Nógrád Megyei Hírlap, 2016. január (27. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-12 / 8. szám
Erdő övezte völgy ölén, / nagy volt a zaj a lárma, /a csillékben száguldottá szén, /ontotta akna, tárna.../S a bányász megy csak könnye hull - hol küzdve élt - a rögre. /Magával viszi mindenét / családját, karját, de szívét azt itt hagyja örökre...- Igazak ezek a lírai, költő illette sorok?- Szépek is, igazak is. - válaszolják csillogó szemmel, határozottan beszélgetőtársaim a Somlyó bányatelepi Veronika presszóban egy hideg vasárnap délután. Az egykor szebb napokat látott egykori bányásztelep utcája kihalt, a kolóniasor ködbe burkolódzik. A Veronika a helyi közélet egyetlen darabja, falain képek, sportról, kultúráról, az SBTC fénykoráról. Akár találkozhattunk volna a bányamúzeumba is, de Berzáklmréné Borbála néninek így kényelmesebb, hiszen a közelben lakik, s Ónodi FerencnéRózsi- ka nénit is kényelmes autó hozta Salgótarjánból, ahol összkomfortos lakásában él. Meg aztán mindketten a szülőfaluhoz, lelkűk egy darabjához ragaszkodtak, özvegyekként különösen is.- Én 83 évesen maradtam, itt ragadtam a kolóniasoron, a Rozinak meg kellett a kényelem, hát bement Salgótarjánba. Jól tette, megértem. Nekem szikárabb az életem, neki kényelmesebb, de ő puhányabb is - jegyzi meg huncut mosollyal barátnőjéről Borbála néni. Aki aztán még azt is elárulja félig tréfásan, aztán komolyra fordítva, hogy először nem szerette a Borbála nevet, csak az édesapja ragaszkodott hozzá, aki bányászként nem csak a bort szerette, hanem Szent Borbálát is „Ismerte”. A föld alatt dolgozók védőszentjének képe sok nógrádi, így a'söfnlyónejtősakna bejáratánál is ott függött. Siktáról siktára ott vonultak a mélybe a csákányos, lapátos férfiak, s még a legkeményebbnek tűnők ajkán is kivehető volt a fohász: „Terem tőm ments meg minden bajtól, veszedelemtől!”- De honnan a barátnőség? - kérdezem Ónodiné Rozika nénit.- Tősgyökeres somlyóiak vagyunk, egyidősek, együtt nőttünk fel, mindkettőnk férje, de még apánk, sőt nagyapánk is bányász volt. Egyformán szegényen, szerényen éltünk, sokat dolgoztunk és kevéssel is beértük. így hát Bori lelkem feddését megértem, de egy idős ember számára a kényelem, a biztonság áldás, ha megvan. Különösen a hátunk megett hagyott évek után. Ő mindig is erős volt, határozott egyéniség, én meg szívós. Jól kiegészítettük egymást, amikor 1948- ban követtük a családi hagyományokat, és a bányához mentünk dolgozni. Ha- gyományok? Inkább az élet kényszere, a szegénység vitt oda bennünket. Abban az időben Somlyón - Borival már nem egyszer név szerint is összeszámoltuk - 14-15 leány dolgozott a felszínen, vagy a mélyben csillésként, csaüósként, meddőválogatóként, akár vízhordókként... * * * Erről az időszakról Nógrád elismert történésze, a megye szénbányászatának kutatója így írt: a hazai iparnak egyre több szénre volt szüksége...Új jelenség volt a föld alatti munkára jelentkező nők nagy száma, akiknek többsége később élvégezte a gépkezelői tanfolyamot, de voltak olyanok is, akik vájárként fejtették a férfiakkal együtt a szenet 1958-ig. Alig néhány évvel korábban a 2. világháborúba behívót kapott bányászok pótlását is igyekeztek, leginkább a külszíni feladatok terén megoldani. Szokács Kriszdán a salgótarjáni bányamúzeum fiatal, lelkes munkatársa kigyűjtötte, hogy például 1944-ben mintegy kétszáz leány és asszony dogozott a nógrádi bányákban. Az egykori bátor és hős nógrádi bányászlányok, -nők emléke előtt tisztelegve