Nógrád Megyei Hírlap, 2016. január (27. évfolyam, 1-24. szám)

2016-01-12 / 8. szám

Erdő övezte völgy ölén, / nagy volt a zaj a lárma, /a csillékben száguldottá szén, /ontotta akna, tárna.../S a bá­nyász megy csak könnye hull - hol küzdve élt - a rögre. /Magával viszi mindenét / családját, karját, de szívét azt itt hagyja örökre...- Igazak ezek a lírai, költő illette sorok?- Szépek is, igazak is. - válaszolják csillogó szemmel, határozottan beszél­getőtársaim a Somlyó bányatelepi Vero­nika presszóban egy hideg vasárnap dél­után. Az egykor szebb napokat látott egy­kori bányásztelep utcája kihalt, a koló­niasor ködbe burkolódzik. A Veronika a helyi közélet egyetlen darabja, falain ké­pek, sportról, kultúráról, az SBTC fény­koráról. Akár találkozhattunk volna a bá­nyamúzeumba is, de Berzáklmréné Bor­bála néninek így kényelmesebb, hiszen a közelben lakik, s Ónodi FerencnéRózsi- ka nénit is kényelmes autó hozta Salgó­tarjánból, ahol összkomfortos lakásában él. Meg aztán mindketten a szülőfalu­hoz, lelkűk egy darabjához ragaszkod­tak, özvegyekként különösen is.- Én 83 évesen maradtam, itt ragad­tam a kolóniasoron, a Rozinak meg kel­lett a kényelem, hát bement Salgótar­jánba. Jól tette, megértem. Nekem sziká­rabb az életem, neki kényelmesebb, de ő puhányabb is - jegyzi meg huncut mosollyal barátnőjéről Borbála néni. Aki aztán még azt is elárulja félig tréfá­san, aztán komolyra fordítva, hogy elő­ször nem szerette a Borbála nevet, csak az édesapja ragaszkodott hozzá, aki bá­nyászként nem csak a bort szerette, ha­nem Szent Borbálát is „Ismerte”. A föld alatt dolgozók védőszentjének képe sok nógrádi, így a'söfnlyónejtősakna bejá­ratánál is ott függött. Siktáról siktára ott vonultak a mélybe a csákányos, la­pátos férfiak, s még a legkeményebb­nek tűnők ajkán is kivehető volt a fo­hász: „Terem tőm ments meg minden baj­tól, veszedelemtől!”- De honnan a barátnőség? - kérde­zem Ónodiné Rozika nénit.- Tősgyökeres somlyóiak vagyunk, egyidősek, együtt nőttünk fel, mindket­tőnk férje, de még apánk, sőt nagyapánk is bányász volt. Egyformán szegényen, szerényen éltünk, sokat dolgoztunk és kevéssel is beértük. így hát Bori lelkem feddését megértem, de egy idős ember számára a kényelem, a biztonság áldás, ha megvan. Különösen a hátunk megett hagyott évek után. Ő mindig is erős volt, határozott egyéniség, én meg szívós. Jól kiegészítettük egymást, amikor 1948- ban követtük a családi hagyományokat, és a bányához mentünk dolgozni. Ha- gyományok? Inkább az élet kényszere, a szegénység vitt oda bennünket. Abban az időben Somlyón - Borival már nem egyszer név szerint is összeszámoltuk - 14-15 leány dolgozott a felszínen, vagy a mélyben csillésként, csaüósként, med­dőválogatóként, akár vízhordókként... * * * Erről az időszakról Nógrád elismert történésze, a megye szénbányászatának kutatója így írt: a hazai iparnak egyre több szénre volt szüksége...Új jelenség volt a föld alatti munkára jelentkező nők nagy száma, akiknek többsége később élvégezte a gépkezelői tanfolyamot, de voltak olyanok is, akik vájárként fejtet­ték a férfiakkal együtt a szenet 1958-ig. Alig néhány évvel korábban a 2. világ­háborúba behívót kapott bányászok pót­lását is igyekeztek, leginkább a külszí­ni feladatok terén megoldani. Szokács Kriszdán a salgótarjáni bányamúzeum fiatal, lelkes munkatársa kigyűjtötte, hogy például 1944-ben mintegy kétszáz leány és asszony dogozott a nógrádi bá­nyákban. Az egykori bátor és hős nóg­rádi bányászlányok, -nők emléke előtt tisztelegve ide kívánkozik még egy