Nógrád Megyei Hírlap, 2016. november (27. évfolyam, 256-280. szám)
2016-11-29 / 279. szám
Drámai változás az Északi-sarkon Drámai változáson megy át az Északi-sark ökoszisztémája, sürgős beavatkozás szükséges a globális felmelegedés ellen, különben a sarkvidéken élőknek és a bolygó több lakosának is katasztrofális hatásokkal kell szembenéznie - erre figyelmeztet egy napokban közzétett jelentés, amelyet tudósok készítettek a térség környezetvédelmi kormányközi fóruma számára. LONDON. Az Északi-sark ökoszisztémáját alapvetően fenyegeti a klímaváltozás és az olyan emberi tevékenységek, mint az olaj- és gázkitermelés. Az Északi-sarkvidéki Tanácsnak (Arctic Council) benyújtott jelentés szerint a jégtakaró olvad, a tengerszint emelkedik, a partvidék pusztul, kiolvad a fagyott talaj, a térség növényeinek és állatainak élőhelye áthelyeződik. A tudósok több mint tucatnyi várható főbb változásról számoltak be. Ezek között szerepel a nyári idényben a jégtakaró eltűnése a tengerről és a különböző halak populációinak összeomlása is. A változások kihatnak a klíma és a táj stabilitására, az állatok és növények túlélő képességére, A Déli-sark felfedezése tott meg aki először járt mindkét sarkon, és először hajózott végig az északkeleti és az északnyugati átjárón is. Amundsen eredetileg az Északi-sarkra készült de Peary útjának hírére délnek vette az irányt Ezt még legénységének is csak a nyílt tengeren árulta el, egyben szűkszavú táviratban tudatta döntését a vele egy időben partra szállt brit Robert Falcon Scott-tal A két vetélytárs látta egymás hajóját, amikor partra szálltak, és mindketten nagyjából egy időben, 1911 októberében indultak a végső rohamra. Amundsen és négy társa kutyaszánon, 52 kutyával a rövidebb, ám nehezebb, míg Scott a Shackleton által feltárt, de 110 kilométerrel hosszabb útvonalat választotta. Mint kiderült, Amundsen számított jobban, és ő volt a felkészültebb, ráadásul az időjárással is szerencsésebb volt. Menet közben élelmiszer- és tüzelőraktárakat létesített, majd a Központi-Antarktisz fennsíkjára feljutva - és a depókig vezető visszaúton is - a felesleges kutyák húsával táplálkoztak. A Déli-sarkot 1911. december 14-én (egy hónappal Scotték előtt) érték el, és 99 nap, 2800 kilométer megtétele után 1912. január 25-én az expedíció minden tagja épségben érte el a bázist. Scotték sorsa tragikusan alakult: amikor iszonyatos szenvedések után 1912. január 18-án elérték a pólust, az Amundsen által kitűzött norvég zászló várta őket. Becsületbőt ők is kitűzték a brit lobogót de a visszautat nem bírták, és alig 18 kilométerre raktáruktól odavesztek. A tetemek mellett feküdt Scott utolsó feljegyzése, amelyben a feleségemet szót özvegyemre javította... A dráma hatalmas feltűnést keltett - nagyobbat, mint Amundsenék sikere -, és Scotték halálukban is a Déli-sark hősei lettek. A Déli-sarkot légi úton először 1929-ben érte el az amerikai Richard E. Byrd repülőgépe, az első transzantarktiszi expedíciót 1957-58-ban a brit Vivian Fuchs vezette. Száz éve, 1911. december 14-én érte el a Déli-sarkot az első ember, a norvég Roald Amundsen. A Déli-sark a Föld forgástengelyének az a pontja, ahol az a déli földtekén a felszínt metszi. Itt futnak össze a délkörök, innen minden irányban észak van, és azonos távolságban fekszik az Egyenlítő. A Déli-sark az Antarktika közepén, 2804 méter magasságban található, az éves középhőmérséklet itt -49 Celsi- us-fok. Az „igazi" Déli-sarkot csak egy tábla és cövek jelöli, fotózási célokra néhány méterrel arrébb egy oszlopon álló gömb szolgál. A déli sarkkört 1772-ben a brit James Cook szelte át elsőként, magát az Antarktikát 1820 januárjában az orosz szolgálatban álló Fabian von Belling- hausen, a brit Edward Bransfield és az amerikai Nathaniel Palmer is megpillantotta; elsőként a következő évben az amerikai John Davis szállt ott partra. A hatodik kontinensen 1898- ban telelt át először egy expedíció - igaz, nem önszántából, hanem mert hajója a jégbe fagyott. 