Nógrád Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 281-306. szám)
2016-12-24 / 301. szám
2016. december 24., szombat Salgó a Karancsról Hím fekete rigó Lement a nap, köd és pára mögött, reménytelen szürkeséggel, mintha egyszerű hétköznap lenne, pedig - karácsony van, szerte a nyugati keresztények lakta földeken. Örömteli, a születő kis Jézust váró készülődés boldogsága járja át ilyenkor az ember lelkét, feltéve, hogy a társadalom törvényei, az év végi rohanás, a munka kényszere, a kapkodó bevásárlás, az utolsó roham nem tereli el a figyelmét. Márpedig eltereli, háttérbe szorítja azt, ami pedig a legfontosabb lenne: a békességet. Lement a nap a köd és a pára mögött, nekem pedig most már mindegy, mit várna el a továbbiakban a társadalomnak nevezett arctalan massza, összes erőszakszervezetével együtt - amit még nagyon muszáj, majd elrendezem e-mailben, Face- bookon, SMS-ben. Ha mégsem, akkor is mi történik? Összedől a világ? Csend van a késő délutáni erdőn, a zúzmara világit a lombkoronaszinten, a jéggé fagyott avar pedig ropog mintha villanykörtéken csörtetne az ember, ezért megállók a bükkös szálfái között, nem messze az erdő szélétől. Élettelenek tűnik a téli természet, nem mozdul semmi. A szél sem. Havat csak a porcukorhintés mennyiségében láttunk idén, azt is csak novemberben. Mostanra, a szentestére persze nyoma sem maradt, helyette a ködös területeken a zúzmara gyűlt össze az elmúlt napokban. Azért ez is szép. Hideg Istennek hála, volt mostanában, kell az is a természetben. Némi várakozás után már úgy tűnik, hogy a tél csendje nagyobb már nem is lehetne. Egyetlen zajt hallani néha, a zúzmara surrogását. A jégkristályok súlyát már nem mindenütt bírják el az ágak, vagy a barnára aszalódott, gallyakra száradt lombok. Ilyenkor úgy szakad le a zúzmara, mintha hó esne, a hang pedig olyan, mintha valami nagyvad járna az erdő átfagyott avarján. Sötét van már majdnem, amikor egy fácán kakatolását hallom a közeli tisztás felől. Elég ritka madár idefenn, a bükkösök övében, de van néhány példány, alighanem a nagyvadetetők szemestakarmányán élnek. Most gallyaz fel valahová a hosszúfarkú, ahol biztonságban töltheti az éjszakát - mármint az olyan ragadozótól, amelyik nem, vagy nem eléggé tud fára mászni. Azután valami apró madár csettegni kezd a sűrű erdőszéli kökénybokrok között: egy ökörszem jelezget így. A zúzmara még mindig világít valamelyest, de esély sincs rá, hogy megpillantsam a parányi madárkát. Nemsokára el is hallgat. A következő pillanatban egy szürke árnyat látok, amint vé- gigvillámlik az erdőszélen: egy héja tart éjszakázó fája felé. A ragadozók az előre kinézett hálóhelyet csak sötétedéskor közelítik meg, de már jóval előtte félrehúzódva figyelik a környékét. Már besötétedett és éppen indulni akarok, amikor vaddisznó visít fel a vízmosásban! Biztosan valami helytelenkedő süldőt utasított rendre a kondát vezető koca. Nem is volt messze, úgy hatvan méterre panaszkodott egyet a vadsertés. Jól kijárhatták már a disznók a váltójukat, mert a fagyott hó ropogása nem jut el a fülemig. A visítás persze még várakozásra késztet, pedig egyre hidegebb van, világosabb sem lesz, hiába a vastag zúzmara... Mindenesetre nem ismétlődik meg a hang. A szentestén tett rövid séta után elgondolkodva ballagok haza. Üresnek, élettelennek tűnik a téli erdő, de egy fél óra alatt ökörszem, fácán, vaddisznó hangját hallottam, a héját még láttam is. Mi más lenne ez, mint a természet karácsonyi ajándéka? Faragó Zoltán Felvételeink régebbi, havas teleken készültek.
