Nógrád Megyei Hírlap, 2016. február (27. évfolyam, 25-49. szám)
2016-02-15 / 37. szám
FOTÓK: FARAGÓ ZOLTÁN Fa ragó Zoltán Kora reggel van, éppen bein- dulgat a forgalom Zakopanéban, amikor Lysa Polana felől megérkezünk. Egyre több a kocsi az úton, a vezetéssel töltött éjszaka után nagyon kell figyelni a forgalomra is, az úti célra is. AII. János Pál pápáról elnevezett körforgalmat mégsem sikerül felismerni sem az első, sem a második körben, pedig jól megjegyeztem az internetes térképet. Emlékezetem szerint célnál vagyunk, de a kiírások számomra teljesen logikátlanok, a „lanovka”, az indulási helyeként megjelölt „Kuznice” városrész, vagy a területileg főilletékes Tátrai Nemzeti Park neve sehol sem szerepel a sűrűn kirakott táblák - jó hosszú - feliratai között. Legalábbis nem ismerem fel egyiket sem... Sikerül is messzire keveredni az céltól. Valamennyire ismerem Zakopanét, némi tilosban való parkolás árán, ami kora reggelről még eléggé veszélytelen, meg is találom a sétáló utcát, ami alapján tudok tájékozódni. Visszamegyünk ezután a körforgalomhoz, megvan az innen nyíló parkoló is. Kapunk egy cetlit az őrtől, azután a szolgáltatásaikat kínáló kisbuszsofőrök és gorál népviseletbe bújt konflis kocsisok között irány, természetesen gyalogszerrei, a Tátrai Nemzeti Park, a felvonó! Amilyen kellemes a fél órás séta a kis hegyi patak mellett, fenyők alatt, olyan borzasztó a lanovkára várók sora: több százan állnak előttünk, úgyhogy - elkéstünk. Viszont a Kasprowy- csúcs nagy vonzerő, így beál- lunk a tömeg végére, felkészülve arra, hogy több órát kell itt álldogálni. Haladni halad a sor, csekély vigasz, hogy mint többen sorolnak be mögénk... A sor közepe táján élelmes és pofátlan furako- dók szereznek a végelszámolásnál akár félórákat is jelentő előnyt, ismerősként szólítva meg a már ott állókat... Vagy tényleg ismerősök? Néhányan jegyet árulnak a felvonóra. Állítólag élelmes helybe-. liek kimennek kora reggel, nyitás előtt, megveszik a bilétet, majd eladják több-kevesebb haszonnal a sorbanállás közben az életüket is megunó kirándulóknak. Állítólag nem érdemes velük üzletet kötni, volt már példa arra, hogy előző napi jegyet adtak el a lengyelül nem értő turistának. Lengyelül pedig, sok-sok más nyelvvel együtt, én sem tudok... Az itteni rendszer nagy hibája, hogy előre nem lehet jegyet és időpontot foglalni, csak csoportosan. A csoport lehet külföldi is, de húsz magyart nem sikerült egy időpontra ide szervezni az Interneten. Már majdnem sorra kerülünk, igaz, közben a kora reggel mér délelőtt é öregedett... Viszont akkor egymás után futnak be a helyet előre lefoglaló lengyel csoportok. Kiscserkészek túrabakancsos apácák vezetésével, nyugdíjasok, azután újabb gyerekcsapat... Mire mind felmegy a lanovkával, eltelik egy újabb óra. Még a pénztár is bezár, pontosan az orrunk előtt... Elvánszorog vagy húsz-harminc perc... Aztán nagy nehezen sikerül végre a peronra jutni: három és fél óra után éppen ideje. Ami viszont ezután következik, némileg kárpótol a várakozásért: elindul a felvonó, a kabinból a kilátás páratlan, néha még a nap is kisüt, mesevilággá varázsolva a csipkés hegygerinceket, a különleges formájú csúcsokat, lenn fenyőerdővel, feljebb gyalogfenyővel, még feljebb gránitsziklákkal teleszórt, havasi legelőkkel mozaikos, szépséges, teremtett világot. A Kasprowy, - magyarul Gáspár, - hegy csúcsán, a lanovka végállomásán, kiszállás után étterem várja a jó étvágyú, meg a mindenféle hasznos, de inkább haszontalan kacatokat kínáló boltokra kíváncsi kirándulókat. Szűkre szabott időnket, ami egy óra negyven perc a visszaindu- lásig, persze a tájnak szenteljük. Rengeteg fenn az ember - mivel a többség a valamivel még feljebb álló obszervatórium, Lengyelország legmagasabban, a tengerszint felett 1937 méterre fekvő épülete felé igyekszik, ezért az ellenkező irányba indulunk tovább. Nemsokára, talán háromszáz lépésnyire, határkő kerül elénk - az ezreréves magyar határra értünk! Egyszerre magasztos és elszomorító érzés a gerincen járni, hiszen a határkövek túloldalán S-betű kígyózik. A távolban, a sziklás oldalak mindig árnyékos részein kisebb- nagyobb hófoltok is fehérlenek, a fő látványosságot pedig az északkelet felé látható tengerszemek jelentik: van belőlük vagy öt, de egy fotóra sehogyan sem akarnak ráférni. Körülöttük henyefenyőfoltok húzódnak, a fotókat kinagyítva azt is látni, hogy valamilyen sás tenyészik a partjukon - nem a növényt lehet felismerni persze, hanem az eltérű színű sávokat a víz mellett. A nád ebben a magasságban, 1500 méter körül már nem él meg. A táj csodálása közben gyorsan elszalad a fenntartózkodás idejére kiszabott egy óra negyven perc, indulni kell vissza. Jobb lenne persze gyalogszerrel leballagni, de hát erre most nincs idő... Ehnyi jutott most a hegyek világából - mitagadás, keményen megdolgoztunk érte. Sajnos nem a hegymászás, erőfeszítéseivel, hanem a sorállás unalmával. El is határozom, hogy legközelebb gyalog jövünk fel. Vagy legalább már úgy megyünk vissza... ]||l| «I w H BM im&m SS MM iffm wKT ü J||| iHH llffl fill Bili -BÜKI fitt j^H Mm. |1||| m Bi ' \ H »III ■ IBP yii |B p IéUII V ftllM VliH nVllmf wi v " r-%i V
