Nógrád Megyei Hírlap, 2015. szeptember (26. évfolyam, 201-226. szám)

2015-09-09 / 208. szám

Kommunista szolgálatok, dinasztiák A magyar társadalom igazságérzetét szolgálná, ha a lengyel példát követnénk az előző rendszer vezetőinek elszámoltatásában Immár a második vaskos kötet jelent meg a varsói Fronda kiadó gondozásá­ban, amely sorozatot indított Resortowe dzieci (magyarul: Ágazatok gyermekei) össze­foglaló címmel, ami lényegé­ben olyan tematikát tükröz, mint az egykor Magyaror­szágon elhíresült, apákat és fiaikat érintő Csurka-dolgo- zat, azzal, hogy a lengyel szerzők a nőági rokonságot is figyelembe veszik. Az első kötet a média világában túlélő s ott meghatározó befolyás­sal bíró, elkötelezett kommunis­ták családfáit, rendszerváltás előt­ti és utáni karrierjét követi nyo­mon 430 oldalnyi terjedelemben, a második kötet pedig a katonai és civil titkosszolgálatok dinasztiái­val foglalkozik hasonlóképpen, csaknem ezer oldalon. A kiadó elő­rejelzése szerint hasonlóan terje­delmes munkák várhatók még a tudomány, a gazdaság, és a politi­ka világáról is. A vállalkozásról Slawomir Cenckiewicz, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének (1PN) volt vezető munkatársa, a kommunista titkosszolgálatok ku­tatója úgy nyilatkozott, rá, mint történészre, kivételesen mély be­nyomást tett. „Ami kivitelezhetet­lennek bizonyult a kutatók számá­ra, három publicista, akik közül csak egy történészi végzettségű, megoldotta. Minél több jelenik meg a sorozatból, annál élesebben látjuk szabadságunk határait, va­gyis hogy az igazság elkendőzésé­re való törekvés és a titkosszolgá­latok emberei érdekszövetség­ének kulisszák mögött tartása a ül. Köztársaság alapjainak szer­ves részét képezi” - írja a második kötet hátsó borítóján a szakember. A hatalomátmentő csapat Nyilvánvalóan hiánypóüó mun­káról van szó, olyan vállalkozás­ról, amelyre hazai vizeken is nagy szükség volna, hiszen a hasonló­ságok óhatatlanul szembeötlők. Mind a „negyedik hatalmi ág”, az­az a média világával, mind a tit­kosszolgálatokkal foglalkozó kö­tetekből jól látható, és világossá válik, sem a Visztula, sem a Duna mentén nincs mit meglepődnünk azon, hogy az úgynevezett fősod­ra, „felvilágosult” és „polkorrekt” média orgánumai miért szóltak és szólnak azonos hangon az igaz­ságtétellel, az elszámoltatással, a dekommunizációval szemben. Miért kiáltanak boszorkányüldö­zést az átvilágításokkal kapcsolat­ban, miért foglalnak állást a kom­munista nómenklatúra vagyon­hoz jutása és juttatása, a homály­ba burkolt és burkolódzó privati­zációs praktikák feltárása ellen. A válasz egyszerű: a szolgálati, szervezeti és családi összefonódá­sok hálózata továbbélésének, po­litikai, pénzügyi-gazdasági hatal­mi befolyásának kulcsa, hogy a felsorolt ügyekkel érdemben ne foglalkozzon senki. Árulkodó vo­nás: az egypárti diktatúra lebon­tásáért negyedszázaddal a rendszerváltoztatás után is fo­lyamatosan küzdeni kell, s nem a régi rendszer embereit kiált­ják ki hazafiatlanoknak, hanem azokat, akik tükröt akarnak elé- bük tartani. Lengyelországban a ül. Köztár­saság megszületését a Tadeusz Mazowiecki-féle kabinet felállásá­hoz kötik. Érdemes egy hosszabb pillantást vetnünk az 1989-es ke­rékasztal-tárgyalásokon kialakí­tott „első nem kommunista kor­mány” összetételére. Igaz, hogy „csak” négy vezető kommunista funkcionárius kapott helyet ben­ne, de azok nem kis kaliberű ap- paratcsikok voltak. A lengyel kato­nai elhárítás volt főnöke, a LEMP PB tagja, a Szolidaritás mozgalom egyik legfőbb likvidátora, Czeslaw Kiszczak tábornok kapta a belügyi tárcát, amihez miniszterelnök-he­lyettesi poszt is járt. Egy másik tá­bornok, laruzelski legközelebbi munkatársainak egyike és honvé­delmi minisztere, Florian Siwicki ülhetett be a honvédelmi tárca bár­sonyszékébe. A LEMP KB volt tit­kára, Marcin Swi^cicki külgazda­sági miniszter lett, Franciszek Wielgdek pedig, aki 1983 és 1989 között a közlekedési tárca helyet­tes államtitkára volt, ezúttal e mi­nisztérium élére került. Mindeh­hez érdemes hozzátenni: Mazo­wiecki kormányának további tag­jai közül számosán - mint az IPN kutatásaiból később kiderült - éle­tük hosz-szabb-rövidebb szaka­szaiban a kommunista titkosszol­gálatok