1909- ben a brit Ernest Shackleton már csak 160 kilométerre volt a pólustól, amikor a szélsőséges körülmények miatt visszafordulásra kényszerült Ugyanebben az évben az amerikai Robert Peary meghódította az Északi-sarkot így szédületes versenyfutás kezdődött az utolsó „terra incognita", ismeretlen föld eléréséért. A dicsőség végül minden idők legnagyobb sarkkutatójának, a norvég Roald Amundsennek adaA sárga vonal jelzi, hogy hol volt a jégtakaró széle 20 évvel ezelőtt az őslakosok életmódjára. Az Északi-sarkvidéken bekövetkező változások az egész bolygóra hatással lehetnek, hiszen például befolyásolják az ázsiai monszunt - mutatott rá az elemzés. A sokféle téren bekövetkező változások erősíthetik is egymást, ami katasztrofális következményekkel járhat - hangsúlyozta az ötéves tanulmány egyik vezető szerzője, Johan Rockström. Flozzáfűzte, hogy a térségben élőknek fel kell készülniük a meglepetésekre. Marcus Carson, a Stockholmi Környezetvédelmi Intézet tudósa elmondta, hogy az utóbbi 12 hónapban egy sor további vészcsengő szólalt az északi-sarki változásokkal és azok hatásával kapcsolatban: novemberben olyan szokatlanul meleg volt a Jeges-tenger vize, hogy nem tudott elkezdődni a jegesedés, ez pedig kihat az egész Föld klímájára. Hajdani hajónaplók segítik a klímaváltozás tanulmányozását A Déli-sark meghódításáért küzdő hajdani felfedezők, köztük Robert Scott és Ernest Shackleton feljegyzései segítik a klímaváltozás hatásainak tanulmányozását: a kutatók így állapították meg, hogy az antarktiszi tengeri jég sokkal kevésbé érzékeny a klímaváltozásra, mint az arktiszi, vagyis az északi-sarkvidéki tengeri jég. LONDON. A The Cryosphere című folyóiratban közölt tanulmány felidézi, hogy Scott és Shackleton hajdani expedíciói teljesen megváltoztatták az Antarktisz térségéről alkotott korabeli képet. A felfedezők bejegyzései teljesen új adatokkal szolgálnak a kutatóknak az éghajlatváltozás hatásairól is - írta a BBC News. A bálnavadászhajók gyűjtötte adatok egy része azt sugallja, hogy az antarktiszi tengeri jég nyári kiterjedése (ez a decembertől márciusig tartó időszakot jelenti) jóval magasabb volt az 1950-es években, mielőtt egy nagy visszaesést követően nagyjából hatmillió négyzetkilométerre zsugorodott össze az elmúlt évtizedekben. A felfedezők hajónaplóinak tanúsága szerint azonban hosszú távon nagyon keveset változott az antarktiszi tengeri jég mennyisége. A kutatást vezető Jonathan Day, a brit Readingi Egyetem munkatársa szerint az elemzésük azt mutatja, hogy az antarktiszi tengeri jég nyári kiterjedése legfeljebb 14 százalékkal kisebb most, mint az 1900-as évek elején. „Az antarktiszi tengeri jég száz évvel ezelőtti kiterjedése nagyon hasonlított a maihoz. Az Arktisz térségében azonban 26 százalékkal csökkent a tengeri jég kiterjedése" - húzta alá a szakember. Day szerint az eredményeik azt sugallják, hogy az Antarktisz éghajlata nagy hullámzást mutathatott a 20. század folyamán, ami azt jelenti, hogy évtizedeken keresztül nagyobb, aztán évtizedeken keresztül kisebb jégtakaró borította a térséget és nem fokozatosan csökkent a jég mennyisége. „Tudjuk, hogy az antarktiszi tengeri jég kiterjedése enyhén növekedett az elmúlt harminc