Nógrád Megyei Hírlap, 2015. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

2015-01-17 / 13. szám

2015. JANUÁR 17.,SZOMBAT Különös érzés a híres pszicholó­gus hölgy rendelőjének előteré­ben várakozni. A terem - igen,terem, mert bődületesen nagy helyiség - tele van tükör­rel, de ez nyilván a régi budai bérház sajátossága. Az ember akarva-akaratlanul is „viselked­ni” kezd, hátha a tükör mögött bújtatott kamerák vannak. Mi­közben Kittire várok, azon gon­dolkodom, vajon mennyien vár­tak már itt előttem feszülten, és mire gondolhattak közben. Az­tán megjelenik vendéglátóm, és mosolyával egy pillanat alatt el­űz minden feszengést. Amikor pedig a tükörre és a már emlí­tett kamerákra terelődik a szó, kinevet. Azt mondta, ilyen buta­ságot még nem is hallott... Sándor András- Ha valaki nem mondja le a 11 órás terápiát, nem jöhettem volna?- Biztos, hogy nem.- Ennyire elfoglalt?- Ennyire. Minden hétköznap rende­lek, mellette pedig előadásokat is tar­tok, főként vidéken. Mellette pedig ott a két iskolás gyermekem, az állandó lo­gisztikával...- Bírja energiával?- Bírom, hiszen nagyon szeretem a szakmámat. Hihetetlenül lelkes vagyok, és örömmel jövök be dolgozni. Ugyan­akkor jó néha kilépni a rendelőből, nem csak a félhomályban egyesével fogadni itt az embereket. Egy előadás, egy tévé­műsorban való szereplés, vagy az írás is feltölt. Mindettől függetlenül ma már értem, miért tanultunk annyit az egye­temen a kiégésről. A segítő szakmában - akármennyire is lelkes az ember - egy idő után el lehet fáradni.- Az egyetemen azt is megtanítják, ho­gyan építsen burkot önmaga köré?- Hogyne, az az önismeret része. Több száz órában tanultunk erről köte­lezően. Akkor tanultuk meg, hogyan ne vegyük magunkra mások problémáit.- Egy pszichoterápiás kezelés-sorozat alapvetően a változásról szól?- Igen, és már az is a változás része, ha valaki beszélni tud a problémáiról. Azért senki nem jön ilyen helyre, mert minden jó az életében. Olyan persze elő­fordult már, hogy valaki azt mondta, nincsenek problémái, csak az önisme­retét szeretné mélyíteni.- Önmagának milyen típusú terapeu­tát keresne?- Semmiképp sem „simogatós” terape­utát, mert arra semmi szükségem, hogy azt halljam, Kittike, jól vagy te így... A szakmában magam is konfrontativ em­ber vagyok, szeretem a tuti felé vinni az embereket, és nem ködösítek.- Egy pszichológusnak szabad egyálta­lán önmagáról mesélnie?- Jót kérdez, mert a szakma alapvető tanítása a régmúltból, hogy a terapeu­táról semmit sem szabad tudni. A klasz- szikus analízisben viccesen azt szok­ták mondani, hogy a rendelőn kívül még köszönni sem lehet a páciensnek, úgy kell tenni, mintha nem is ismer­nénk. Csak a rendelő négy fala között van közünk egymáshoz.- Képes lenne arra, hogy ne köszönjön az utcán a betegeinek?- Nem. Én ennél jóval lazábban műve­lem ezt a szakmát, hiszen a mesterem is ilyen volt. Ha feltettek neki egy kérdést, arra az utcán, civilben is válaszolt.- A magánéletéről mégis keveset tud­ni. Talán csak annyit, hogy két lánygyer­mek édesanyja.- Bizony, két kis gyönyörűség. Egyik hét, a másik kilenc és kilenc évesek. Elsős és harmadikos két kis gyönyörűség. Egyet­len egyszer, egy szakmai magazinban en­gedtem velük közös képet, és utána kér­dezték, hogy mama, mi most híresek le­szünk? Mondtam, hogy ettől nem. Nem akarok a fejükbe egy torz képet rakni. Ne­kik még korai ez a fajta reflektorfény.