Nyelvtudományi Közlemények 32. kötet (1902)

Tanulmányok - Petz Gedeon: A nyelvbeli kiegészülésről 216

A NYELVBELI KIEGÉSZÜLÉSBŐL. 225 KATONA ISTVÁN már 1645-ben jegyezte meg, hogy: «A lelkes állatoknak teniszetik mind az önnön nemekhez illendő szókval mondathatnak kL Mint: az asszony szül; a ló tsikózik, a szamár vemhezik, a tehén borjúzik... Nem mind fiazik, a mint szoktak szollani ... A madár továbbá költ, a hal ívik, a méh ereszt avagy rajzik» (u. o. 448. 1. és Corpus Gramm. 316. 1.). Az egész jelenség kiindulópontját, a lélektani magyarázat alapját-OSTHOFF bizonyára helyesen határozta meg s kétségkívül igaza van abban is, hogy a nyelvnek az a hajlandósága, hogy a közelebb esőt és mélyebbérdeklődést keltőt egyénileg alakúit szavakkal fejezi ki, általános emberi vonás. A sémi nyelvek köréből — BEZOLD és NÖLDEKE közleményei alapján — maga OSTHOFF sorolja fel munkájában az ide tartozó eseteket óa hogy az ugor nyelvekben sem ismeretlen e jelenség, azt akár csak a magyar nyelvre szorítkozva könnyen megállapíthatjuk. Hisz ugyanaz a nyelvi ösztön működött közre, ha a magyar nyelv — az indogermán nyelveknél finomabban egyénítve — megkülömbözteti a bátyát az öcstől, a nénét a húgtól. Jól tudom, hogy ép e primitiv rokonságneveket egynek kivételével kölcsönszóknak, mégpedig a bátyát és M^rot árja, az öcsöt a kaukázusi nyelvterületről került kölcsönszóúl igyekszik újabban kimutatni MUNKÁCSI (Arja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben 153., 356., 496. 1.): azonban akár van valószínűség e föltevésben, akár nincs, az esetleges átvétel s a jelentések megállapodása kétségkívül amaz egyénítő felfogásnak régi korszakában ment végbe, míg az általánosítótestvér kifejezésnek már képzésemódja is világosan mutatja az újabb keletet. Egyébként azonban feltűnő, hogy a magyar nyelvben aránylag kevés az igazi kiegészülés példája. A melléknévi fokozás terén a sok — több, az igeragozás terén a vagyok — Unni, a számnévképzés terén az egy —• első, kettő — második, a névmásképzés terén az én — mi viszonya. a szembetűnőbb esetek és, tudjuk, ezek sem egyformán régi példái a kiegészülésnek: régi nyelvemlékeinkben megvannak még a válni, válván alakok, a melyeket ma lenni, lévén helyettesít (SIMONYI, TMNy. 273. 1.) és az én és mi névmásokban a nyelvtudomány egyazon gyökérnek külömböző alakulatait látja (SZINNTEI, Nyelvhasonlítás 29. és 83.1.). Lehet, hogy a magyarban az általánosításra és kiegyenlítésre való törekvés elenyésztette a régibb korokban az említett alakokon kívül esetleg másokban meglevő külömböző gyökerű képzéseket, lehet, hogy egyrészt a magyar nyelv régibb emlékeiben, másrészt a rokon nyelvekben még nagyobb számmal vannak ama jelenségnek kimutatható példái. Mindenesetre örvendetes lenne — s ezzel magának OsTHOFFnak előttem kifejezett óhaját is tolmácsolom — ba valaki, a ki ezen a nyelvterületen nálamnál járatosabb,, e példák összeállítására vállalkoznék.