Nyelvtudományi Közlemények 3. kötet (1864)

Értekezések - Takács István: Mit kell tartani nyelvünkben a részesülőkről? 210

A RÉSZESÜLŐK. 213 formabeli fő tötol az irodalom számára képezettek) előtte egészen ismeretlenek. A í-képzös szó az élo-nyelvben szerepel: 1) mint mellék-név, még pedig a) magára, p. állott posztó, aszalt szilva, döglött ló , rántott csirke, hízott marha. b) öszvetéve részint csupasz fő-névvel, részint ö ragu (egyes harmadik személy raga) főnévvel, p. dér-csípte (tök) , szú-ette (deszka) , madár-látta (kenyér), jégverte (szőlő), hideg-vette (gyümölcs), és agya-fúrt (ember), színe-hagyott (posztó), farka-vágott (tyúk), ina-szakadt (marha), esze-veszett (ember) stb. A b alatti elsÖ-nemü öszvetételben e szerint a í-képzos szó, a másod-nemüben pedig a fő-név vette föl az ö személyragot *). A <-képzős szó az élő-nyelvben szerepel 2) mint fő-név , de soha nem csupaszon, hanem mindig személy-ragokkal, még pedig a) fö-névi értelemben s azon sajátsággal, hogy mind a hat (én, te, ő, mi, ti, ők) személy-ragot fölveszi. Az e kategóriába tartozó í-képzős szók ismét vagy olyanok, melyek minden viszony-ragot fölvesznek, vagy olyanok, melyek csak bizonyos viszony-ragokat vesznek föl. Az előbbiekhez tartoznak p. föztöm, föztöd, főzte, főztünk, föztötök, főztök ; süttöm, süttöd , sütte, süttünk, süttötök, *) Az ö személyragnak az ily öszvetételekben való szereplése minden esetre sajátságos, de azért nem lehet feltűnő' az előtt, a ki nyelvünk természetével csak némikép is ismeretes. Az ó' személyrag ugyanis számos szavainkban viszi e sajátságos szerepet, még olyanokban is, melyekben jelenlétét csak a gondosabb figyelő veheti észre. Ilyen szók p. a híjában, vaktában (mintha mondanók : híomban = hiányomban, híodban, híjában, és vaktomban, vaktodban, vaktában, mely fő-neveket a szokás igehatározók gyanánt használ. Ilyforma szerepet visel az ö személyrag , a belé, hozzá , neki, rajta szókban is , midőn ezek az igékhez, mint igekötők csatlakoznak, p. belé-fúlni a vízbe, hozzá-nyúlni az ételhez ; nekiszaladni az ároknak, rajta-kapni a lopáson ; s bár ez igekötőkben rejlő ö fölöslegesnek látszik , mégis a romlatlan nyelv-érzékü magyar annyira lényegesnek tekinti, hogy mindannyiszor megbotránkozik, valahányszor effélét kell hallania, vagy olvasnia : fúltak sokan a vízbe ? e h. fúltak belé sokan a vízbe ; nyúljunk az ételhez e. h. nyúljunk hozzá az ételhez (mert nyúlni egészen más , mint hozzányúlni) ; a tolvajt a lopáson kapták e. h. a tolvajt a lopáson rajtakapták (mert kapni és rajtakapninem egy) stb.