Nyelvtudományi Közlemények 32. kötet (1902)

Tanulmányok - Kalmár Elek: A határozókról - II. 230

A HATÁROZÓKRÓL. 241 Ez az észrevétel vezetett annak a felismerésére, hogy igazi állapothatározóul tulajdonkép maga az állítmányi névszó szolgál: az alma gyümölcs, a rózsa piros, csakhogy ebből még a ragot sem kell elhagyni, hogy kisérletet tegyünk vele, mert ez ragtalan, illetőleg egyeztetett határozó, s így ezt a dicső múltú fő-főmondatrészt, a logika prsedicatumát, a prsedicativ viszony legtiszteltebb kifejezőjét még mélyebbre kell taszítanunk régi magas polczáról. mint az alanyt; nem egy határozó osztályt alakítunk belőle, hanem egy osztály egyik csoportjának egy töredékéül illesztjük be az alkotmányos három tagozatú rendszerbe, de ezzel aztán ugyancsak felgazdagítjuk ezt a már-már szűkre zsugorodott határozó-osztályt. Az állítmányi névszó a logikusok és nyelvészek felfogása szerint mind máig egy dolog magával az állítmánynyal, sőt ennek lényegesebbik fele, mert az ige mellette kötőigévé van lesűlyesztve. S ez az elmélet legtöbbet ártott eddig a nyelvtani rendszer kifejlesztésének. Még DELBRÜCK és WTJNBT is ennek a felfogásnak az áldozatai, e miatt nem találják meg az alaktani rendszer helyett a mondatrészek természetes rendszerét. De azért az állítmányi névszó elmélete sem egységes, sőt czáfolattal is találkozott már. BECKER még pusztán ezt teszi a praedicativ viszonyba, s a factivusról, melyet a kiegészítők közé sorol, kifejti, hogy nem attribútum praedicativum (347. k. 1.). PAUL, ki szintén egyszerűen állítmánynak veszi az ily névszót (100. 1.), az attrib. praed.-mot, mely a magyar ragos essivusnak felel meg, közép helyre állítja az ily állítmány és a jelző közé (116. k. 1.), nagyon közeledve ezzel a helyes mondattani felfogáshoz. Az attrib. prsed.-mot PAUL önállóbbnak tartja a jelzőnél ée külön mondatrészszé teszi, mely lazábban függ össze az alanynyal mint a jelző, mivel nem szükségképen^ és tartós tulajdonságot jelez, hanem csak esetlegeset és mulékonyat. Ámbár innen csak egy lépés van addig, hogy a «szükségképeni és tartós tulajdonságoU az ige bővítései során az ú. n. állítmányban találjuk meg, s ennélfogva ne tekintsük ezt egyenlőnek az igei állítmánynyal s ne lássunk külömbségefc a prsedicativ és obiectiv kapcsolat között: úgy látszik, hogy ezt a lépést érczfal gátolja, mert az állítmányos elmélet még teljes virágjában van. «A nélkül, hogy grítmmatizálásba esnénk, a prasdicativ kapcsolatnak elsőséget kell adnunk valóban az attributiv és objectiv kapcsolat felett s így TRENLELENBüRGnak és társainak egyes formai logikák és STEINTHAL felett*, mondja még legújabban is (1897.) ERDÉLYI L. (Ny. K. 27 : 302. k. 1.). Ám mint veszszük észre, STEINTHAL már megingatta az állítmányos elméletet és BEASSAI is csak határozóvá teszi az állítmányi névszót, szerinte ez a létige határozója, mely állandósága miatt állandó nevet is kapott, még pedig «a logikától kölcsönözött szóval prsedicatumnak, vagy nyelvtani eredetű műszóval attribútumnak hivják» (Akad. Ért. 1860. 349. 1.), és ehhez sorolja a nevező határozót is (u. o. 1864. 245. 1.). KERN is egészen elszakad az állítmányi elmélettől. Szerinte csak a «verbum finitum* lehet állítmány, nem pedig ez a tartalmának egy határozójával (Pradikatsbestimmung) együtt (Die deutsche Satzl. 1883. 104. 1.); az állítmányi névszó közönséges határozó, még csak nem is Nyelvtudományi Közlemények XXXII. *"