ügynökei, informátorai voltak, tehát zsarolható emberek. Figyelemre méltó tényező az is, hogy az 1981-es hadiállapotot (és nem szükségállapotot, mint azt a mai napig gyakran, és vélhetően eufemisztikus ferdítéssel jelzik Magyarországon) bevezető tábor­nok, Wojciech laruzelski lett a „rendszerváltó” Lengyelország köztársasági elnöke, akinek a ha­táskörébe tartozott a honvédelmi, a belügyi és a nemzetbiztonsági szervek felügyelete. Az imént felvázolt körülmények közepette nem meglepő tehát, hogy a kommunista politikai rend­őrség (Sluzba Bezpieczenstwa - SB), a katonai felderítés és elhárí­tás (Wojskowa Sluzba Informacyjna - WSI) és a többi ha­sonlószervezet vezetése és szemé­lyi állománya szinte intakt módon bábozódhatott át és épülhetett be az új, demokratikus, illetve annak mondott struktúrákba. A múlt ke­zelését Mazowiecki egyértelműen megfogalmazta 1989. szeptember 12-én elhangzott expozéjában, ahol kijelentette: azt egy vastag vo­nallal el kell választanunk, és csak az számít, amit az ország demok­ratikus berendezkedéséért te­szünk. Óhatatlanul rímel erre An­tall íózsef elhíresült kijelentése, mely szerint „tetszettek volna for­radalmat csinálni”. Ez a hozzáállás menlevelet biz­tosított a volt kommunista veze­tőknek, amit azok nem is mulasz­tottak el kihasználni. Helyzetbe hozták magukat és családtagjai­kat, gyermekeiket (Csak egyetlen példa a sok közül: nézzük meg, hány régi belügyes és külügyes dolgozik még mindig a tárcáknál, és hol munkálkodnak a fiaik, lá­nyaik). E cikk keretei nem teszik lehetővé ezen események részle­tes tárgyalását és bemutatását A következmények illusztrálásához azonban elegendő lehet rámutat­ni, hogy Lengyelországban a kato­nai elhárítás főtisztjei még 1993- ban is - Hanna Suchocka jobbkö­zép kormánya tudott róla, vagy sem - Moszkvába utazgattak to­vábbképzésre, és azt sem szabad elfelejteni, ami Biszku Béla és a hozzá hasonlók ügyében történik ma, Magyarországon. Az úgyne­vezett előprivatizáció és a magánosítás folyamatának elsőd­leges kedvezményezettjeiről, akik javarészt ugyancsak a kommunis­ta rendszer nómenklatúrájából ke­rültek ki, és pénzügyi-gazdasági befolyásukkal mindmáig hatéko­nyan formálják a közéletet, többé- kevésbé mindannyian hallottunk. A múlttal való elszámolás tekin­tetében sajnos azonban alapvető különbségeket láthatunk a két or­szág között. Az igazságtételt ren­dületlenül követelő lengyel politi­kai erők elszántságának köszön­hetően 1999:ben felállhatott avar­sói IPN hatalmas, jól kiépített, pro­fesszionális, több mint kétezer szakértőt, soraikban mintegy száz, vádemelésre is felhatalma­zott ügyészt foglalkoztató szerve­zete, amely előtt minden archí­vum nyitva áll, s amely vádat is emelhet az átvilágítás során bűn­tettekben érintettnek bizonyult emberek ellen. Az intézmény min­tául szolgálhatott volna a nálunk 2013-ban életre hívott Nemzeti Emlékezet Bizottsága számára, amely mindössze ötvennégy főt foglalkoztat, és alapító okirata sze­rint feladatának nem a kommu­nista bűnözők, hanem a kommu­nizmus bűneinek feltárását tekin­ti. Vagyis továbbra is érvényes Fricz Tamás megállapítása, mely­nek lényegét cikksorozatban, majd könyvben összefoglalva is ki­bontotta, nevezetesen, hogy ha­zánk egy következmények nélkü­li ország. lelesül: továbbra sem folytatunk „boszorkányüldözést”. Következetes tényfeltárás Lengyel barátaink sem teszik ezt forradalmi módon. Az érdemi elszámoltatásban azonban mégis előbbre járnak, és a - részintposzt- kommunista befolyás alatt álló - politika szülte jogszabályok terem­tette hiátusokat a történelemmel foglalkozó publicisztika és a kul­túra eszközeivel igyekeznek fel-, il­letve kitölteni. Baloldali és liberális ellenszélben, ám mégis rendre megszületnek tényfeltáró köny­vek, filmek, televíziós sorozatok a múlt, a félmúlt és a jelen fontos kérdéseiről, eseményeiről. Többek között a „mainstream” médiamun­kások és politológusok által csak „bandáknak” titulált partizánegy­ségekről, amelyek 1945 után még évekig fegyverrel a kézben harcol­tak a berendezkedő kommunista rendszer ellen. S képernyőre, film­vászonra kerülnek olyan történe­tek, mint például a Különleges szolgálatok (Sluzby specjalne) cí­mű opus, amely minden vattába