Nógrád Megyei Hírlap, 2016. január (27. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-25 / 19. szám
Faragó Zoltán Törökország déli része, Anatólia földközi-tengeri partvidéke népszerű a turisták körében, ami nem csoda. Bár a világpolitikai helyzet nem úgy alakul pillanatnyilag, hogy az ember - finoman fogalmazva - fenntartások nélkül vágyakozhatna mohamedán környezetbe, de mit lehet tudni, mi lesz még itt nyárig... Az már biztos, hogy az orosz turisták elmaradása várható Anatóliából, ami a török idegenforgalomnak nagy érvágás, más kérdés, hogy az itt nyaraló európaiak szíve nem fog megszakadni a társaság hiánya miatt... Úgyhogy duplán ki tudja, mi lesz még itt nyárig. Mindenesetre tény, hogy nyár közepén sem a napkeltét, sem a napnyugtát nem lehetett látni a Kis-Ázsia partvidékének jelentős részéről; lehet, hogy máskor sem, ezt tapasztalat híján nem tudhatom, a kiszámításához meg tehetségtelen vagyok... Mindenesetre tavalyi utunkon valóságos bülbülszavú efendivel is találkoztunk ám, török volt és Alexnek hívták a névkártyája szerint. Lehet, hogy a valóságban nem ez volt a neve, de az Alex olyan jó, európaias hangzású név: a zömmel német és orosz, illetve angolul jól-rosszul beszélő, de nem feltétlenül brit turistanépség könnyebben megjegyzi és használja, mint bármiféle tradicionális török nevet. A bülbül szavú effendi afféle szépen szóló muzulmán uraság, inkább hízelgő, mint igazmondó, a szépirodalomból ismert valamelyest. Alex esetében ez úgy volt értendő, hogy fakultatív kirándulásukat árult a helyi török utazási iroda képviseletében, fél-, de akár harmad áron, mint a hivatalos, képviselettel rendelkező irodák. Még abból is némi alku lehetőségével. Ez már ugye, zene az ember fülének, mintha a bülbül szólna. (A bülbül egyébként jól éneklő madár, a pápaszemes bülbüllel sikerült is találkozni a szálloda kertjében, de nyár közepén már csak egyszer, hajnalban hallottam énekelni.) Ami a lényeg, hogy a török idegenvezetők sem anyanyelvként beszélik az angolt, kellőképpen érthetően is használják, így nem csak lényegesen olcsóbb, hanem nyelvgyakorlás céljából is hasznosabb velük tartani. A görög és római városok, amik szó szerint egymást érik a török földközi-tengeri partvidéken, tartogattak egy-két apró meglepetést, így sikerült eljutni Pergébe. A romváros ókori nevén Perga, itt kezdte Szent Pál első kis-ázsiai missziós útját, tanítványa, Barnabás társaságában. A város vagy húsz kilométerre van a tengertől, ami nem véletlen, a kalózok támadásai ellen így védekeztek a városalapító'görögök. Viszont az Aksu nevű folyón felhajózva az ókori Perga elérhető volt vízen is, így a nagy apostol is hajón érkezett ide. (Nem magamtól vagyok ilyen okos, az idegenvezető mondta.) Azt viszont már magamtól néztem ki az Internetről, hogy az Aksu az törökül fehér vizet jelent. Szintén Alex szervezésében sikerült meglátogatni Antalya, a régió fővárosa határában meglátogattunk egy, az idegenvezető által nemzeti parknak mondott patakvölgyet is. Ennek a fő látványossága a függőleges sziklákon növő fügefák, mindenfelé virágzó leanderek és óriás platánok között úgy tíz méterről a mélybe ugró vízesés volt. Nyár közepén nem volt túl nagy a hozama, inkább fátyolszerűen permetezett, mint zúdult a víz. Szép volt azért így is. Valahogy olyan ez az egész, mint egy álomvilág. Ahová vissza kell térni. Akkor is, ha a világpolitikai helyzet nem úgy alakul, ahogy a legkedvezőbb lenne az utazás szempontjából... Anatóliai álmodozások
