Nyelvtudományi Közlemények 10. kötet (1871)

Tanulmányok - Szarvas Gábor: Latin fordításaink és a Latinosságok. 136

LATINOSSÁGOK. 145 succlamant, vehementissimeqne plauditur. (Liv. II. 10.) Cocles multis swperincidentibus telis incolumis ad suos tranavit: Cocl. a szakadó nyílzápor daczára minden baj nélkül átuszék övéihez. (Liv. II. 27.) Plebi crescunt animi: a nép vérszemet kap. (Just. I. 8.) Hostes recenti victoria exsultantes: a még gyözelemittas ellenség. (Ciö. Verr. IV. 13.) Quidquid illis placuerat, perdendum erat : a mi egyszer ezeknek megtetszett, arra hátran keresztet lehetett vetni (az az ördögé volt). (Cic. Rosc. Ám. 29.) Una merc'ede duas res adsequi; egy csapással két legyet, stb. Egyáltalában fordítóinknak nem volna szabad szem elől téveszteni, hogy a valódi római szemléleti mód s a tárgyilagosság nagyobbára karöltve járnak; e körülménynek figyelembe vétele s a magyar kifejezésnek helyénvaló módosítása bizonyára igen sokat csiszolna le azon darabosságból, mely nagy részöket élvezhetetlenné teszi. A sok helyett álljon a következő példa. Ha egy eredeti színmüvet végighallgatunk, vagy regényt átolvasunk, vagy figyelemmel kísérjük népünk eléadását, egyformán azt tapasztaljuk, hogy nyelvünk a megszólításokat túlnyomólag a beszélő személyek közt fenálló viszony alapjából képezi; mint: fejedelmem, királyom, liivem, férjem, feleségem, gyermekem, uram, öcsém, bátyám, húgom, barátom stb. stb.; a római ellenben inkább a „ki", mint n

mi

u

-nek

szempontjából intézi megszólításait; pl. Cicerónak Ligariust védő beszédében folyton ezen megszólítást látjuk alkalmazva „Caesar"; s így többi irataiban is rendszerint a tulajdonnevek szerepelnek. Hogy e véget érni nem akaró s gyakran rósz helyre szúrt „Caesar, Atticus, Brutusu

aztán egyhangú s meglehetősen szögletes, kivált ha hozzáveszszük, hogy a latin a nyelvünkben szokásos birtokviszony kifejezését is elhagyja, azt eléggé igazolja a következő pár idézet Cicero Catójának fordításából: „Igen sokszor szoktam, Cato, ezzel a Laeliussal itt csodálkozni... No biz az, Scipio s Laelius, nem oly nehéz dolog ... Hanem, Cato, nekünk azzal tennél ám még nagy örömet... Szivesen megteszem, Laelius ... Biz igen szeretnők, Cato ... Megteszem, Laelius... Ugy van, a hogy mondod, Cato ... Ez tesz ugyan, Laelivs, valamit stb. stb. Ezzel azonban nem azt akarjuk mondani, hogy a latin egyáltalában nem ismeri a metaphoricus kifejezéseket, mert sok eset-NYELVTÜD. KÖZLEMÉNYEK. 5. 10