évben, a műholdas megfigyelések kezdete óta. A szakemberek a globális felmelegedéssel próbálnak magyarázatot találni a jelenségre, ám az új eredmények arra utalnak, hogy nem új keletű folyamatról lehet szó" -jegyezte meg a kutató. A norvég Roald Amundsen 1911. december 14-én a világon elsőként érte el a Déli-sarkot riválisa, Robert Scott előtt, aki csupán egyetlen hónappal később jutott el a föld legdélebbi pontjára. Scott és csapata a visszaúton a jégsivatagban vesztette életét. Ernest Shackleton brit felfedező 1914- ben indult hajójával a Déli-sark meghódítására. A hajó azonban megrekedt a jégtáblák között és a körülötte hízó jégpáncél tíz hónappal később elsüllyesztette. Shackleton és expedíciójának tagjai 1916 áprilisáig éltek a jég hátán, majd három apró csónakkal sikerült eljutniuk az Elefánt-szigetre. Onnan Shackleton és öt társa az egyik csónakkal átkelt a György király-szigetre. Tizenhat napi tengeri út után kötöttek ki és indultak segítségért a bálnavadászokhoz. Végül az expedíció minden tagja épségben hazatért. Az Északi-sarkkör felfedezése Másik neve: Arktisz, a Nagy Medve csillagkép görög nevéből ered. Földünk egyik leghidegebb területe az északi félteke felső csücskén fekszik, az Északi sarkkörön belül, területe kb. 25 millió km2. Központja a Jeges-tenger hatalmas medencéje. Az Arktisz nem szárazföld, így nem tekinthető kontinensnek, hanem állandóan vándorló jégtáblák alkotta tenger. Körbe veszi Észak-Amerika, Ázsia és Európa, valamint az északi-sarki szigetvilág, benne a Spitzbergákkal, a Ferenc József-föld- del, a Novaja Zemljával, Grönlanddal és az észak-amerikai szigetekkel. Maga az Északi-sark, a Föld legészakibb pontja, ezt meg kell különböztetni a mágneses északi sarktól. Az Arktisz felfedezése nagyban különbözött a többi földrész meghódításától. Ez elsősorban a hidegnek köszönhető, az ilyen helyet az amúgy bátor utazók is elkerülték. A másik ok az volt hogy a jégtakaró nem tartalmaz nemesfémeket és drágakőféléket. Az Antarktisz- szal együtt, itt gyéren találhatók meg emberi települések, ezért nem voltak hódító háborúk. A sarkköri területet akkor érintette először emberi láb, amikor a Bering-szoros jegén átvándorolt Ázsiából néhány család az amerikai kontinensre, majd a jégkorszak elmúlta után ott rekedtek. Belőlük lettek az eszkimók és az indiánok. Előbbiek maradtak a hidegebb éghajlatú területeken, jobbára fókára, rozmárra vadászva tartották fenn magukat. Kr. u. első évezred végén megjelentek Nyugat-, és Észak-Európában a vikingek, akik kegyetlen harcosok hírében álltak. Ekkor már Angliától, Szicíliáig és a Baltikumtól Kijevig terjedt uralmuk. Egyik emberüket, bizonyos Vörös Eriket elűzték Izlandról, aki néhány emberével nyugat felé hajózott, és elérte Grönlandot, a „zöld földet". Ő volt az első európai, aki ennyire északra jutott, és akinek fennmaradt a neve az utókornak. Fia, Leif Eriksson továbbhajózott, és elérte Észak-Amerika partjait. Ezután évszázadokig nem történt semmi a sarkkör körül, azonban a történelem beavatkozott. 1453-ban a törökök elfoglalták Konstantinápolyi, ami addig Európa és Ázsia kapuja volt. A kereskedőknek új kereskedelmi utak kellettek a két földrész között, hogy a drága portékákat teríteni tudják Európa piacain. Először Afrika megkerülése, majd Amerika felfedezése jelentett forradalmi változást, de a térképészek és a tudósok szentül meg voltak győződve, hogy egy még rövidebb út is létezik a két kon tinens között. Elsőként az olasz származású, de angol zászló alatt vitorlázó tengerész, John Cabot próbálta meglelni az Északnyugati-átjárót 1497-ben, közben megpillantotta Új-Funland partjait. 