- Ők a mamát híresnek tartják?- Tisztában vannak vele, hogy sok he­lyen megismernek. Szerencsére azonban Almási Kitti: „Jó lenne egy én nem olyan vagyok, mint egy műsorvezető, akit úton- útfélen megállítanak. Az is­kolában is gyakran mondják nekik, hogy látták a mamit, de nem szeretném, ha ezt túl sok lenne. A szakmámból tó- folyólag pontosan tudom, mi­lyen teher lenne számukra. Úgy gondolom, pont jó szin­ten vagyok abban, hogy sike­rült valamit letennem az asztal­ra, és mégsem mentem el a celeb irányba.- Amikor a civilként, a hétköznapok során leszólítják, a problémákat is mondják az embe­rek? Ez leginkább az előadá­sokra jel­lemző. Ott van több száz ember, akik a szereplés után sorban állnak dedikáltatni, majd az aláírás mellett kérdeznek is gyorsan valamit. Gyakran a kígyózó sor 85 százaléka tanácsot kér. A lehetőséghez mérten próbálok mindenkinek prak­tikus tanácsot mondani.- Almási Kitti megfizethető egy át­lagembernek?- Ez összetett dolog. Épp idén emel­tem az óradíjamat. Azt is azért, mert akik felhívtak, megkérdezték mennyi­ért dolgozom. Amikor bemondtam, cso­dálkoztak, hogy csak ennyi, majd hoz­zátették, vidéken a másfélszereséért dolgoznak kollégák. Annyi ilyen tele­font kaptam, hogy aztán én is a másfél- szeresére emeltem az óradíjat.- Nehéz volt?- Nagyon. Számomra a pénzzel való bánásmód is egy hosszú önismereti mun­ka volt. A sokat emlegetett mesteremmel rengeteget dolgoztunk ezen. Amikor a Li- póton dolgoztam az ambulancián, a leg­első órákat kétezer forintért vállaltam, és már azt is soknak tartottam. Megfelelési kényszer lett rajtam úrrá, hogy valóban megérdemlek-e ennyit. A mai napig szé­gyenlősen mondom el az új árat az új je­lentkezőknek. Persze már rutinosabb va­gyok, mert látom, hogy nem lepődnek meg rajta, de nálam egy héten legalább hat esetben előfordul, hogy nem fizet va­laki, és úgy megy el. Aztán írnak, hogy jaj mennyire feledékenyek voltak. Nekem pedig fel sem tűnik.- Ha most ezt leírom, mindenki ezt fog­ja csinálni.- Nem hinném, mert ilyen intim vi­szonynál ők érzik rosszul magukat, ha nem adhatják meg. Ez egy hosszú, kitar­tó munka minden páciensnek, több hóna­pon át heti rendszeresség. Sajnos sok olyan humbug segítő van, akik azt mond­ják, gyere el maximum kétszer, és gyor­san olyan életet, és lelkiállapotot varázso­lok neked, hogy attól fogva jó életed lesz.- Ezek kóklerek?- Azok. Hazug csalók. Rontáslevétel milliókért. Aztán eltűnnek a pénzzel. Azt a tévképzetetet kelteni valakiben, hogy neked attól jobb lesz, ha én vala­mit kikeverek, megjósolok, vagy átala­kítok... Számos olyan ember van, aki hozzám jár, és megfordult már ezeknél - rengeteg pénzért. Ez felháborító, mert eleve tudatosítani kell mindenkiben, hogy ahhoz főleg neki kell dolgoznia, hogy jobb legyen az élete. Soha nem vál­lalok el úgy páci­enst, ha azt mondja, csináljak valamit, hogy megváltozzon az élete. Neki kell akarnia azt a válto­zást, ezért ez az ő mun­kája lesz, amihez asz- szisztálni fogok, és- Ne is mondja... Szülőként anyukám vonalát viszem tovább, aki semmit nem korlátozott, minden szabadságot megadott, és arany szíve volt. Ez vicces, mert a szak­mámban nagyon határozott, konfrontativ ember vagyok, de a magánéletben. Ha megkérdezem a lányaimat, hogy szerin­tük Mamika milyen, azzal kezdik, hogy na­gyon engedékeny. Következetességben és határhúzásban fejlődnöm kellene.