ide kívánkozik még egy szomorú adalék a kezdetekről, a régmúltból. Az egyik Angyal Tibor gyűjtéséből, miszerint a nógrádi szénbányászat eddig ismert első halálos balesete 1848- ban történt Inászón, amikor a 18 éves Mala Máriát a csille „elkapta”. * * * Mi 17 évesen kerültünk a Borival a bányához csatlósnak, kapcsosnak - jegyzi meg Ónodi Ferencné, aztán folytatja: emlékszem sokan még az okmányaikat is meghamisították, hogy alkalmazzák őket, annyira szegénység volt, munka sehol, kellett az a kevés pénz az élethez. Somlyón szinte mindenki a bányából élt. Emlékszem, anyám rengeteget dolgozott, kiszolgálta apámat. Ezek között is kiemelt feladat volt a karbidlámpa feltöltése, karban tartása. Anélkül a bányász a föld alatt tehetetlen volt, a veszélyeknek még jobban kitéve. Aztán én vettem át anyámtól ezt a munkát, amikor én is bányász, „bányászkislány” lettem, akkor. Ha a külszínről lementem, soha nem felejtem 800 „lépcső” vitt a kazán erdő alá, valamelyik tapasztalt vájár figyelmeztetett: hallod-e te leány, ha pislog a láng, inkább fordulj vissza!- Féltették a bányászlányokat?- Emberséggel, szeretettel figyeltek ránk. Segítőkként, társakként kezeltek bennünket a férfiak, még a vízhordó lánynak is nagy becsülete volt, s a köszönet soha nem maradt el. S felejtsd el a finom udvarlásokat, a humort - egészíti ki barátnőjét Borbála néni. - A váratlan veszélyek, a nehéz fizikai munka és a föld alatti lét sok feszültséget termett, ezért azt munka közben, de főleg sikta végén humorral oldották a bányászok, no persze a sör sem hiányozhatott.- Tizenhét-tizennyolc évesen bányászlányként, még ha külszínen is dolgoztak, hogyan élték meg a három évet? - kérdezem Rózsika nénit.- Büszkén és felelősségtudattal, no meg elszántan. Külszínen könnyebb volt dolgozni, de hóban-fagyban mai szóval akkor sem volt leányálom, de a bányászokhoz tartozónak éreztük magunkat. A vontató siklóhoz csatoltuk a csilléket, aztán a fékező ék - mint jókora célszerszám - is volt vagy három kiló. Napj ában több százat, ha nem ezret is kapcsoltunk.- Emlékszel...? Piros svájcisapkában, alul buggyos szárú munkásnadrágban, kabátban dolgoztál, elszántan küszködtél a beragadt csillével. Az is megihlette a Fényes Misit, a fiatal bányamérnököt. Mit is mondott...? - veti közbe mintegy kérdésként huncutul Borika néni. - Azt, hogy „aranyos kis angyalom”. Akkor nem is figyeltem rá, utóbb jól esett ez a sajátos udvarlás, még most is némi mosolyt csal az arcomra. De aztán volt egy másik történet is - riposztozik vissza Rozika néni, amikor elkéstél a siktából.- Már elhangzott a műszakkezdést jelző duda, de én még mindig sietősen kaptattam fölfelé a Forgáchi lejtőn, kisírt szemmel jelentkeztem Pilatics Jani bácsinál. A jó öreg, szigorú, ám igen emberséges aknász csak ezt mondta: Gyere te leány, menjél a helyedre, dolgozzál! - válaszol a humorra fogékony Borbála néni, s beszélgetésünk során először parányi könnycseppet fedezek fel szeme sarkában. De hát a bányászlány soha nem sírt, pedig az édesanyjától is megtanulta a félelmet, az ura utáni rettegést, s ebben mindketten hasonló sorsara jutottak. - Jaj Istenem, jön az ünnep, vajon mi történik a bányában? Tört elő az asszony- lelkekből az aggodalom - jegyzem meg.