szo­morú adalék a kezdetekről, a régmúlt­ból. Az egyik Angyal Tibor gyűjtéséből, miszerint a nógrádi szénbányászat ed­dig ismert első halálos balesete 1848- ban történt Inászón, amikor a 18 éves Mala Máriát a csille „elkapta”. * * * Mi 17 évesen kerültünk a Borival a bá­nyához csatlósnak, kapcsosnak - jegyzi meg Ónodi Ferencné, aztán folytatja: em­lékszem sokan még az okmányaikat is meghamisították, hogy alkalmazzák őket, annyira szegénység volt, munka se­hol, kellett az a kevés pénz az élethez. Somlyón szinte mindenki a bányából élt. Emlékszem, anyám rengeteget dolgozott, kiszolgálta apámat. Ezek között is ki­emelt feladat volt a karbidlámpa feltölté­se, karban tartása. Anélkül a bányász a föld alatt tehetetlen volt, a veszélyeknek még jobban kitéve. Aztán én vettem át anyámtól ezt a munkát, amikor én is bá­nyász, „bányászkislány” lettem, akkor. Ha a külszínről lementem, soha nem fe­lejtem 800 „lépcső” vitt a kazán erdő alá, valamelyik tapasztalt vájár figyelmezte­tett: hallod-e te leány, ha pislog a láng, in­kább fordulj vissza!- Féltették a bányászlányokat?- Emberséggel, szeretettel figyeltek ránk. Segítőkként, társakként kezeltek bennünket a férfiak, még a vízhordó lánynak is nagy becsülete volt, s a kö­szönet soha nem maradt el. S felejtsd el a finom udvarlásokat, a humort - egé­szíti ki barátnőjét Borbála néni. - A vá­ratlan veszélyek, a nehéz fizikai mun­ka és a föld alatti lét sok feszültséget ter­mett, ezért azt munka közben, de főleg sikta végén humorral oldották a bányá­szok, no persze a sör sem hiányozhatott.- Tizenhét-tizennyolc évesen bányász­lányként, még ha külszínen is dolgoz­tak, hogyan élték meg a három évet? - kérdezem Rózsika nénit.- Büszkén és felelősségtudattal, no meg elszántan. Külszínen könnyebb volt dolgozni, de hóban-fagyban mai szóval akkor sem volt leányálom, de a bányá­szokhoz tartozónak éreztük magunkat. A vontató siklóhoz csatoltuk a csilléket, aztán a fékező ék - mint jókora célszer­szám - is volt vagy három kiló. Napj ában több százat, ha nem ezret is kapcsoltunk.- Emlékszel...? Piros svájcisapkában, alul buggyos szárú munkásnadrágban, kabátban dolgoztál, elszántan küszköd­tél a beragadt csillével. Az is megihlette a Fényes Misit, a fiatal bányamérnököt. Mit is mondott...? - veti közbe mintegy kérdésként huncutul Borika néni. - Azt, hogy „aranyos kis angyalom”. Akkor nem is figyeltem rá, utóbb jól esett ez a sajátos udvarlás, még most is némi mo­solyt csal az arcomra. De aztán volt egy másik történet is - riposztozik vissza Ro­zika néni, amikor elkéstél a siktából.- Már elhangzott a műszakkezdést jel­ző duda, de én még mindig sietősen kap­tattam fölfelé a Forgáchi lejtőn, kisírt szem­mel jelentkeztem Pilatics Jani bácsinál. A jó öreg, szigorú, ám igen emberséges ak­nász csak ezt mondta: Gyere te leány, men­jél a helyedre, dolgozzál! - válaszol a hu­morra fogékony Borbála néni, s beszélge­tésünk során először parányi könnycsep­pet fedezek fel szeme sarkában. De hát a bányászlány soha nem sírt, pedig az édesanyjától is megtanulta a félelmet, az ura utáni rettegést, s ebben mindketten hasonló sorsara jutottak. - Jaj Istenem, jön az ünnep, vajon mi tör­ténik a bányában? Tört elő az asszony- lelkekből az aggodalom - jegyzem meg.