Nógrád Megyei Hírlap, 2016. július (27. évfolyam, 152-177. szám)

2016-07-09 / 159. szám

FOTÓ: KOVÁCS PÉTER Ve rsversenyt nyert Madách Imre Nem életében, nem százhatvankilenc évvel ezelőtt, hanem a minap, 2016 júniusá­ban Salgótarjánban, a MNL Nógrád Megyei Levéltárának rendezvényén , a Múzeu­mok Éjszakája elnevezésű program keretében. A legilletékesebb ítész, a közönség szavazott arról, hogy az 1847. január 28-án, Csesztvén a házigazda, Madách Imre és két vendége, barátja, „lelke jobb fele”, Szontagh Pál és Matolcsy György - az akkori nógrádi közélet, szellemi szféra ismert és elismert személyiségei - által pa­pírra vetett három vers közül melyik nyerte el leginkább a tetszését. A Múzeumok Éjszakáján Salgótarjánban, a levéltárban dr. Praznovszky Mihály fejtette ki gondolatait. Jobbra a beszélgetőtárs, dr. Hausel Sándor, háttérben a reformkori kamaratárlat A fogadásból valóban megtör­tént versengés aktualizálásának ötlete dr. Praznovszky Mihálytól származott, minthogy a levéltár a Veszprém megyében élő, Salgótar­jánból elszármazott irodalomtör­ténészt kérte fel, hogy „Mozaikok a reformkor Nógrád vármegyéből” címmel fejtse ki gondolatait Be­szélgetőtársa dr. Hausel Sándor balassagyarmati főlevéltáros volt Praznovszky Mihály maga olvas­ta fel a verseket - természetesen a szerzők megjelölése nélkül - s csak a döntés után fejezte ki örö­mét, hogy „Az ember tragédiájá”­t, a világirodalmi rangú zseniális művet megalkotó Madách Imre „Szegény-dal”-a végzett az első he­lyen. Az eredeti kézirat meglehe­tősen kalandos, viszontagságos úton - mint lenni szokott véletlen­szerűen - egy hagyaték megvásár­lásával került a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményébe. Az eny­hén szólva nem esztétikai értékű költemény - a másik kettővel együtt - tipikus példája a kor ro­mantikus szerepvállalásának, sza­badságvágyat, hitet, lelkesedést, biztató jövőképet sugalló szemlé­letének. Ezt példázza a tizenhá­rom versszakból az utolsó három is:„Álljunk össze hát azért /Jó sze­gény legények / Nagy társunkat a hazát/ El nefeledjétek!/Vállat vet­ve tizenkét, / Elődünk módjára / Kis körünkből, nagy jövő /Jöhet a hazára. /S ha nem is jő mondhas­sák■ / A szegény legények / Hogy honunknak másoknál / Hűbben fizetőnek!” A fővárosban s az ország más részein tapinthatóbbak, kézzel foghatóbbak a 19. századi re­formkori hagyományok - többek között Balatonfüreden 1831-ben Kisfaludy Sándor javaslatára építették az első magyar nyelvű dunántúli kőszínházat - de mint Praznovszky Mihály is hangsú­lyozta és példákkal igazolta, Nógrád társadalom- és gazda­ságtörténetében is fellelhetők el­vileg a 19. század húszas, har­mincas éveitől az 1848-as forra­dalom kitöréséig - gyakorlati ha­tásaiban azonban tovább - tartó, a polgári átalakulást, a moder­nizációt, a nemzeti felemelkedés és önállósodás ügyét erősítő, mondhatni láncolattá összeállt folyamat tárgyiasult és szimbo­likus jelei. Az előbbiek sorába az egyes városokhoz (főként Ba­lassagyarmathoz és Losonchoz) de más településekhez (így Podrecsányhoz, Gácshoz) is köt­hető gyárak (posztó, bőr, üveg, agyag, cserép, háziipar, szántó­földi és kertművelés, erdőgaz­dálkodás, állattenyésztés), fog­lalkoztató-műhelyek (rabdolgoz­tató), céhek, kereskedőboltok, vásárok, intézmények (magyar nyelvű népiskola, líceum, kis­dedóvó, kaszinó, könyvtár, kór­ház), intézetek (pénz, nemzeti) társaságok, társulatok (nyelv­művelő, színi) tartoznak, az utóbbiakat viszont elsősorban a „búvópatak-nemzedék”-ként aposztrofált nemesi réteg gon­dolkodásmódja fémjelzi minde­nekelőtt. Az a felismerés, hogy csak okos - Széchenyi István sza­vaival élve - „kiművelt ember­fők sokaságával” lehet erős ha­zát, életre való nemzetet építeni. Szemükben felértékelődtek a könyvek, pártolást nyertek a tu­dományok művelői. Tisztában voltak vele, hogy nélkülözhetet­lenek a pályára, hivatásra tuda­tosan felkészített pedagógusok. Szerepet szántak a báloknak, a különböző vigalmaknak is, amelyek jelentősége túlmutatott a szó szoros értelmében vett szó­rakozáson, politikai és praktikus céljuk és hatásuk is