Nógrád Megyei Hírlap, 2016. június (27. évfolyam, 126-151. szám)
2016-06-25 / 147. szám
A főbejáratnál egy montázsokkal dekorált hatalmas ötvenes, az T. ér Galériában pedig a „Fél ' vszá/ad kultúra - A színpad” című fotó árlat fogadja mostanában Salgótarjánban a József Attila Művelődési Központba érkezőket. Aki pedig valamilyen rendezvény kapcsán a klubhelyiségbe is belátogat, ott a „Százszorszép kultúra1’ - a „Józsi gyermekszemmel ” című kiállítás keretében kedves óvodásrajzokat láthat. E példák arra utalnak, hogy az intézmény 2016-os programjára az ötvenéves jubileum nyomja rá a bélyegét, sőt a Fő tér látványát meghatározó Szrogh György tervezte épület 1966. április 3-i felavatásának kerek évfordulója hatással van a kulturális élet egészére is. Ezt igazolja a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház legutóbbi, idényzáró összejövetele is, amelyet a Palóc Parnasszus szerkesztősége „Művészet és művészek a Józsiban” címmel szervezett meg. A sokszereplős beszélgetés keretében a meghívottak - volt és jelenlegi vezetők, munkatársak, egy-egy művészeti ág képviselői - visszaidézték az elmúlt ötven év néhány számukra különösen emlékezetes történését, „tallóztak” az intézményhez fűződő élményeikben, megemlítették számos egykori kollégájukat, barátjukat , „játszótársukat”, akik közül sokan sajnos már nincsenek az élők sorában. Elsőként Tóth Csaba az egyik korábbi igazgató kapott szót, aki 1991-től hét éven át vezette az intézményt, de azt megelőzően is dolgozott a József Attila Művelődési Központban. A tíz évvel ezelőtt, a negyvenéves évfordulóra megjelentetett „...jó szóval oktasd, játszani is engedd...” című kiadványban azt nyilatkozta, hogy szakmai életútja legsikeresebb időszakát töltötte itt. Ezt a véleményét azóta is fenntartja. 3 Minden bizonnyal azért Is, mert | a nevéhez fűződik a mindmáig a | Tarjáni Tavasz „zászlóshajója- í ként” számon tartott nemzetkö- f zi dixieland-fesztivál megalapozása, útjára bocsájtása a nyolcvanas ével közepén. Tóth Csabát Korill Ferenc követte az Igazgatói székben, aki azonban helyettesként illetve a filmklub vezetőjeként szintén ismerte már belülről az ottani munkát. Visszaemlékezésében elsősorban ezekről a korábbi évekről szólt. Kiss Imre, az első igazgató kérte fel, hogy szakértőként „szerezze meg” és kommentálja a filmkultúra külföldi és magyar klasszikusainak - Fellininek, Bergmannak, Jancsó Miklósnak és másoknak - a hivatalos forgalmazásban akkor még nem engedélyezett - alkotásait. Más területen is lényegében szabad kezet kaptak az úgynevezett műsorpolitika kialakításához. A kilencvenes évek második feltől betöltött igazgatói periódusában „A kultúra várost épít” koncepció mentén végezték munkájukat. Simon Lajos - aki a közelmúltban kapott másodszor is megbízást a Salgótarjáni Köz- művelődési Nonprofit Kft. vezetésére, ezen belül a művelődési központ, mint a cég egyik legfontosabb egysége irányítására - elmondta, hogy az eddigi évfordulós rendezvényeiket főként a szeretet és az elismerés jellemezte. 2012-ben sikerült létrehozniuk a Zenthe Ferencről elnevezett helyi színházat, amely mérföldkőnek számít a város szellemi életében. Az igazgató szólt arról a huszonhat civil közösségről is, amelynek otthont adnak és amelytől sok segítséget is kapnak. Véleménye szerint a nehéz gazdasági helyzet ellenére egyelőre erőn felüli kulturális, művészeti kínálatot tudnak biztosítani a lakosság számára. Szilasi András nyugalmazott tanárként arról a korszakról beszélt, amikor a közművelődés irányításában dolgozván szoros kapcsolatban állt az akkoriban megyei feladatokat is betöltött intézménnyel, az itt dolgozott szakemberekkel. Munkatársaival igyekeztek kultúrát vinni a politikába és nem fordítva. Reményei szerint az idei jubileum ünnepi jellege újabb energiákat mozgósít ezen a területen. Az aktív alkotóművészek sorát Bobály Attila, Somoskőn élő szobrászművész megnyilvánulása vezette be. Mondandóját alapvetően két téma köré építette. Felelevenítette a sokak által kedvelt szabadtéri szoborkiállítások szervezését és beavatta az érdeklődőket az általa készített, Salgótarjánba felállított Széchenyi- és Szent István- szobrok műhelymunkájába. K. Peak Ildikó, a Dornyay Béla Múzeum művészettörténésze a „szobrok városaként” aposztrofálta