Nyelvtudományi Közlemények 10. kötet (1871)

Tanulmányok - Szarvas Gábor: Latin fordításaink és a Latinosságok. 136

442 SZARVAS GABOE. ,1. A nagy időhézag, mely a két nyelvnek létezési korszaka közt fekszik. A latin nyelvnek virágzása óta már innen-onnan kétezer év fog lefolyni; hogy mily nagy változás állott be azóta az. erkölcsi világnak minden rétegében, mindegyikünk tudja. Egészen más politikai, vallási s társadalmi intézmények és szokások, a tudománynak óriási haladása, mind oly mozzanatok, melyek a két nyelv közt fekvő távolságot tetemesen nagyobbítják. Új fogalmak, nézetek s kifejezések támadtak; a mi még hajdanában határozatlan, ingatag, mozgó volt, az ma már korlátok közé szorítva, megállandosítva van. Az ily módon keletkezett diíferentiák csakis a két különböző szemléleti alapnak egybevetése által'egyenlíthetők ki s pedig akként, hogy az egyik nyelvben előforduló fogalmi s kifejezési sajátság számára aequivalenst keresünk a másikban. A szószerénti fordítás ily esetekben tehát még egy Plató ajkát is mosolyra derítené. Például Plautus „Trinummusának" következő helye (596—598): „Ecfugietex űrbe, ubi erunt factae nuptiae: Ibitstatim aliquo in maxumam maiam crucem Latrocinatum, aut in Asiam aut in Ciliciam" olyan Vajdafi-féle stílusban minő szépen hangzanék: Kiszalad a városból, a hol meg lesz téve a menyekző : el fog menni mindjárt valahová a legnagyobb gonosz keresztre rablásra vagy Ázsiába vagy Ciliciába!" Pedig ha a kellő aequivalenseket helyettesítjük, akármelyik modern szolga bízvást elmondhatná: „Mert az szent, hogy a menyekző után menten megszökik a városból s valahová pokolba Ázsiába vagy Ciliciába megy s felcsap zsoldosnak." Vagy vegyük fel e magyar szót „lovagu

;

ez meglehetősen fedezni fogja bármely esetben a latin equesi; de már megfordítva az utóbbi szűkebb körénél fogva elégtelen amannak jelölésére; ha pedig még egy lépéssel tovább megyünk s a „lovagiasságot"' akarnók latinul kifejezni, akkor az eques-nek teljesen háttérbe kell szorulnia s egészen más erőket kell alkalmazásba hoznunk. A lovagiasságban, a mint azt ma értjük, három oldalt különböztetünk meg : a bátorságot, elszántságot, — a becsületességet, szavatartást — s az előzékenységet, szívességet. Ezen három párnak egy-egy tag]a fogják tehát képezni a segédeszközöket, melyekkel az idézett szót a latinban teljesen kifejezhetjük körülbelül ily formán : promptus et integer et civilis animus. Nem volna-e tehát éles viszásság, föltéve, hogy e burok alatt az említett férfias tulajdonság lappangana, azt ekként tenni át magyarra: Serény;

feddhetetlen és leereszkedő lélek f

Pedig hány