Nógrád Megyei Hírlap, 2016. november (27. évfolyam, 256-280. szám)
2016-11-19 / 271. szám
Fotószemle Salgótarján. A három megyét - Borsodot, Hevest és Nógrádot - érintő 46. Észak-magyarországi Fotószemle kiállítása november 20-án, vasárnap 11 órakor kerül megnyitásra a József Attila Művelődési Központ Előtér Galériájában. Ekkor adják át a díjakat is. A programot a Salgótarjáni Közművelődési Nonprofit Kft. és a Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület rendezi. Köszöntőt mond Dániel Zoltán, Salgótarján Megyei Jogú Város alpolgármestere. A kiállítást megnyitja: Horváth Imre, a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége (MAFOSZ) elnöke. Közreműködik Németh Anna, a Zenthe Ferenc Színház művésze. „Szeretettel színezd szépre ” .SóSHARTYÁN. Aranyosi Ervin fenti címet viselő versének részletével invitálják az érdeklődőket az idősek napja alkalmából tartandó ünnepségre Sóshartyán- ban. A rendezvény november 20-án, vasárnap 12 órakor kezdődik a művelődési házban. Tere-fere-csere Balassagyarmat. A Magyar Éremgyűjtők Nógrád Megyei Szervezete november 20-án, vasárnap 9-től 12 óráig rendezi meg az Ipoly-parti városban is hagyományosnak, rendszeresnek tekinthető hobbibörzét a Mikszáth Kálmán Művelődési Központban. Fém- és papírpénzek, érmek, plakettek, kitüntetések, jelvények, képeslapok, újságok, könyvek és más tárgyak cserélhetnek gazdát adás-vétel keretében. A szervezők szeretettek várják a gyűjtőket és érdeklődőket egyaránt. Vendég Kanadából November 21-én, hétfőn 18 órától a Magyarok Világszövetsége Pásztó és Körzete Csoportja, valamint a Magyar Összetartozás Fogadalmi Helye rendezvényt tart a város könyvtárának kiállítótermében. A program vendége Magyaródy Szabolcs, a nyugati magyarság Kanadában élő, ma 92 éves cserkész- és kulturális vezetője, aki 1940-41-ben Pásztón tanult. Madaras leányok, lovas legények Balassagyarmat. November 21-én, hétfőn 17 órától a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Palóc Múzeumában dr. Csörsz Rumen István irodalomtörténész vesz részt a fenti címmel rendezett műhelybeszélgetésen. A múzeumi hétfők elnevezésű programsorozat keretében megszervezett társalgás témája: a közköltészet és népköltészet a XVIII. századi Magyarországon. ,Az orvosláshoz teljes lélekre van szükség" Pont került egy sikeres és boldog pályafutás végére. Dr. Kis Csitári István PhD, a salgótarjáni Szent Lázár Megyei Kórház szülészet-nőgyógyászatának osztályvezető főorvosa negyvennégy éves pályafutás után, idén augusztusban nyugdíjba vonult. Álmok, megvalósulások, motiváció, elhivatottság, tanulás, emberség, csapat, búcsúzás - kulcsszavak a vele készült interjúból. Egy nagyívű pályafutás végén beszélgetve mi mással is indíthatnék, mint azzal, hogy megtudjam, miért lett orvos? Több részről is volt motivációm. Egyrészt ez egy divatos szakma volt, amelynek szele engem is megcsapott; gimnáziumban már ezért íratott édesanyám latinra annak idején. Ugyanakkor felmerült az is, hogy nem nekem való ez, mert ezért fizetni kell, oda sok pénz kell. Közben az az ember, aki az életemben a legfontosabb személy volt, az édesanyám, lerobbant, hátgerincsérve lett és látva az ő kínlódását, tovább nőtt a motivációm. Ezek a hatások összeadódtak, s végül gimnáziumban már tudatosan készültem erre a hivatásra. Az egyetemre egyenes út vezetett? Nem. 1965-ben érettségiztem és az első felvételim nem sikerült, ezért egy évet várnom kellett. De ez a kis kudarc nem tántorított el. Akkor édesanyám még örült is ennek, mert ő a végén aztán már nem tanácsolta nekem, hogy orvos legyek. És azzal a célzattal adott egy évig műtősfiúnak a régi bányakórház sebészetére, hogy majd megutálom az egészet. De pont az ellenkezője lett belőle: huszonötöket ügyeltem a harmincból. Több alkalommal előfordult, hogy utaztam hazafelé és annyira álmos voltam, hogy elaludtam a vonaton és a faluhatárnál ugrottam le róla. Ebben az évben felvételi előkészítőre is jártam Salgótarjánban, és a második felvételim már sikerült. 1966-ban kezdtem az egyetemet Szegeden és 1972- ben végeztem. Mikor kezdett a salgótarjáni kórházban dolgozni? 