1534-ben a francia Jaques Cartier vállalkozik erre az útra, de az átjáró helyett Kanadát tudja felajánlani I. Ferenc francia királynak. 1570-ben az angolok is rájöttek, hogy az átjáró mekkora előnyökkel járna, mivel az Ázsiába tartó út Dél-Ámerika megkerülésével, jóval hosszabb volt. Először Gilbertet, majd Frobishert küldték a viszontagságos útra, de a híres kalóz, Drake is próbálkozott az átjáró felderítésé1^1? II ÜIMMbIü J» » Robert Peary 1909-es sikeres Északi-sark 'expedíciója .. . vei, mindhiába. 1594-ben Willem Barents és csapata az Északkeleti-átjárón akartak eljutni Ázsiába, de csak a Kar-tengerig jutottak. Ők voltak az elsők, akik élve átvészelnek egy telet a sarkvidéken. Az utazók lassan rádöbbentek, hogy kelet felé kegyetlenebb út vár rájuk, a figyelem ismét az észak-amerikai kontinens feletti út felé irányult. A XVII. században Hudson és Baffin próbálkoznak, sikertelenül, de Baffin már eléri az átjáró „bejáratét". Egy időre csillapodni látszik az átjárók iránti kíváncsiság csak néhány hajós merészkedik errefelé: Bering James Cook, Ross, Vrangel és Franklin kísérletei kudarcot vallanak, de tapasztalataik létfontosságúak voltak a későbbi felfedezők számára. A felfedezők újabb célt tűznek ki maguk elé: az Északi-sark meghódítását. Elsőként Parry veszi a fejébe, hogy eléri a pólust. mindössze 8 fok választotta el a céltól, viszont ha tovább haladt volna, minden bizonnyal ott érte volna a vég. 1878-79-ben egy bátor finn születésű, svéd sarkkutató Nils Adolf Nordenskjöld sikeresen végighajózik az Északkeleti-átjárón. A XIX. század vége, az Északi-sark meghódítása jegyében telik, Nansent mindössze 370 km választotta el a sarktól, de neki is vissza kellett fordulnia, akár Parry-nek. A sarkvidékek legnagyobb ellenségének nem csupán a hideg számított. Mivel ezen a környéken nincs, nem él meg egyetlen növény sem, a hajósok nem tudták fedezni vitamin szükségleteiket. A C-vitamin hiánya okozta skorbut gyakori betegségük volt a hajósoknak, ezen próbált segíteni a magyar Kepes Gyula, aki egy sarki expedíció tagjaként vett részt az utazásban. Tokajit és citromlevet vitetett induláskor a hajóra, így elkerülték a súlyos betegséget, és felfedezték a Ferenc József-földet. Egy új arc jelent meg a sarki utazók között, az illetőt Roald Amundsennek hívták. Minden adottsága megvolt ami ahhoz kellett, hogy sikeres felfedező legyen: kitartó, ambiciózus, szívós volt, de ahhoz hogy az Északi-sarkra először lépjen valaki, szerencse is kellett. Ugyan ő fedezte fel az Északnyugati-átjárót, de az északi pólust először Peary érte el. Amundsen azonban nem adta fel egykönnyen, a déli-sark meghódítása után átrepült az Északi-sark felett Umberto Nobile társaságában. Meg kell említeni még a sarkkutatásoknak egy érdekes figuráját, ő Richard Byrd volt. Repülős volt, de inkább olyan kalandor fajta, szintén átrepült az Északi-sark felett, megelőzve Amundsent, majd továbbállt, és a Déli-sarkot is elérte repülőgépével. Miután emberjárt az Északi-sarkon, tovább nem nyújtott új kihívást a felfedezőknek, ezután sem népesítették meg emberek a kietlen vidéket. Fel kell azonban hívni egy fontos dologra a figyelmet, ami az arktiszi jégtakarót érinti: a globális felmelegedés hatására hatalmas jégtömbök vállnak le a jéghegyekről, melyek dél felé megolvadva megemelik az óceánok és tengerek vízszintjét. A fel- melegedés a túlzott károsanyag kibocsátás eredménye, ami nagyban veszélyezteti a környezetünket. Ha ez ilyen ütemben folytatódik, akkor még a mi életünkben tapasztalni fogjuk ennek káros következményeit.
