Nógrád Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 281-306. szám)

2016-12-01 / 281. szám

Hatvan évvel a sortűz után (Folytatás az 1. oldalról.) Salgótarján. Az 1956-os for­radalom Salgótarjánban erő­szak nélkül csendesült el, ép­pen ezért volt érthetetlen, hogy a kommunista párt nagy támo­gatásáról tanúbizonyságot tett városban miért lőttek a mun­kástömegre, miért volt szükség erre az embertelen tettre. Meg­szenvedte ezt a magyarázatokat máig nélkülöző esetet az akkori helyi társadalom, s nem gyó­gyította be a sebeket az sem, hogy a hatvanas években mint­egy engesztelésül, a szocialista hatalom óriási építkezésekbe fogott a városban. Attól a nap­tól kezdve minden más lett, az emberek féltek, szinte kivétel nélkül mindenki, még a rend­szerváltás idején is. Salgótarján abból az időből kapta meg a fé­lelem városa jelzőt. Minderről szerdán délután a salgótarjáni Stécé Kávéházban Ledöntött útjelzők címmel megrendezett emlékműsorban beszélgettek helyi túlélők, családtagok és ér­deklődők, a Zenthe Ferenc Szín­ház művészei és Geskó Sándor szociológus, akinek kordoku­mentumaiból Schiffer Pál film­rendező két filmet is készített, „Engesztelő 1956-1989", illetve „Ledöntött útjelzők l-H" címmel. Az 1956-os forradalom sal­gótarjáni eseményeivel és a december 8-ai sortűzzel kap­csolatos kutatások a '80-as évek végén indultak meg városunk­ban. A témáról Dávid János és Geskó Sándor szociológusok kutatásai alapján Schiffer Pál rendező készített két dokumen­tumfilmet, a több éves kutatás eredményeit összefoglaló kötet pedig 1990 márciusában jelent meg. Ennek címe: „Forradalom - Sortűz - Megtorlás". A háromfős szerzőgárda egyik tagja, Geskó Sándor volt a ven­dég a Stécé Kávéházban, ahol egy különleges beszélgetésen, egykori szemtanúk és más ér­deklődők előtt elevenítette fel a kutatómunka és a film megszü­letésének körülményeit. Geskó Sándor mindössze 27 éves volt 1988 tavaszán, amikor felmerült a film ötlete. Gondos előkészítés után úgy döntöttek, hogy forgatni kezdenek. Doku­mentum-gyűjtésnek indult a munka, amelynek már a szerve­zése sem volt könnyű: fedősz­torit kellett kitalálniuk, hogy egyáltalán szóba merjenek állni velük a tarjám munkások. Ezért azt mondták mindenki­nek, hogy a munkás létről gyűj­tenek információkat, pusztán arról szeretnének beszélgetni, hogy milyen most Salgótarján­ban munkásként élni. A beszél­getéseket még így sem vállalták bátran a riportalanyok, legtöb­ben otthonuktól távoli helyszí­nen adtak interjút és csak azzal a feltétellel, hogy a felvétel csak akkor lesz nyilvánosságra hozva, ha az illető már úgy érzi, nincs mitől félnie. Mert akkoriban, a rendszerváltás előestéjén még jócskán volt. Geskó Sándor társadalom- kutató felidézte azt az 1988. novemberi napot, amikor el­hangzott Grósz Károly „fehér- terroros" beszéde:- Nem akartam hinni a fü­lemnek és tudtam, így még nehezebb lesz szóra bírni az embereket - fogalmazott, majd ismert salgótarjáni ötvenhatos személyekhez fűződő emlékei­ből idézett fel néhányat. Mesélt Mede Lajos hegesztőről, aki az Acélárugyárban tagja volt az úgynevezett Hadady-Hargitai féle fegyveres csoportnak. Tu­dott a gyárban, decemberben elrejtett fegyverekről, január­ban részt vett azok biztonságos elhelyezésében. Mindezekért 1957. ápri­lis 18-án a Budapesti Katonai Rögtönítélő Bíróság 10 év bör­tön-büntetésre, mint főbün­tetésre, valamint egyes jogai gyakorlásának 5 évre való eltil­tására, mint mellékbüntetésre ítélte. Ő különösen bizalmat­lanul fogadta a munkáslétről érdeklődő szociológust, végül azonban teljes nyíltsággal be­szélt harminckét évvel korábbi emlékeiről. így tett felesége is, a dokumentumok tartalmazzák az ő elbeszéléseit is. Megrázó volt hallgatni Geskó Sándort, amint elmesélte Mede Lajosné történetét: férje bebör­tönzése után ugyan dolgozha­tott az Acélárugyárban, de mint ellenforradalmár-feleség, nem használhatta munkahelyén az illemhelyiséget, mondván „ne­hogy bepiszkítsa azt".- Ez volt a megismert törté­netek közül az, amely leginkább visszaadta a rendszer velejéig gonosz jellegét emlékezett vissza a szerző. Majd kifejtette, hogy kordo­kumentumot akartak csinálni, de a legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy találkoztak olyan emberekkel, akikről nem is feltételezték, hogy mennyire félnek, milyen megtörtén kell az életüket leélniük. Megtudtuk, hogy beszélgetett pufajkásokkal is, akik közül egyikük történeté­be a hallgatóságot is beavatta.