- A párkapcsolatban nem?- Most nem, mert minden nagyon jó. Párkapcsolatilag három-négy éve vál­kettőnknek kell összeszorzódnia ahhoz, hogy valóban működjön. Ettől sokan megijednek, és vissza sem jönnek. Ők nem állnak még készen a munkára. JOBB ÉLETET MEGMENTETTEM MÁR AZZAL, HOGY NEM KAPCSOL­TAM KI A TELEFONOMAT”- Álmodott már beteggel?- Nem is egyszer. Megmaradnak törté­netek, emberek. Amikor már mást csiná­lok, mondjuk a gyerekekkel vagyok, olyankor beugranak történetek, ami felka­var, vagy szívszorító. Persze ez nem olyan vészes, hogy ne tudjam a saját életemet él­ni. Nagyon szimbolikusak ezek az álmok.- A páciensek felhívhatják?- Indokolt esetben igen. Főleg azok, akik vészhelyzetben vannak. Én ugyan nem hívok fel másokat, ha csak nincse­nek óriási krízisben. Pont ma is történt egy ilyen eset, amikor én érdeklődtem. A szakma szabályai szerint ez szintén határátlépés, mert nem szabadna rá­kérdezni telefonon, hogy van. Ugyanak­kor szeretném, ha érezné a páciens, hogy számíthat rám. És ezért nagyon hálásak is ezek az emberek. Azzal, hogy soha nem kapcsolom ki a telefonomat, több életet is megmentettem már. Leg­utóbb két hete. Elérhető voltam, és pár mondatot tudtunk beszélni. Mindez persze nem úgy történik, mint az ame­rikai filmekben, de igenis, ki lehet rán­tani valakit abból a beszűkült állapotból néhány jól eltalált mondattal.- Azt mondta, a szülei elkényeztették gyerekként. A lányait Ön is elkényezteti? toztam nagyon sokat. Akkor jöttem rá arra, hogy amit jónak gondolunk a má­sikkal szemben, az a párunknak nem feltétlenül az. Eleve sokat változtam az utóbbi időben. Ért egy óriási csalódás, egy barátnak hitt ember nagyon csú­nyán bánt velem. Pedig az illetőnek rop­pant sokat segítettem barátként, aztán végtelenül hálátlanul és kétszínűén át­vágott. Mély, önismereti munka volt ki­mászni abból a lelki traumából. Köny- nyebb lett volna, ha ebben valaki segít. Egyvalaki segített, de szakmailag le le­hetett volna rövidíteni a folyamatot. „AZ ÉRZÉKENYSÉGEM A KERESZTEM”- Igaz, hogy végtelenül érzékeny em­ber?- Igaz. És végtelenül sérülékeny is. Magamra veszek dolgokat, és nagyon sokat sírok. Szerencsére boldogságom­ban is, különösen a gyerekeim kapcsán. Amikor ebben a fotelben ülök egy te­rápián, már a legapróbb rezdülésekből is érzek embereket. Ez nagy átok, hatal­mas kereszt. Ha kicsit is keményebb tud­nék lenni, könnyebb lenne az éltem. Sok álmatlan éjszakám van, nagyon ki tudok készülni, és nagyon tudok izgulni egy előadás előtt, akármennyit tartottam ed­dig. Jó lenne egy kicsit vagányabbnak lenni. Ha terápiás célkitűzésen lennénk, most azt mondanám, a jövőben ne függ­jek ennyire a külső hatásoktól.- Pedig azt hallottam, roppant szor­galmas, alapos ember, aki képes küzde­ni a céljaiért.