Nógrád Megyei Hírlap, 2016. január (27. évfolyam, 1-24. szám)

2016-01-25 / 19. szám

Simon Menyhért, Mengyi bá', ahogy szokta, ma is a nappal kelt. Kiballagott a jókora és emeletes „galambdúchoz” - inkább galambkastélyhoz, - kiválasztotta az előre megtervezett madármenüt, közben szokása szerint beszélt kicsit a kedvenceihez. Az összes, kisebb-na- gyobb elválasztott helyiségben kiszórta nekik a magokat. A postagalambok gazdáinál nincsenek ünnepnapok, vagy bármely más, jeles alkalom. Igaz, télidőben a madarakat nem röptetik, de etetni, itatni és takarítani kell utánuk minden nap. A karancslapujtői Simon Menyhért már 58 éve tesz így.

Márton (Satis) István- Nincs még elege ebből? Ha fúj, ha esik, télen, nyáron, jóval több, mint fél évszázada. Tartás, etetés, röptetés...- Elismerem, ez egy kívülállónak furcsa, de a maga passziója - itt az újságírásra és a fotózásra céloz - is kicsit hasonló... Ez egy kiolthatatlan szenvedély. Azt is mondanám - és ezt postagalamb- ász társaim is biztos megerősítik -, hogy a galambászatra születni kell, speciális tehetség is szükségeltetik hozzá! Meg egyre több szaktudás! Amint tisztelt kollégám és sorstársam, a jórészt Nógrád megye területén működő „Karancs 23 postagalambsport- tagszövetség” volt elnöke, Varga Antal kifej tette: mára már egy jó tenyésztőnek genetikusnak kell lennie!- Meg milliomosnak - teszem én hozzá, megvillantva azt a galambászoktól szerzett információmat, hogy a szakmában élen járó, dúsgazdag belga és más tenyésztők genetikai úton csúcsgalambokat „hozattak létre”.- A vitaminokról, gyógyszerezésről, táplálkozásról nem is szólva - teszi hozzá Menyus bá'.

Bennem meg bujkál a rosszindulat, hogy az esetleges doppingokról még szó sem esett!- Hány galambról gondoskodik?- Kicsit több van a kelleténél, 130, adnám is a jó kéttucatnyi felesleget, akár ingyen, csak jó helyre kerüljenek!- Honnan és pontosan mikor is indult ez a nagy postagalamb imádat?- Tősgyökeres bocsárlapujtőiként Tóth László barátommal az ötvenes évek második felében, amikor csak tehettük, Tarjánban lesegettük a különböző galambfajtákat, meg a röptetéseket, ott sündörögtünk az olyan elismert tenyésztők, tartók körül, mint Kovács Józsi bácsi és felesége, Juci néni, Farkas István, Drevenka Imre, Tóth „Totya” István, Szabó Róbert, hogy csak párukat említsem. Ők a háború után kezdtek el „galambozni” gyakorlásként például sokszor ruháskosárban vitték ki a madarakat a salgói várba, onnan engedték haza őket, az otthoniak meg figyelték, mikor érkeznek a dúcba. Persze aztán később begyűjtés után körzetenként, teherautóval vitték el az ország távoli részére, majd külföldre is a madarakat. Itthon meg kíváncsian várták, hogy honnan, mennyi idő alatt érnek haza? Rögzítették a hivatalos célba érést, valamint az eredményeket. Engem 1959- ben, 15 évesen vettek fel a Magyar Pos- tagalambász Szövetségbe, akkor vásároltam meg életem első 14 galambját, darabonként 40 forintért, majd vittem haza őket az előtte megépített, háromszor kétméteres dúcba. A tartás, versenyeztetés még közel sem került annyiba, mint mostanság, amikor is évi jó félmillió alatt egy átlagos galambász ma

nem ússza meg, de ezek csak fillérek a nagymenő és neves hazai tenyésztők költségeihez viszonyítva. A belga, holland vagy német nagymenőkről nem is beszélve.

A szüleim persze ellenezték az egészet, de eltökélt voltam. ’59 végén röp- tettem először, az első években egy oklevelet kivéve nem nagyon jöttek az eredmények, a már fent említett tarjáni ikonok és más nagyágyúk, mint Botosék, vagy Lopatovszkiék árnyékában. Bőszen lapozgattam a szakirodalmat, kérdeztem az tapasztaltabbakat, lassan beleláttam a dolgokba, megtanultam, hogy csak olyan tenyésztőktől szabad venni madarat, akik sikeresek. Meghatározóan fontos a galambok etetése, a vitaminok tudományos kiválasztása, adagolása, a madarak egészségét mindenféle kórtól védő gyógyszerezés. Ezeket mind egymástól lestük el, a legjobb tenyésztőktől, röptetőktől vártunk tippeket és saját magunk is próbálkoztunk új, vagy módosított ötletekkel.

A tanulóidő bizony hosszúra nyúlt, 1971-ben sikerült 6 darab, igen kiváló galambra szert tennem, azok utódjai hozták az áttörő sikereket, de akkorra már a salgótarjáni szervezetből kiválva 1980-ban ló fővel megalakítottuk az ej- ső önálló karancslapujtői tagszervezetet, az E04-et, melynek titkára lettem. (Kicsit később praktikus okokból a másik, az E 07-es lapujtői klub is elkezdte működését)- Itt most gyorsan átugrottunk jó 20 évet, gondolom, erre az időszakra is akadtak érdekes mozzanatok az életében...- A 70-es években kezdtem külföldre járni közép, hosszú, vagy maratoni távú galambjaimmal Elsősorban az akkori Csehszlovákiából, NDK-ból, Lengyelországból, majd később Ausztriából, Németországból, Olaszországból vették célba a dúcukat a madaraink. Az ösztöneiket, hazatérési vágyukat az itthon maradt fészek, vagy „özvegy”pár- juk irányítja, így szeretnének minél előbb hazaérni, ezért olyan gyorsak, mi emberek pedig ezt használjuk ki és mérjük az eredményességet meghatározó időt. A tojókkal is lehet jó eredményeket elérni a fészekszeretetük, fiókák miatt, de a bánásmód, sőt még a gondozóhoz való személyes kötődés is tényező. Bár a felengedés után nagy rajban vágnak a hazaútnak, utána lakhely szerint is több kis csoportra válnak szét.