Salgótarjánt és elismerően említette azokat a kezdeményezéseket - például a tavaszi tárlatot - amelyeket a múzeum 1980-as átadása előtt a művelődési központ magára vállalt. Homoga József mint - az intézményben legrégebben, 1964 óta működő szervezet - a Nóg- rád Megyei Fotóklub Egyesület elnöke „második otthonuk”-nak nevezte a művelődési központot. Sokoldalú kapcsolatukat hangulatos vetítéssel is igazolta. fíecze Lajos zenetanár, karnagy, a zeneiskola egyik korábbi igazgatója ugyancsak sok érintkezési felületet talált a két intézmény együttműködésében. Annál is inkább, mert a zeneiskola is jubilál: éppen hatvanéves és köztudottan a „zene nem ismer határokat.” Szabó János, a Nógrád Táncegyüttes alapító tagja, vezetője ugyancsak nem véletlenül utalt a szoros kapcsolatra, hiszen a csoport 1975-ben a művelődési központ falai között jött létre és 1998-ig szervezetileg is idetartozván működött. Az utóbbi időben a színházzal is . számos közös produkciót jegyeznek. Tapasztalatai szerint az emberek szívesen járnak ide és ez a legfontosabb. Ugyancsak a népi kultúra képviseletében kapott meghívást Hrúz Dénes, a Dűvő zenekar vezetője, aki harmincöt évvel ezelőtt muzsikált itt először és sok szép emlék köti a „Józsi”-hoz. Sokáig kísérték a „Nógrád”-ot, az elmúlt években viszont már volt tanítványaik léptek a helyükre. Hrúz Dénes - nem mellesleg - két virtuóz hegedűszámmal emelte a nosztalgiaest hangulatát. A Zenthe Ferenc Színház képviselői - P. Kerner Edit előadóművész, stúdióvezető, színész - és Susán Ferenc rendező fejtette ki gondolatait, hangsúlyozván, hogy hosz- szú előkészítő munka (Petőfi, KiViSzl, Vertich Színpadstúdió), sok ember - köztük T Pataki László-törekvése révén jutottak el oda, hogy ez év szeptember 8- ára meghívást kapott a társulat Budapestre, a Thália Színházba, a vidéki színházak fesztiváljára. Végül, de nem utolsósorban a jelenlegi közművelődési csoport- vezető, Andrássy Nóra vonta meg az eddigi rendezvények mérlegét, mondván, hogy valamennyiüknek öröm volt részt venni mind a tervezésben, mind az elképzelések megvalósításában. S következik a folytatás... Sándor Zoltán előadóművész stílusosan az alkalomhoz illő József Attila-verssel, a „Jelen, múlt, jövő”-vel fejezte be az estet és a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház tavaszi évadát: „.. .jövő mutatja az utat előttem!”-írta tizenhat éves korában a költő. Cs.B. „A cinege cipőjé”-től a „Zenthé”-ig Sándor Zoltán, a Zenthe Ferenc Színház művészeti vezetője, a Salgótarján- és Nógrád-szer- te ismert előadóművész, kultúraszervező hatvanöt éves. A születésnap alkalmából készült beszélgetést az első pillanattól kezdve átszőtte az irodalom, a líra szeretete, sok-sok vers ismerete. Az ünnepelt mondandója megerősítésére rendre odaillő idézeteket citált emlékezetből annak igazolására is, hogy magatartását, életvitelét mindig is a babitsi ( „...a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam”) illetve a József Attila-i („Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A minden- séggel mérd magad!”) teljességigény szellemében igyekezett formálni, szervezni. 1951. június 27-én, Szirákon látta meg a napvilágot. A költészet kisgyermekkora óta érdekelte, már az óvodában fújta Móra Ferenc kedves versét, „A cinege cipőjé-”t. A művészetek iránti vonzalomnak családi indíttatása is volt. Nagyapja, apja játszott különböző hangszereken, utóbbi szívesen mondott verset is. Édesanyja viszont szépen énekelt. Nem csoda, hogy az általános és középiskolai tanulmányait már a megyeszékhelyen végző fiatalember ugyancsak közel került a zenéhez, hegedült a városi szimfonikus zenekarban, de a kürtöt is képes volt megszólaltatni. Lehetett volna akár profi labdarúgó is, mert az SBTC ifjúsági és tartalékcsapatában pallérozódott a kitűnő edző Wahlkampf Lajos és a huszonnyolcszoros magyar válogatott Szojka Ferenc kezei között. Másként alakult az élete, de így is ötszörös városi kispályás bajnoknak mondhatja magát. Mint elmondta, 1975-ben házasságkötése révén került Kazárra - ahol azóta is lakik - s az ottani művelődési házban kezdődött népművelői pályafutása is. Ezt követően évekig dolgozott a nagybátonyi járási hivatalban illetve tanácsnál, onnan pedig a szakszervezetek tóstrandi intézményébe és az SZMT-be vezetett az útja. A rendszerváltáskor került a salgótarjáni önkormányzathoz, ahol - 2011-es nyugállományba vonulásáig - több mint két évtizedet töltött kulturális főtanácsosként. 