1972. október elsején. Már az új kórházban? Igen. Én már a gyakorlati évemet is az új kórházban töltöttem. Nagyon jó érzés volt egy olyan modern, jól felszerelt, új intézményben dolgozni, amelynek a csodájára jártak akkoriban. Az egyetemi éveit Szegeden töltötte. Ez meghatározta későbbi életét? Igen. Nekem az egyetemen töltött évek, de már a középiskola is meghatározta a további életemet. Utóbbit Balassagyarmaton végeztem el. Hálát adok az Istennek, hogy oda járhattam, mert olyan tanáraim voltak, akikre felnézhettem. Szegedben sem csalódtam, mert ott is nagyon sok jót kaptam. A szakosodást mi alapján döntötte el? Én mindig „manuális" szakra szerettem volna menni. Az én olvasatomban akkor ebből kettő volt: a sebészet és a szülészet-nőgyógyászat. Utóbbi volt akkoriban a legdivatosabb szakmák egyike, ezért megpróbáltam bejutni ide. Salgótarjánban ennek akkora rangja volt, hogy ha meghirdettek egy állást, akkor arra tíznél is többen jelentkeztek, nem úgy, mint most, amikor nincs jelentkező az orvosi helyekre. Önnek azonban sikerült bekerülnie a salgótarjáni kórház orvosi csapatába. Igen, nagy örömömre. Szerencsém is volt, mert várt vissza az SBTC ping-pong szakosztálya és kicsit besegítettek, hogy felvegyenek. Egy nagyhírű főorvosa volt akkor az osztálynak, sokan talán még most is emlékeznek rá: dr. Merényi Sándor, aki nagyon sok mindenben úttörő volt. Ő vezette be Magyarországon először a vákuumos szülést, és az ő nevéhez fűződik a fájdalommentes szülés, az úgynevezett epidurál is. Későbbi főnökömnek, dr. Szabó Sándor főorvosnak is sokat köszönhetek. Nem csak nagyszerű szakember volt, hanem kemény, határozott, de az empátia sem hiányzott belőle. Mikortól vezette az osztályt? Végigjártam a ranglétrát, és 1993. szeptember elsejétől kaptam kinevezést az osztály vezetésére, az akkori kórházigazgatótól, dr. Reichard Jenőtől, aki egyben munkatársam is volt a szülészeti osztályon és ismerte a szakmai tevékenységemet. Tehát 23 évig volt osztály- vezető főorvos, és összesen 44 esztendőt töltött a pályán. Azt tudja, hogy hány gyermek jött világra az ön értő és óvó kezei között? Búcsúztatómon a kórházunk főigazgatója, dr. Bercsényi Lajos azt mondta, hogy több tízezer. Szerintem ez túlzás, nem volt annyi. Az utóbbi években már csak elvétve vállaltam szülést és a születések száma is csökken sajnos. Aktív koromban évente levezettem hozzávetőleg háromszáz szülést, tehát körülbelül tízezer gyermek lehet, aki nálam született. Az orvosi szakmában mennyire érzi fontosnak az emberi oldalak érvényesülését? Szerintem ez az alapja ennek a hivatásnak. Sokat gondolkodtam magamban arról, hogy mi alapján választanak a betegek orvost. Szerintem abból indulnak ki, hogy amit az orvos tesz és ígér, azt betartja-e, igazat mond-e, empatikus-e. A beteg nem tudja megítélni azt hogy szakmailag az adott orvos milyen, hol tart a szakmában, országosan jegyzik-e? Egy betegnek nem ez számít hanem az, hogy, hogyan viselkednek vele, hogyan látják el, és hogy biztonságban érzi-e magát. Ön tanított is. Jól tudom? Igen, az egészségügyi iskolában sokáig tanítottam. Hat-hét évfolyamot vittem végig. Gyakorlatot és elméletet is tanítottam. Mi volt még olyan speciális dolog a negyvennégy éves orvosi pályájában, ami több volt, mint orvoslás? A szülészet nagyon sokrétű terület. Vannak olyan részterületek amelyekkel nem foglalkozik az egyetem. Ilyen például a bababarát kórház kialakítása, amelyet 1993-ban célul tűztem ki és a következő évben már meg is szereztünk. Ez nagy szó volt, mert az „elfeledett" szoptatást kellett visszahoznunk. Annak idején az anyák kevesebb mint 30 százaléka szoptatott. Pár évre rá ezt 70 százalék fölé emeltük. Ennek volt egy tudományos háttere, a Családcentrikus Szülészeti Társaság amelynek vezetőségi tagja voltam. Vezettem a Méhnyak Kórtani Társaságot. Nagyon büszke vagyok arra, hogy 2000 és 2009 között a Szülészet-Nőgyógyászat Szakmai Kollégium választott tagja voltam. Mi határoztuk meg az irányelveket, hogy merre haladjon a szakma. Közben megszereztem a PhD minősítést is. Országos és regionális szinten közel tíz kongresszust rendeztünk. Munkámat több alkalommal is elismerték - miniszteri dicséret, megyei Per- liczi János-díj -, országos szinten megkaptam a „Pro Sanitate" elismerést. Hogyan emlékszik vissza erre a nagyon aktív, szülészeten töltöttidőszakra? Az elhivatottság érzése jut eszembe. Az embert hajtotta az, hogy őt