Nyelvtudományi Közlemények 10. kötet (1871)

Tanulmányok - Budenz J.: Jelentés Vámbéry A. magyar-török szóegyezéséről 61

JELENTÉS VÁMBÉRY A. MAGYAR-TOROK SZUKUXB&ŰÍSJ&IJWJU. V„ egyszersmind bárminő néven nevezendő (másodfokú, fiatalabb) rokonsági viszonyban más, különböző nyelvekkel. Hogy V. úrnak tetszett a magyar és török nyelvek viszonyát szintén rokonságinak mondani, ez, habár kis fogalomzavar, mely okvetetlenül félreértést okoz, magában véve még nem volna nagy baj; hiszen mondhatjuk, hogy verba valent usu. Ámde e kis fogalomzavar, melyben némileg V. úr maga is leledzett, az ő egész munkálatára káros befolyással volt, a mennyiben az őt abban gátolta, hogy tulajdonképi föladatát helyesen és szabatosan magának kitűzze, és ahhoz képest a kivitelben biztos és öntudatos elvek szerint járjon el. Mert V.úr az ő úgynevezett másodfokú vagy fiatalabb; kölcsönvételi viszonyon alapuló magyar-török rokonsága alá egyszeriben oly „gyök és tőszók vagy nyelvalakok" egyezését is fogja, mely ő szerinte is a turáni (altáji) nyelvek valóságos ősrokonságából folyna. Ezek pedig, t. i. a magyar nyelvben használt gyök és tőszók vagy nyelvalakok, szerinte „mint a turáni nyelvcsoport közös birtoka, a törökben nagyobb és élénkebb rokonságot mutatnak (értsd: a magyarhoz) mint a finnugor nyelvekben." V. úr szerint tehát a magyarban vannak szók és nyelvalakok, a melyeket az a töröktől ugyan nem vett kölcsön azóta, hogy a finn-ugor alapnyelvből mint önálló (magyar) nyelv kivált, de a melyek mégis inkább a törökséghez tartoznak, mintsem az ugorsághoz. Miképen lehessen ez, azt teljességgel nem értem; mert én csak azt látom, hogy magyar szók, melyek altáji, vagy bár csak török-ugor ősrokonságnál fogva, a törökben is léteznek, mégis csak az ugor alapnyelv által juthattak a magyar nyelvbe, minthogy a közös török-ngor ősnyelv korában külön magyar nyelv nem is létezhetett, tehát nem is keletkezhetett semmi (valódi) élénkebb rokonsági viszony ő közte (a nem létező közt) és a szintén csak későbben különváló törökség között. Ilyen magyar szók, melyek nem tekinthetők kölcsönvetteknek, hanem közös altáji (ugor-török) rokonságrámutatnak, nem képezhetik ennélfogva egy különösebb magyar-török valódi rokonság bizonyítékait, még akkor sem, ha az ugorság részén történetesen csupán csak a magyar nyelv tartotta volna fenn azokat (a mi különben aligha lesz gyakran tapasztalható). Ehhez képest pedig az ilyen magyar-török szóegyezések szorosan véve csak az ugor (finn-ugor) és a török nyelvcsoportok közt fennálló ős-rokonsági viszony tárgyalásának szolgálnak anyagúi; oly mun-