A tájékozódásukat számtalan tényező befolyásolhatja a borús, ködös időjárástól a természetes és mesterséges

elektromos kisülésekig sok minden. Szeretik a folyóvölgyeket, de félnek és inkább kikerülik a nagy állóvizeket. Például megyénkben is léteznek jobb és kevésbé kedvelt galambberepülési szögek, amelyek természetesen az időeredményre is kihatnak. Tenyésztők, szakemberek, versenyeztetők sokszor ugratják egymást azzal, hogy az ő galambját nem csak úgy hazafújta a szél...Régebben a lábukra tett versenygyűrűket érkezéskor le kellett venni és egy mechanikus, majd később digitális mérőórával leolvastatni. Ma már a dúckapuban egy automatikus szerkezet rögzíti a gyűrűn lévő chip jelét áthaladáskor.- Két egyesület is működik Lapujtőn, ezek szerint korábban alaposan megnődd környéken a postagalambászatot

kedvelők száma.- A ’86-ban alapított 14 fős E7 létrejöttének - melynek én vagyok a vezetője - praktikus okai voltak: a postaga- Jamb szövetség ajánlására szállítási, logisztikai, érdekérvényesítő és egyéb okokból bővültünk és valóban jó tanácsnak bizonyult ötletük.- A galambkastély földszinti irodájában számos elismerés, serleg, díszoklevél nyomait látom. A hosszú tanulóidő úgy látom meghozta a sikereket is. Melyikre a legbüszkébb?- Mindegyik kedves, a számos kerületi és egyesületi egyéni és csapatbajnok címem mellett talán az észak- csehországi Teplicéből indított országos bajnoki futamon elnyertem „A Versenyút Lovagja” kitüntetést, amelyet az kap, akinek a felengedett 10 galambjából mind a 10 helyezetten hazatér, de kedves az országos csapatbajnokságon (10 galamb alkot egy csapatot) elért bronzérmem, vagy három út alapján számított tojóm kiváló ob szereplése is. Ezek is fontos dolgok, de az talán még jobban, hogy tehergépkocsi-vezetőként vagy négy évtizede az április közepétől szeptember végéig tartó versenyévadban a begyűjtésen kívül szinte minden hétvégén még vittem is a hazai és külföldi felbocsátási helyekre teherautóval az éppen versenyzésre váró postagalambokat, ahonnan hazaengedtük őket. A munkahelyemet is úgy kellett megválasztanom, hogy megengedjék ezt. Sok jó állás és egyéb ajánlatról, lehetőségről le kellett ezek miatt lehionda- nom és hát persze a tél - akkor csak egyszer kapnak ellátást a madarak - kivételével napi két etetés is várt, vár rám, nekem mindenhonnan mindig sietnem kellett és kell haza, mert vártak rám a kedvenceim.- Azért csak akad egy kis segítség a családból?- Régóta özvegy vagyok, a fiammal, Jácinttal és családjával egy házban élünk. Ő és a fiúunokám, Bálint - mindketten tagjai az egyesületnek - besegítettek, amikor kellett, vagy, ha kell, de ma már nyugdíjasként nem vagyok munkahelyhez kötve. Jobban is szeretem, ha én foglalkozom a galambjaimmal. Természetesen egytől egyik mindet jól ismerem.- Egy ilyen lekötöttség mellet lehet még egyáltalán valami más, amire időt szánt?- A foci a másik szenvedélyem - mondja, és kinyit egy szekrényt a galambházi irodában. A stócokban álló galambász újságok és szakirodalom mellett mázsányi Nógrád Megyei Hírlap sorakozik.- Ezek csak azok, amelyekben a megyei focihírek, bajnokságok eredményei benne vannak, úgy 35 évre visszamenőleg! - jegyzi meg büszkén, s miközben belelapozgatok az újságrengetegbe, ő telefonon megrendel némi takarmányt különböző magokból, melléjük vitaminokat is, mert bár még akad elég idő az első tavaszi kirepülésig, nemsokára áttér a napi két etetésre. A galambok izomzatát, erőnlétét a versenyzés előtti megfelelő szintre kell emelni. Aztán jöhet a szezon, az immár 59. Simon Menyhért életében. Nincs megállás, amig tudja, csinálja...

Hitvallás a galambászatról

Különös ember a galambász. Miközben sorsát alakítja, vagy szenvedi el éppen, van egy szenvedélye, amely furcsa keveréke az állatszeretetnek, a sportnak, a kísérletezésnek és a művészetnek: a galambászat. E szenvedély csillapíthatatlan, nem múlik (4. Mindegy mit hoz cl a sors, a galambász fél tő szeretettel gondozza madarait és minden nap van az életében néhány perc, amikor feledve munkát, családot, apró-cseprő gondokat, a dúca előtt csodálja azt, amit nem tud megnevezni: a galambok titokzatos, szépséges lényét.

A szerző ismeretlen

Menyhért bácsi, az ász galambász: elhivatottsággal jár a versenyeztetés