volt... Praznovszky Mihálynak a fen­tieket Kazinczy Ferenc 1831-es és Petőfi Sándor 1845űs nógrádi él­ményeinek, útijegyzeteinek ta­pasztalataival és néhány jeles, meghatározó férfiú nevének, mun­kásságának, törekvéseinek felvil­lantásával is sikerült érzékeltetnie. Megemlítette - mások mellett - Pulszky Ferenc politikust, tudóst, a Nemzeti Múzeum igazgatóját, aki a Forgách családtól Szécsényben birtokot és kastélyt vásárolt s a kép­viselőházban egy időben követe is volt a nógrádi településnek. Vi­szonylag részletesen beszélt Praznovszky Mihály - már csak a családi tradíciók okán is - a Nóg­rád vármegyében nagy tekintélyű Kubinyiak sokrétű szerepéről, te­vékenységéről. Közülük is termé­szetesen Kubinyi Ferencet emelte ki, minthogy az egykori Forgách- il­letve Pulszky-kastélyból kialakított szécsényi múzeumot a neves poli­tikusról, paleontológusról, geoló­gusról nevezték el. A fentebb már említett Madách Imre és a megyei jegyző, szolgabíró, képviselőházi alelnök, a vármegyei ellenzék egyik vezetője Szontagh Pál ugyancsak kitűnt kortársaik közül műveltségük, közös érdeklődésük, ambícióik okán. A Tragédia-szer­ző már az első levelében is a követ­kezőket írta Szontaghnak: „ Te meg tagadni nem fogod, ha érezéd, mi édes látni, hogy más is van kívü­lünk ki velünk rokon gondolatokat terem, ki túl csapongva a minden napok salakján, az ideálok honá­ban ver tanyát magának ” Madách és Szontagh mély kapcsolatára, őszinte barátságára, nagyvonalú­ságára utal, hogy a „Nógrádi kép­csarnok” című epigrammagyűjte­ményben évődve figurázták ki egy­mást - mutatott rá Praznovszky Mihály. A levéltári rendezvény fősze­replője jellegzetes humorral fű­szerezett, élvezetes stílusban elővezetett mondandója számos új ismerettel, emlékezetes él­ménnyel gyarapította a hallgató­ságot. A szellemes diskurzusban méltó partnernek bizonyult Hausel Sándor, aki ugyancsak jó ismerője, kutatója a tárgyalt korszak nógrádi történéseinek. Csongrády Béla A levéltári rendezvény közönsége nagy érdeklődéssel kísérte az elhangzottakat „Modern mecénások...” A fenti cím nem teljes, a követ­kezők szerint folytatódik: „...Gyűjtők. Gyűjtemények. Mú­zeumok.” Ezzel az elnevezéssel nyitottak meg a közelmúltban egy jelentős képzőművészeti ki­állítást Győr belvárosában, a Rómer Flóris Művészeti és Tör­téneti Múzeum épületében, a XVIII. századi állapotában hely­reállított úgynevezett Esterházy- palotában. A tárlatnak nógrádi, jelesül salgótarjáni vonatkozása is van, amennyiben a Dornyay Béla Múzeum tulajdonában lé­vő Mihályfi Ernő-gyűjtemény számos értéke Is látható ezek­ben a hetekben a Rába- parti vá­ros rangos intézményében. A két múzeum között évek jó szak­mai együttműködés valósul meg és az emberi kapcsolatoknak is szerepük van abban, hogy a nóg­rádi megyeszékhelyen őrzött gyűjteményből ezúttal mintegy félszáz grafika és festmény „vendégszerepei” Győrött, együtt a székesfehérvári Deák Dénes-, a miskolci Petró Sándor- valamint a helyi Radnai Béla- gyűjtemény képeivel. S e kollek­ció kiegészült néhány mai ma­gángyűjtő anyagából kölcsönka­pott művekkel is. A megnyitóünnepségen Rad­nóti Ákos alpolgármester mon­dott köszöntőt. Többek között ar­ról szólt, hogy egyik kedvenc fes­tője a negyven évvel ezelőtt el­hunyt Bortnyik Sándor, a magyar konstruktivizmus képviselője, aki a kubizmus, az expesszion- izmus és a futurizmus jegyében alkotott. Grafikusként is joggal tartja számon a művészettörté­net, sőt a Magyar Képzőművésze­ti Főiskola egykori - 1949 és 1956 közötti - igazgatója a reklám- szakma megalapozói közé is be­sorolható. Egy-egy munkája ma­napság nagy összegekért talál gazdára különböző aukciókon. GrászlBernadett, a vendéglátó Rómer Flóris Művészeti és Tör­téneti Múzeum igazgatója a megjelentek sorában üdvözölte salgótarjáni kollégáját, a Dornyay Béla Múzeum igazgató­ját, Shah Gabriellát is. Elmondta, hogy a kiállítás anyaga döntő mértékben négy vidéki múzeum gyűjteményéből állt össze. A névadók - Deák Dénes, Mihályfi Ernő, Petró Sándor és Radnai Bé­la a huszadik század középső évtizedeiben voltak aktív mű­gyűjtők és komoly értéket