1983-ban Metrum néven versmondó kört alakított, felismerve, hogy az ilyen szakmai műhely hiányzik a városból. A kört később Kassák Lajosról nevezték el, majd hosszú éveken át Pódium Stúdióként működött. Sándor Zoltán kizárólag középiskolásokkal foglalkozott s tehetséges tanítványai több száz irodalmi est és ünnepség szívesen látott szereplői voltak. Nem egy közülük még máshol folytatott felsőfokú tanulmányai idején is hazajárt verset mondani. A Pódium Stúdió akkor szűnt meg, amikor a Zenthe Ferenc Színház körül összpontosult az utánpótlás nevelése is. Idáig azonban el kellett jutni és e folyamatban Sándor Zoltán is - társaival, a különböző amatőr csoportokat vezető rendezőkkel, Molnár Em& vei, Susán Ferenccel és T. Pataki Lászlóval együtt - katalizátor szerepet töltött be. Azok közé tartozott, akik a városházán és azon kívül is következetesen azt a véleményt képviselték, hogy Salgótarjánból - egyetlen megye- székhelyként- hiányzott az önálló színház. Meggyőződése volt ugyanis - és ma is így vélekedik - hogy egy társulat túlmutat önmagán. Olyan érték, amely erősíti az identitástudatot, önbecsülést, s mint minden színvonalas művészeti csoport inspiratívan járul hozzá a magasabb minőségű Városi létformához. A színház életre hívásához nagy lendületet adott, hogy a 2000-es évek elején a néhai dr. Horváth István vezette Polgári Kör felkarolta, támogatta e kezdeményezést. Ebbe az irányba mutatott a T. Pataki László vezetésével 2004-ben megalakult Vertich Színpadstúdió tevékenysége is, amely 2005 tavaszán mutatkozott be Szép Ernő „Május”-ával. Sándor Zoltán - csakúgy mint Susán Ferenc rendező- konkrétan azzal a céllal került 2011-ben a Simon Lajos igazgatásával működő József Attila Művelődési Központhoz, hogy művészeti vezetőként előkészítse a Salgótarjánhoz, Salgóbányához szorosan kötődő legendás színész, Zenthe Ferenc nevével fémjelzett színház megindítását. Erre egy év elteltével került sor. Az első előadás 2012 májusában az egyik ókori klasszikus, Plautus „A hetven- kedő katona” című vígjátéka volt. Azóta a színház újabb tizenöt felnőtteknek szóló bemutatón van túl, amelyek keretében rangos szerzők esztétikai értéket jelentő darabjait vitték színre, nem egyszer éppen az ő dramatizálásával. A helyi társulat létrejöttével Salgótarjánban egy különleges, másutt alig tapasztalt színházi struktúra jött létre az úgynevezett befogadó és produkciós színházi forma elegyítésével. A bérletrendszerben a város továbbra is fogad vendégegyütteseket, láthat a közönség élvonalbeli színművészeket, de egyszersmind fokozatosan növekszik a zenthés előadások száma, aránya is. Ez nagy felelősséggel jár, szisztematikus munkát igényel a művészeti vezető részéréről is. Annál is inkább, mert kitűzött céljuk - az eddig eredményekre, városon, megyén belüli és kívüli, felvidéki sikerekre alapozva - szerint mielőbb szeretnék elnyerni a kiemelten támogatott előadóművészeti együttes címet, hiszen ezzel nemcsak anyagi gondjaik csökkennének, hanem mindenekelőtt lehetővé válna, hogy kiteljesíthessék népszínházi karakterüket és továbbléphessenek a művészi színvonal és a feltételek tekintetében is. Sándor Zoltán nemcsak a színházban betöltött szerepével van jelen a város kulturális, művészeti közéletében. Alkalmanként továbbra is fellép előadóművészként és egyik aktív tagja a 2005- ben alakult Palóc Parnasszus című élő irodalmi újság szerkesztőségének, amely 2007 óta szervezi, működteteti a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház programját. Erősen kötődik családjához - feleségéhez, leányához, unokáihoz - és nem utolsósorban szülőföldjéhez, Nógrádhoz, ahonnan - bár tehette volna - sohasem akart elköltözni. Derűs, optimista életszemléletű ember, aki hisz a Telki, erkölcsi értékekben, amelyektől sajnos a világ eltávolodni látszik. Rónay Györggyel ért egyet, aki Ars poetica című versében írta a következőket: „Silány sorsunkban oly kevés a jó: / mutasd meg, hogy mégis szép a való, / hogy örömünket bármily szűkre mérték: /a puszta lét is mérhetetlenérték...'’ Csongrády Béla „Jelen, múlt, jövő”