csomagolás nélkül éppenséggel azt mutatja be, miképpen tevé­kenykednek a közelmúlt és napja­ink politikájának világában a kom­munista gyökerekkel rendelkező titkosszolgálatok. Vagy a pár hó­nappal ezelőtt a budapesti Lengyel Intézetnek köszönhetően a Mű­vész moziban vetített Zárt rendszer (Uklad zamkniQty) című döbbene­tes film arról, hogy a hajuk szála görbülése nélkül mindent túlélt ré­gi bírók és ügyészek milyen káro­kat okoznak a demokráciának és a piacgazdaságnak, miközben sze­mérmetlenül tömik a zsebüket. Nálunk sem sikerült nyugdíjazni itteni kollégáikat vagy inkább elv­társaikat S kérdezzük: a nálunk is messzemenően érthető üzeneteket hordozó filmeket miért nem vetítik a mozihálózatok? A közszolgálati média miért nem sugározza ezeket főműsoridőben? Vajon érzéketlen­ség, tájékozatlanság vagy netán szándékos elhallgatás az oka? A Visztula mentén, mint látha­tó, nem beszélhetünk következmé­nyek nélküliségről. Legalábbis ha­zai értelemben nem. Ott a nyomta­tásban és a korszerű elektronika kínálta lehetőségeket maximáli­san kihasználva terjedő, széles kör­ben hozzáférhető tények immár ér­zékelhetően formálják a társada­lom gondolkodását, és a „vastag vo­nal” politikájának vélhetően vég­képp bealkonyulni látszik. Jogunk van a múltunkhoz A tényfeltáró publicisztika terü­letén messze le vagyunk maradva a lengyelektől. A képi közlésben néhány éve nálunk is megjelen­tek az első fecskék, hogy csak Jelenczky István vagy Skrabski Fruzsina dokumentumfilmjeit említsük. (Nóta bene: a köztévé mindegyiket az éjszaka közepén sugározta, amikor a nézők j ava ré­sze már alszik). Mindazonáltal várjuk a folytatást játékfilmekben is - elég követni a lengyel példát Legalább tudjuk meg a lehető leg­teljesebb igazságot közelmúltbéli és mostani közéleti szereplőink­ről, háttereikről, múltjukról, át­mentő mozgásaikról, hogy ennek tükrében határozhassunk arról, akarjuk-e őket továbbra is döntés­hozói pozíciókban látni a politika, a gazdaság és a kultúra világában. Ehhez, úgy vélem, jogunk van, ak­kor is, ha nem tetszettünk forra­dalmat csinálni. A hadiállapot és a szocialista szuverenitás Bevezette a hadiállapotot Lengyelországban 1981. december 13- án Wojciech laruzelski tábornok. A szó már önmagában riadalmat keltett a Varsói Szerződés országaiban. Magyarországon is nagy volt a zűrzavar. Eleinte egyszer-egyszer elhangzott a lengyel kifejezés tü­körfordítása, később a „rendkívüli állapot” is előfordult, majd kar­mesteri intésre előkerült az egyáltalán nem kellemes, de még emészthető szó: szükségállapot. A lengyel helyzet jobban érthető, ha visszamegyünk előbb csak 1968-ig. Akkor ősszel jelent meg a moszkvai Pravdában egy cikk A szocialista országok szuverenitá­sa és nemzetközi kötelezettségei címmel. A sors iróniája, hogy Leonyid Brezsnyev éppen a Lengyel Egyesült Munkáspárt kongresz- szusán, 1968 novemberében fejtette ki bővebben, miről is van szó: ha egy szocialista országban az ellenséges erők megpróbálják a fej­lődést kapitalista útra terelni, akkor ez nemcsak az adott ország gondja, hanem minden szocialista ország közös problémája. Innen számítják a Brezsnyev-doktrínát, a korlátozott szuverenitás elméle­tét. A szocialista országok - a Szovjetunióval az élen — fenntartot­ták azt a jogot, hogy bárhol beavatkozzanak, ha veszélyben látják a hatalmi monopóliumot. Moszkvában mindenkinek kijelölték a moz­gásterét. Az 1980-as évek legelejéig azonban a szocialista tábornak meg kellett érnie néhány kínos eseményt A berlini munkások 1953 nyarán fellázadtak, mert emelték a normát. Kelet-Németországban be kellett vetni a szovjet tankokat. Poznanban 1956 nyara harangoz­ta be az ’56-os magyar őszt. Az 1968-as prágai tavaszt követte 1970- ben a lengyel Tengermellék - Lech Walesa a titkos sztrájkbizottság tagja volt -, majd 1976-ban Radom felkelése. (Részlet Fodor György, a Magyar Hírlap egykori kitűnő újságírója 2006. december 12-én megjelent cikkéből.) Magyar Hírlap / Szalai Attila I I ------1------------- fl I -I » Ja cek Merkel, Tadeusz Mazowiecki és Lech Walesa az 1989-es varsói kerékasztal-tárgyalásokon. A III. Köztársaság első kormányában „csak" négy volt vezető kommunista funkcionárius kapott helyet

Next

/
Thumbnails
Contents