hagy­tak az utókorra. A rendezői kon­cepció szerint a tárlat a művé­szeket illetve alkotásaikat tematikusán „párba állítva” mu­tatja be. Az Esterházy-palota au­lájában Bortnyik Sándor és Kas­sák Lajos művei, az emeleti ter­mekben Gulácsy Lajos és Rippl- Rónai József, Czóbel Ernő és Or­bán Dezső, Derkovits Gyula és Dési-Huber István valamint Bor­sos Miklós és Egri József munkái kerültek egymás mellé. Érdemes például megfigyelni, hogy Czóbel Béla és a győri születésű Orbán Dezső milyen különböző­en látta és festette meg Párizs­ban a Szajna-partot. Ugyancsak érdekes összehasonlításra ad módot Borsos Miklósnak és Egri /ózse/Balaton-festészete. A „Modern mecénások....” cí­mű új időszaki kiállítás szeptem­ber 25-éig tekinthető meg Győ­rött, a következő állomás azon­ban a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum lesz ez év végén. A salgótarjáni Mihályfi-gyűjteményből is láthatók Rippl-Rónai-festmé- nyek a győri kiállításon „Vágyak és elmélkedések” A közelmúltban immár a 469. kiállítás nyílt meg a József Attila Művelődési Központban működő fotóklubban. Mint minden eddigi bemutatónak volt, a jelenleginek is van némely sajátossága. Az egyik ilyen, hogy Yaro, azaz Jaroszláv Kupcso a szlovákiai Pöstyénből, a révkomáromi fotó­klub tagjaként érkezett Salgótar­jánba, mintegy annak az intenzív szakmai, baráti együttműködés­nek, kapcsolatnak az újabb jele­ként, amelyet a Nógrád Megyei Fo­tóklub Egyesület ápol évek óta a határon túli kollégákkal, barátok­kal. A másik sajátosságot a fotós személye jelenti, minthogy a Kés­márkon született, de már harminc éve Pöstyénben élő Yaro egy ma­gas-tátrai túra során, a nagyszalóki csúcson balesetet szenvedett és egész életére toló­székbe kényszerült Mozgáskorlá­tozottságával bezárult előtte egy ajtó, de az extrémsportokkal s leg­inkább a fotózással újabbak nyü- tak ki. Hatalmas lelki- és akarat­erőről tett tanúbizonyságot, aho­gyan az egyik legjobb szlovák táj- és természetfotóssá fejlesztette magát Nemcsak szülőhazájában használja a fényképezőgépet, a te- leobjektívet, de - minthogy hobbi­ja lett az utazás - bejárta már szin­te az egész Európát, volt Észak- Amerika több államában, nemze­ti parkjában. Leginkább az alpesi tájat szereti fotózni, külföldön a Pi- reneusok, Szlovákiában az árvái környék a kedvence. Jaroszláv Kupcsot és a kísére­tében - szintén a révkomáromi fotósok képviseletében - jelen volt Asztalos Árpádot Homoga Jó­zsef, a Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület elnöke köszöntötte és ugyanő mondta el gondolatait a „Vágyak és elmélkedések” című kiállításról. Kiemelte, hogy a Yaro fotóit általában leredukálja feke­te-fehérre, illetve szépia-barnára színezi, huszonnégy karátos arannyal nemesíti. Hű maradt az úgymond klasszikus fényképező­géphez, sőt önmaga keveri ki a vegyszereket, hogy a képek mi­nőségét ellenőrzés alatt tarthas­sa. Otthon nincs tévéje, rádiója, mert nem akar tudni a sok rossz, horrorisztikus hírről, agresszió­ról, a negatív érzelmekről. Vi­szont bármennyi időt képes eltöl­teni a természetben, végtelen tü­relemmel - akárcsak egy indián - várakozik arra, hogy egy-egy felvételhez megfelelőek legyenek a fényviszonyok, hogy a felhők közé behatoljon a napsugár. Homoga József hangsúlyozta, hogy a Salgótarjánban is kiállí­tott fotók révén nemcsak Yaro szemével, hanem szívén, agyán átszűrve is nézhetjük, élvezhet­jük a természet szépségeit És ez az igazi célja: örömet okozni má­soknak. S aki végignézi képeit, része­sülhet is a vízfelületek, a zöldel­lő, virágzó fák, a havas tájak, hegyormok, sziklák, rétek, ka­szálók, szénaboglyák, nádkévék látványa okozta élményben. De kölcsönhatás is érvényesül. Jaroszláv Kupcso 2009-ben „Út­vonalak és megállók” címmel je­lentetett meg fotóalbumot s -mint a kiállítás lehetőségét megköszönvén elmondta - most már Salgótarján is emlékezetes állomását képezi az általa bejárt utaknak... Cs. B. A pöstyéni Jaroszláv Kupcso, Yaro (középen) fotókiállítását Homoga Jó­zsef, a Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület elnöke nyitotta meg

Next

/
Thumbnails
Contents