akarják, ragaszkodnak hozzá. Ez nagyon sokat számít. Ahhoz, hogy a munkámat el tudjam látni, kellett egy olyan család, akik ehhez alkalmazkodtak, akik ezt megengedték. Az én családom ilyen. Voltak nézeteltéréseink emiatt, mert előfordult, hogy össze voltunk pakolva, hogy megyünk a Balatonra, de jött a telefon és én kiszálltam a kórháznál s mentem a szülőszobára. Vagy indultunk volna a repülőtérre, de nekem „közbejött" egy beteg és én mentem a műtőbe, a többiek pedig nélkülem utaztak el. Volt olyan, hogy a gyerekeimmel nem találkoztam egy hétig mert amikor ők ébredtek, én már nem voltam otthon és csak késő éjjel értem haza. A lányaim azt meg is mondták, hogy nem lesznek orvosok. Viszont a szabadidőmben mindig velük voltam és ragaszkodtam ahhoz is, hogy a nyári szabadságomat mindig egyben vegyem ki és azt mindig velük töltöttem. És mi lett belőlük, ha nem orvos? A nagyobbik Szegeden végzett közgazdászként, Londonban él és dolgozik. Közben megszerezte a Cambridge-i Egyetemen a „Master of Business" fokozatot - ami nagyon nagy szó. A kisebbik okleveles környezetkutató, aki egy tudományos kutatóintézetben dolgozik Pesten. Nagyon okos és rendes lányok. Amellett, hogy egyetemet végeztek, azt is tisztelem bennük, hogy szeretnek dolgozni. Nagyon sokat dolgoznak és élvezik is a munkájukat. Nyugdíjba vonult, s ennek nagyon sok betege nem örül. Hiányzik a Szent Lázár Megyei Kórházból. Van az embernek egy olyan korszaka, amikor alkot, eljut egy magas szintre, azt tudja csinálni és abból a szintből nem akar engedni. Szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni. Viszont nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mikor vagyunk a csúcson. De nem akkor kell nyugdíjba vonulni, amikor az embernek a kezéből kiesik a szike. Be kell látni, hogy van egy korszak, amikor már jön egy kényszer belülről, hogy az idő elhaladt, én már sokat csináltam. Fel kellett mérnem, hogy van-e még olyan motivációm, amivel meg tudnám ezt az egészet újítani. Ez ebben a korban mér nehezen kivitelezhető. Az igazgatásnak csak hálával tartozom, addig maradhattam volna, ameddig akarok. És most is hívnak visz- sza, hogy valami elfoglaltságot találjak a kórházban. Tudom, hogy legjobban a betegeimet viseli meg a döntésem, ezt tapasztalom. De nekem húznom kellett egy,határt. Ebben az is közrejátszott, hogy megváltozott az egészségügy környezete. Ez már nem az az egészségügy, amelyben én valamikor felnőttem. Itt gyakorlatilag mindenről szól az egész, csak éppen a betegről nem. A másik pedig az, hogy az egészségügyi szakmák ledegradálódtak. Ez egy nagy hiba. Továbbá olyan jogi környezetbe helyezték az egészségügyet - és köztük a szülés az egyik legrizikósabb dolog -, hogy állandóak a feljelentgetések, ha jogosak, ha jogtalanok. Ezt mind átélni egy kicsit nehéz. És azt mondtam: nekem hetvenéves koromban már nem hiányzik az, hogy ezt a kálváriát megjárjam. Most miről szólnak a hétköznapjai? Amióta elmentem nyugdíjba, azóta egy napom sem volt, hogy üresen ültem volna otthon. Nagyon sok elmaradt dolgom van, amit intéznem kellett. Feleségem most már több dologgal is megbíz, ott a kert, a horgászat, a nyaralónk, törődnöm kell a két lányommal. Abból a monotonitásból, amit eddig csináltam, most kicsit kiszabadultam, talán sokrétűbb is lett az életem. De hogy meddig bírom a korábbi életem nélkül, azt nem tudom. Lehet, hogy ez a döntés mégsem végleges? Az aktív pályám végére biztosan pont került. Abban a kérdésben pedig hogy valamilyen formában visszamegyek-e, egyelőre azt a választ tudom adni, hogy nem megyek vissza. Felmondtam a magánrendelést is, azt is hiányolják a betegeim. Az orvosláshoz teljes lélekre van szükség. Fél év múlva lehet, hogy másképp fogom gondolni és visszamegyek, mert ér egy inger, ami erre késztet. Egyelőre azonban az a tervem, hogy az egészségügyi pályát befejeztem. Hogy sikerül-e ezt véghezvinnem, az a jövő kérdése. Hamarosan életem talán legnagyobb és legnagyszerűbb kihívása elé nézek, hiszen a közeljövőben már nagyapai feladatok is várnak rám. Lakatos Katalin „Amióta elmentem nyugdíjba, kicsit kiszabadultam a monotonitásból, talán sokrétűbb is lett az életem" „Tudom, hogy legjobban a betegeimet viseli meg a döntésem, ezt tapasztalom. De nekem húznom kellett egy határt"
