Nyelvtudományi Közlemények 8. kötet (1870)
Lindner Ernő: Nyelvjárások vallomásai. 1
NYELVJÁRÁSOK V ÁLLOMÁNYAI. 11 a hangi elváltozás támadásainak enged. A nyelv élete megmerevül vagy egészen is elalszik, elhal ama szavakban és szőlészekben, melyek ezen hangi átalakulás első nyomait mutatják. Addig míg tökéletesen megértetnek és elevenen tartatnak, ellentállanak a hangi corruptiónak; de mihelyest csak — hogy úgy mondjam — elvesztik lélekjelenlétöket, lélekéberségöket, beáll a phonetikus romlás, és mihelyest egyszer ez kezdte meg pusztításait, az általa sújtott szórészek még csak traditió folytán, közmegegyezés szerint megadott, mesterséges léteit tartanak meg és grammatikai végzetekké sorvadnak öszve; különbség áll be a szónak lényeges vagy radicális és a szónak tisztán formális vagy grammatikai alkatrésze között. Kifárasztanám az olvasó türelmét, ha itt a szanszkrit, hellén, latin nyelvtani végzetek elemzésébe akarnék bocsátkozni a végett, hogy megmutassam, mikép származtak ezen végzetek független szavakból, melyek lassanként a nyelvnek folyton-folyó ledörzsölödése és lekopása által mintegy porrá lönnek szétmállasztva. Nézzünk tehát előttünk ismeretesebb nyelveket a phoneticus romlás elvének megmagyarázása végett. Válaszszuk p. o. a franczia nyelvet és tekintsük itt az adverbiumokat. A franczia grammaticiisok azt mondják nekünk, hogy, ha adverbiumot akarunk képezni, „ment" végzetet kell az adjectivumhoz ragasztani. így képeztetik „vrai" = „igazu -ból „vraiment" = „igazán", „bon" = „jó"-ból „bonnement" = r jól." Ezen végzet latinban nem létezik. De előfordulnak latinban ilyenféle szólásmódok, mint p. o. bona mente = jó szívvel, szándékkal, akarattal. (Quint. V, 10, 52. Bona mente faotum, ideo palám; mala, ideo ex insidiis). Olvassuk Ovidiusban „insistam forti mente" = megállok erős lélekkel, akarattal, j'insisterai fortement = avec un esprit, une volonté forte. A latinnak továbbnövésénél vagyis annak a francziába való átváltozásánál tehát a következő dolog történt: olyan szólásmódokban, mint „forti mente" az utolsó szó már nem éreztetett, mint külön szó, és ezzel egyidejűleg elveszett annak világos kiejtése. „Mente"-ből, a „mens" szó ablativusából, lett „ment" (ejtsd : „ma"), és már most tisztán formális elemgyanánt tartatott meg; mint önálló szó activitáson kivül helyezve, adverbial-végzet képen jelent meg, még pedig oly esetekben is, a melyekben az alapjelentésére („lélekkel, indulattal") való megemlékezés annak alkalmazását teljességgel lehetetlenné tette volna. Ha franziában azt mondjuk, hogy egy pöröly „lourdement"