- Tudja, ez azért is volt, mert nagyobb ünnepeken, bányásznapon, május else­jén állt a bánya. Pihent, ünnepelt a bá­nyász is, csak a műszakos ügyelt lent, mentek a szivattyúk, de ilyenkor ünnep utáni első műszakkezdéskor történhet­tek nem várt gondok, bajok, szerencsét­lenség. Szóval az évek keserű tapasztala­tai miatt bujkált bennünk a félelem, mindezt igyekeztünk a műszakba leszáll- ni kész férjek előtt eltitkolni. Persze ők jól tudtak minderről, vele járt az életünkkel, a bányászcsaládok életével. Az én férjem is balesetet szenvedett, úgy került nyug­díjba idő előtt - teszi hozzá Borika néni.- A hétköznapok munkával, ház kö­rüli teendőkkel teltek. Milyenek voltak az ünnepeik?- Szerények, csendesek, csivitelősek, mikor mi kellett - hangzik szinte „csapat­ban” a válasz. Azután Rózsika néni foly­tatja: - vasárnaponként apám mindig pi­hent, készült a másnapi munkára. Ebéd után a Dolinkába sétáltunk kart-karba öltve, anyámék a kolóniasoron a ház előt­ti pádon beszélgettek. Emlékszem 1960- ban felépült a kultúr, a bányászok, mi lá­nyok is műszak után mentünk társadal­mizni. Szóval összefogással készült el, s ez a fajta hozzáállás sokáig megmaradt a telepen élő családokban. Két évre rá meg­jelent a televízió, akkor még sámlival jár­tunk tévézni, de jó volt Megalakult a szín­kör, a különböző szakkörök, jártunk sze­repelni a környező településekre. Május elsején felvonultunk, lovas szekéren Tar­ján központjában, a posta előtt...- Én voltán a „ békegalamb” a szeké­ren pózoltam, körülöttem a társaim feszí­tettek, miközben úgy zötykölődtünk az utcaköveken, hogy majd elszálltam, pon­tosabban majd eldőltem, ők támasztottak meg - teszi hozzá vidáman Borika néni.- Mindketten három évet dolgoztak bá­nyásznőként, életükben ez nem tűnik soknak, mit kaptak a bányától?- Azt szokták mondani, hogy a bá­nyánál egy év duplán, ha nem triplán számít. Szóval nem is volt kevés az a három év. Megtanultuk a bajtársi egy­másra utaltságot, az egymás iránti fi­gyelmességet a nehéz helyzetekben. Csak annyit követeltek tőlünk, ameny- nyit bírtunk, amennyire képesek vol­tunk, de azt igen. Azt mondják, a bá­nyászélet kemény, veszélyekkel járó élet, megedzi, olykor megdermeszti a lelket. így is van, de az emberség, a tisztesség, a féltés és segítőkészség bá­nyászférfi és -nő közötti kollegialitás mindig élt és megmaradt.- Bányászcsaládból származnak, sőt mindkettőjük férje bányász volt...- Őket is a bányától kaptuk - vála­szolja Borika néni. - Ezt követően há­zasság, majd jöttek a gyerekek. Lehet, hogy most egy „üzemorvosnak” lenne jó pár leteremtő szava, de én még hét hónapos terhesen is dolgoztam a külszí­nen. Szóval megtanultuk, hogyan kell egy leendő bányászfeleségnek viselked­ni, gondoskodó szeretettel törődni vele, hiszen tudtuk, nagyon jól tudtuk, saját bőrünkön megtapasztaltuk, hová megy, honnan várjuk haza aggódva...- Mindketten özvegyasszonyok, de nem magányosak, beszélgetésünk elején a gye­rekek, unokák képeit is büszkén mutatták, ezek jelentik életük alkonyán a szeretetetés biztonságot Készítsünk egy rövid családi leltárt Ónodi Ferencné Rozika néni?- Négy gyermekem van, nyolc unoka és kilenc dédunoka örvendezteti meg napjaimat.- Berzáklmréné Borbála néni?- Három gyermek, négy unoka és öt déd­unoka jelenti számomra a boldogságot..- Köszönöm a beszélgetést, hogy vették a fáradtságot, s rendelkezésre álltak. És köszönöm azt is, hogy elmondták büsz­kék, hogy egy nehéz, fáradtságos, szá­mukra mégis dicső múltra emlékezhet­tek, s együtt tiszteleghettünk az elhunyt és még élő hős nógrádi bányásznők előtt! Szabó Gy. Sándor Egy mai kép az egykori bányászlányokról: balról Berzák Imréné Kovács Borbála és mellette a hűséges barátnő Ónodi Ferencné Csammer Rozália Lányok a bányában dolgoztak Csillés no egy bányánál H

Next

/
Thumbnails
Contents