- Az akkori Vásártéren lakott, ablaka a térre nézett s ő minden nap, órák hosszat nézett ki az ab­lakon. A sámlija mellett a máso­dik, harmadik találkozásunkkor felfedeztem egy kisbaltát. Tehát félt. Ő is félt - idézte fel a szocio­lógus, aki beszélgetőpartnerei kérésére tájékoztatást adott a december 8-ai sortűz előzmé­nyeiről, ismert tényeiről is. Esze­rint valaki valóban feltartóztatta az acélgyári munkásokat, hogy minél kevesebben járjanak a vé­rengzésre előre kijelölt helyen, s megtudtuk, hogy szovjet kato­nák és helyi pufajkások is lőttek a tömegre, a városban ekkor tan­kok is állomásoztak. A tömegnél nem volt fegy­ver, védekezni nem tudtak. Az elhunytak száma 131 fő, a számonkérés pedig máig várat magára. A lelkekben keletkezett szenvedést jól szemlélteti egy túlélő elbeszélése: „Elérték a céljukat és úgy megfélemlítet­tek bennünket....Hogy az elég egy életre! Salgótarjánban nem volt egy pofonütés sem, és a vá­lasz ez volt? A munkástanács meg a józan­abb eszűek óvták a túlkapások­tól a népet, és ez a válasz? Ilyen a köszönet? Minden keserűség belém szállt. Minden keserű­ség. És a keserűség azt hiszem egy kicsit gyűlölet is....Ez nem emberhez méltó dolog volt. Nem tudok erre mást mondani. Még annyit, hogy minek is szü­lettem magyarnak, de ha mér magyarnak születtem, akkor itt maradok. Itt élned, halnod kell, itt, ebben a hazában. Még akkor is, ha ez nem tetszik nekik. Még akkor is, ha nekünk nem tetszik az, amit velünk csinálnak..." Hozzászólások között halhat­tunk visszaemlékezést Ponyi József élő szemtanútól, a de­cemberi sortűz túlélőjétől arra vonatkozóan, hogy hogyan úsz- hatták meg pufajkások a bün­tetést, s arról is, hogy milyen hihetetlen, hogy a sortűz éppen egybeesett a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásá­nak egyházi ünnepével.- Az isteni szeretet szem­betalálkozott a gonoszsággal - fogalmazott ezzel kapcsolat­ban Varga András esperes-plé­bános hozzászólásában. A jelenlévők könnyeikkel küsz­ködve köszönték meg a szerve­zőknek és Geskó Sándornak a beszélgetést azt hangsúlyozva, hogy a témáról beszélni gyó­gyító erővel bír. Lakatos Kati Nincs kegyelem- Egy forgatás margójára Gáspár Tibor, a Miskolci Nemzeti Színház tagja nem először forgat a balassagyarmati születésű rendezővel, Matúz Gáborral. A legbátrabb város című dokumen­tum-játékfilm egyik főszereplője volt, a balassagyarma­ti csehkiverés során hősi halált halt vasutas. Lapunk a december 8-án bemutatásra kerülő, az 1956-os sal­gótarjáni sortűz alapján készült Nincs kegyelem című filmről kérdezte a színművészt. ■v.„, ■- -•5 ‘- Matúz Gábort még a televí­zióból ismerem, annak idején szívesen néztem a műsorait A legbátrabb város forgatókönyvét is érdekesnek tartottam. Úgy érez­tem, érdemes benne lenni, együtt feltárni, bemutatni a hazaszeretet és kitartás szép történetét Meg­tiszteltetés volt részt venni benne. A Nincs kegyelem esetében hasonlóképpen nyúlt egy fáj­dalmas, tragikus, részleteiben kevéssé ismert történelmi ese­ményhez. Fedezetet jelentett Gábor személye, és a történet is vonzó volt számomra. Egy­szerű fuvarosembert játszom, aki Salgótarján mellett él. Nagy élmény volt lovakat hajtani, iz­gultam, vajon sikerül-e felhaj­tani őket a dombra, kihajtani a kapun a lovaskocsit az utcára. Jó hangulatú forgatási napok voltak, ámbár sok részletben tudtuk felvenni a jeleneteket. Ahogy Gábor a pályázatok so­rán pénzhez jutott, úgy tudtuk folytatni, illetve újra és újra el­kezdeni a munkát. El sem tudom képzelni, hogy fognak összeállni a sok részletben felvett jelene­tek egy egésszé - nagyon kíván­csi vagyok. A forgatás során túlélővel saj- ) nos nem találkoztam, de Gábor részletesen elmesélte a törté­netüket - nagyon drámai, meg­indító, sokszor könnyfakasztó eseteket hallottunk tőle. Az én korosztályomnak már csak áttételesen vannak emlékei az ötvenes évekről. Szentesen, egy kisvárosba nőttem fel, a család nem na­gyon beszélt az ÁVH-s időkről, mindenki félt, magában tar­totta a történeteit. Ami nekem eszembe jut '56-ról, talán két | dolog: 1957 szeptemberében születtem, többször eszembe jutott, hogy a szüleim a legsö­tétebb megtorlás idején sze­rethették egymást... A nagyapám Mezőkovácshá- zán volt mezőgazdász: próbálta menteni a jószágokat ahogy tud­ta, azokban az időkben. Az 50-es években az összes fogát kiverték az Andrássy úton, ott, ahol most a Terror Háza van. Nem sokat be­szélt a Rákosi-korszak őrületes éveiről de egy dologra emlék- | szem: büszkén mesélte, hogy az utolsó fogát ő húzta ki magának harapófogóval... Baracius Krisztina

Next

/
Thumbnails
Contents