Nyelvtudományi Közlemények 25. kötet (1895)

Értekezések - Munkácsi Bernát: A magyar magánhangzók történetéhez - 164

A MAGYAR MAGÁNHANGZÓK TÖKTENETÉHEZ. 169 nyiben t. i. a nyelvemlékek nem valami régi korból valók ós csekély számban tartalmaznak olyan sajátságokat, melyek az élő nyelvjárásokban is ne mutatkoznának — csakis a rokon nyelvekkel való összehasonlítás adja meg azt a tág látókört, melyben a hangtörténeti fejlődés menete és iránya egész világossággal szemlélhető. Pusztán a nyelvemlékek és nyelvjárások tanúságai alapján tudvalevőleg vajmi hamar készen lehetünk a magyar mássalhangzók történetével, melyekből a pozitív nyelvtörténeten belül jóformán csak a v és j tüntetnek fel rendszeres változásokat. Azonban kizárólag e keretben mozogva, képtelenek vagyunk az alakok történeti elsőbbségének eldöntésére legtöbb esetben a nagyobb változatossággal jelentkező magánhangzók terén is; mert abból pl., hogy egyes nyelvemlékek és egyes nyelvjárások kétféle hosszú á-t s ismét más nyelvemlékek és más nyelvjárások egyfélét jeleznek, illetőleg ejtenek, éppenséggel nem vonhatunk semmi következtetést az egyik, vagy másik hangállapot régibb és eredetibb voltára; erre nézve csak az nyujt határozott útmutatást, hogy a kétféle é-nek kétféle magánhangzó felel meg a vogulban is. Mindezekből pedig az következik, hogy magyar hangtörténeti vizsgálatainkban az összehasonlító nyelvtudomány bizonyságai minden egyes adatnál lehetőleg tüzetesen és első sorban veendők figyelembe, nem pedig csak amúgy mellékesen, odavetett jegyzetképen s nem általánosságban és szórványosan, mint ezt B. értekezésében tapasztaljuk. Midőn azonban a rokon nyelvek tanulságainak számba vételét ily szükségesnek Ítélem, nagyon idején valónak tartanám, ha nyelvbúváraink fölhagynának azon eddigelé általánosan követett helytelen eljárással, melynél fogva különösen hangtörtóneti megállapításoknál tekintet nélkül a magyar nyelv szorosabb rokonságára, bármely távoli rokon nyelv teljesebb hangalakjából indultak ki s azt közvetetlenül a régi magyarnak is tulajdonítva pl. azt mondogatták, hogy a magy. szem ós szív szókban a szóvégi mássalhangzó előtt l enyészett el, mivel a finnben silmá és sydame alakok találkoznak, vagy hogy a magy. hal magánhangzója d-ból való, mivel finn párja: kala (NyK. XXIV. 275 és 377); holott mint a vogul sam, sam,, osztj. sem, sem «szem», vogul sim, sim, osztj. sem, sam «szív» alakok tanúsítják az l elenyészte már nem esik a magyar nyelv külön életébe, a mint merő véletlennek kell