- Pici korom óta ilyen vagyok. Ha tán­coltam, akkor hittem abban, hogy jó le­szek, és előre álltam. Ha hegedültem, ak­kor éjjel-nappal gyakoroltam. Imádtam szerepelni, eljártam szavalni is. Sejttet­tem, hogy olyan szakmám lesz, aminek közvetve köze van a nyilvánossághoz. Amikor jelentkeztem az egyetemre, kör- beröhögtek, hogy mit keresek én egy ti­zenötszörös túljelentkezéssel teli pszi­chológia szakon. Annyira akartam, hogy ráfeküdtem, és maximális pontszámmal felvettek. Ezek visszajelzések voltak, hogy ha valamit nagyon akartam, elér­tem. Utána jött a krízis az életemben, és még inkább céltudatosabbá váltam.- Különös ellentmondás van a vágyott szereplés és a szakmája között. Utóbbi ugyanis pont nem a nyilvánosságról szói- Nem, hiszen itt nem kap az ember visszajelzést. Itt nem arra megy ki a já­ték, hogy megkapjam a gratulációt azért, mert segítettem. A legtöbben eleve el­tűnnek, amikor már jól vannak. Benne van az is, hogy miért fizessen még egy órát azért, hogy elmondja, jól van. Egyéb­ként meg minden emberi kapcsolatban, főleg egy ennyire intim emberi kapcso­latban nem spórolhatjuk le ezeket az gesztusokat. Lehet ez egy telefonhívás, vagy egy üzenet, nem kell feltétlenül el­jönni egy rendes órára. De ez mutatja azt is, hogy milyen emberrel van dol­gunk. Megadja a módját, hogy megkö­szönje, vagy inkább lelép. Sajnos ilyen vi­lágban élünk, amikor eltűnnek.- Azt mondta, amikor hegedűvel, pró­zával, tánccal próbálkozott gyerekként, szeretett volna a legjobb lenni. Feltétele­zem, anyaként és feleségként is erre töre­kedett. Az lett?- Bízom benne, hogy igen. Egyetlen problémám az idő. A gyerekek egyre na­gyobbak, egyre több a tennivaló. Őrületes, mennyi mindent kérnek az iskolában... Mostanában öt órákat alszom, csak ilyen áron tudok mindenre időt szakítani.- Elég öt óra alvás?- Dehogy elég! Hulla fáradt vagyok. Nem véletlenül emlegettem a kiégést At­tól félek, hogy bármelyik területet né­zem, előbb-utóbb nem tudom majd ilyen színvonalon csinálni a munkám, mert olyan végtelenül fáradt vagyok az iskola- kezdés miatt. Nyolcórás alvásigényem lenne, és három órával kevesebbet al­szom a hétvégék kivételével minden nap. A délután teljesen a gyerekeké, négykor én megyek értük, velük vagyok. Az em­ber a párjával csak altatás után, kilenc óra tájékán tud együtt lenni. De még olyankor válaszolnom kell az e-mailekre is. Ahhoz, hogy csak az email megvála­szolások mellett magánélet is legyen, leg­jobb esetben is éjjel egynél tartunk. És hatkor kelek. Mert mindig közösen reg­gelizünk a gyerekekkel.- Nyugtasson meg, ezzel nem egy újabb krízis felé halad az életében?- Teszek azért, hogy ne legyen. A sport ilyen szempontból sokat segít. Pontosabban segíthetne, de az iskola- kezdés óta futni sem jutok el. Marad a lovaglás, hetente egyszer. Aztán nagyon remélem, hogy idővel ez az iskolás kor­szak is beáll, és kialakul a rend. Egyéb­ként azt gondolom, a kríziseinkből me­rítenünk kell, hogyan tudunk eljutni a határainkig. Közismert dolog, mennyi­re több energiaforrásunk, tartalékunk van annál, mint amennyit használunk, és amikor nagy krízis van, akkor lát­juk, hogy ezt is kibírjuk, azt is meg tud­juk oldani. Amikor kényelmi pozíció­ban azt mondjuk, nem bírnám ki, hogy nem autóval közlekedem, az nyilván bu­taság. Mert volt háború, meg nyilván az emberek kibírták krumplin és vízen is. Mindent ki lehet bírni. Csak nem kell odáig eljutni... « » f * t >

Next

/
Thumbnails
Contents