
