- Tudja, ez azért is volt, mert nagyobb ünnepeken, bányásznapon, május elsején állt a bánya. Pihent, ünnepelt a bányász is, csak a műszakos ügyelt lent, mentek a szivattyúk, de ilyenkor ünnep utáni első műszakkezdéskor történhettek nem várt gondok, bajok, szerencsétlenség. Szóval az évek keserű tapasztalatai miatt bujkált bennünk a félelem, mindezt igyekeztünk a műszakba leszáll- ni kész férjek előtt eltitkolni. Persze ők jól tudtak minderről, vele járt az életünkkel, a bányászcsaládok életével. Az én férjem is balesetet szenvedett, úgy került nyugdíjba idő előtt - teszi hozzá Borika néni.- A hétköznapok munkával, ház körüli teendőkkel teltek. Milyenek voltak az ünnepeik?- Szerények, csendesek, csivitelősek, mikor mi kellett - hangzik szinte „csapatban” a válasz. Azután Rózsika néni folytatja: - vasárnaponként apám mindig pihent, készült a másnapi munkára. Ebéd után a Dolinkába sétáltunk kart-karba öltve, anyámék a kolóniasoron a ház előtti pádon beszélgettek. Emlékszem 1960- ban felépült a kultúr, a bányászok, mi lányok is műszak után mentünk társadalmizni. Szóval összefogással készült el, s ez a fajta hozzáállás sokáig megmaradt a telepen élő családokban. Két évre rá megjelent a televízió, akkor még sámlival jártunk tévézni, de jó volt Megalakult a színkör, a különböző szakkörök, jártunk szerepelni a környező településekre. Május elsején felvonultunk, lovas szekéren Tarján központjában, a posta előtt...- Én voltán a „ békegalamb” a szekéren pózoltam, körülöttem a társaim feszítettek, miközben úgy zötykölődtünk az utcaköveken, hogy majd elszálltam, pontosabban majd eldőltem, ők támasztottak meg - teszi hozzá vidáman Borika néni.- Mindketten három évet dolgoztak bányásznőként, életükben ez nem tűnik soknak, mit kaptak a bányától?- Azt szokták mondani, hogy a bányánál egy év duplán, ha nem triplán számít. Szóval nem is volt kevés az a három év. Megtanultuk a bajtársi egymásra utaltságot, az egymás iránti figyelmességet a nehéz helyzetekben. Csak annyit követeltek tőlünk, ameny- nyit bírtunk, amennyire képesek voltunk, de azt igen. Azt mondják, a bányászélet kemény, veszélyekkel járó élet, megedzi, olykor megdermeszti a lelket. így is van, de az emberség, a tisztesség, a féltés és segítőkészség bányászférfi és -nő közötti kollegialitás mindig élt és megmaradt.- Bányászcsaládból származnak, sőt mindkettőjük férje bányász volt...- Őket is a bányától kaptuk - válaszolja Borika néni. - Ezt követően házasság, majd jöttek a gyerekek. Lehet, hogy most egy „üzemorvosnak” lenne jó pár leteremtő szava, de én még hét hónapos terhesen is dolgoztam a külszínen. Szóval megtanultuk, hogyan kell egy leendő bányászfeleségnek viselkedni, gondoskodó szeretettel törődni vele, hiszen tudtuk, nagyon jól tudtuk, saját bőrünkön megtapasztaltuk, hová megy, honnan várjuk haza aggódva...- Mindketten özvegyasszonyok, de nem magányosak, beszélgetésünk elején a gyerekek, unokák képeit is büszkén mutatták, ezek jelentik életük alkonyán a szeretetetés biztonságot Készítsünk egy rövid családi leltárt Ónodi Ferencné Rozika néni?- Négy gyermekem van, nyolc unoka és kilenc dédunoka örvendezteti meg napjaimat.- Berzáklmréné Borbála néni?- Három gyermek, négy unoka és öt dédunoka jelenti számomra a boldogságot..- Köszönöm a beszélgetést, hogy vették a fáradtságot, s rendelkezésre álltak. És köszönöm azt is, hogy elmondták büszkék, hogy egy nehéz, fáradtságos, számukra mégis dicső múltra emlékezhettek, s együtt tiszteleghettünk az elhunyt és még élő hős nógrádi bányásznők előtt! Szabó Gy. Sándor Egy mai kép az egykori bányászlányokról: balról Berzák Imréné Kovács Borbála és mellette a hűséges barátnő Ónodi Ferencné Csammer Rozália Lányok a bányában dolgoztak Csillés no egy bányánál H
