Nógrád Megyei Hírlap, 2014. november (25. évfolyam, 253-276. szám)
2014-11-14 / 264. szám
FOTÓ: KASZA BÉLA 2014 . NOVEMBER 15., SZOMBAT Névsorolvasás (4): Gyuriska János Az e sorozatban eleddig bemutatott színművészek döntő többsége már óvodás, de legfeljebb kisiskolás korában kezdte az ismerkedést a pódiummal, a színpaddal, későbbi hivatásával. Mesét, verset mondtak, különböző ünnepségeken léptek fel, színjátszó csoportokban szerepeltek, szavalóversenyeket nyertek. Gyuriska János „kilóg" ebből a sorból, mert nincs ilyesforma előélete. Viszont nagyon korán jelentkezett és életreszólónak tetszik szenvedélyes szeretete az olvasás iránt. Amióta megtanult olvasni mindig „falta” az életkorának éppen megfelelő könyveket s ma sem tud létezni nélkülük. Az 1972-ben Salgótarjánban született Gyuriska János - amikor a jelenlegi évadra való felkészülés időszakában a Zenthe Ferenc Színház szerződött - nem kevesebb, mint huszonhét év után tért vissza szülővárosába. Annak idején az első osztályt a Petőfiben járta ki, de az általános iskola további évfolyamait már a lakóhelyükhöz közeli Beszterce iskolában végezte. S bár felvételt nyert a helyi Madách Imre Gimnáziumba is, a középiskolai tanulmányait Balassagyarmaton a Bottyán János Honvéd Kollégiumban, illetve a Balassi Bálint Gimnáziumban végezte. Szülei meglepődtek, de elfogadták fiuk pályaválasztását, korai távollétét. Visszanézve talán a férfias helytállás lehetősége, a becsületes, kemény munka ígérete vonzotta az érzékeny lelkű kamaszt a katonák közé. Olvasó kedve a kollégiumi élet sarkos szabályai közepette sem csökkent, de akkoriban már kezdett megnyilvánulni magatartásában, életvitelében némi exhibicionizmus is. Megtanult gitározni - a blues volt a kedvenc műfaja-szívesen táncolt s harmadikos volt, amikor az egyik magyarórán alaposan meglepte Bacskó Józsefné tanárnőt - és az osztálytársait - amikor engedélyt kért Ady Endre „Az élet” című versének elmondására, amelyet magánszorgalomból, „csak úgy” tanult meg. Érettségi után ismét váratlan fordulattal állt felmenői elé: kijelentette, hogy színész szeretne lenni. Bár elindult a „szolgálati úton” is beadván.jelentkezését a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára, ezért abban az évben eleve lemaradt a színművészetiről. Néhány hónapot Salgótarjánban töltött s elvetődött a Kohász Művelődési Központba, a KiViSzI próbáira is. Akkor ismerkedett meg Susán Ferenc rendezővel s az együttes évfordulós műsorában színpadra is lépett velük. Amint csak lehetett jelentkezett a színművészeti főiskolára, oda azonban nem vették fel, bekerült viszont az akkori Nemzeti Színház stúdiójába, ahol nagyon tanulságos éveket töltött el. Többszöri kísérlet után végül is 1995-ben került be a főiskolára, ahol Horvai István és Máté Gábor növendéke lett Utolsó évében a gyakorlatot a Vígszínházban töltötte, amelynek 1999-ben, a diploma megszerzését követően tagja is lett Másfél évtizedet töltött a patinás fővárosi társulatnál s számos remek darabban, kiváló szerepekben mutathatta meg, bizonyíthatta rátermettségét, szakmai tudását Játszott például Beckett „Godot-ra várva” című abszurdjában Tompa Gábor neves erdélyi rendező instruálásával, Marie Jones Hegedűs D. Géza rendezte színművét, a „Kövekkel a zsebében”-t Hajdú István Steve-vel tandemben vitték sikerre. Őrnagy volt a „Tóték”-ban, „Üteg,, „A padlásában, Albertet, Rubens fiát személyesített meg Esterházy Péter „Rubens és a neuklideszi asszonyok” című darabjában, Mercutio hercegként volt részese Eszenyi Enikő rendezésében Shakespeare „Rómeó és Júliá”-jának is. Igazából azonban nem is elsősorban saját szerepeire emlékszik, inkább a jobbnál jobb partnerek hangsúlyait, gesztusait, alakítását őrizte meg ezekből az előadásokból. 2002-ben Hegedűs Gyula-emlékgyűrűt és Ajtai Andor-emlékdíjat kaport, 2003-ban az úgynevezett Súgó Csiga-díjjal tüntették ki. Mindezek alapján Gyuriska 0 nos akár hátra is dőlhetett volna, nem így tett s az egy plusz tizennégpf vígszínházi - azaz budapesti - évad után? 2013-ban úgy döntött, hogy elfogadja KissCs; ba igazgató hívását vidékre, a Miskolci NemlP ti Színházhoz. Egy év elteltével azonban újra váltott és az idén visszajött Salgótarjánba. Hazahívta a hegyek-völgyek vidéke, az elmélyedésre alkalmas nyugalom, a szülői ház közelsége és nem utolsósorban az a lehetőség, amelyet szülővárosának- társulata, a 2012-ben alakult Zenthe Ferenc Színház kínált számára. A most folyó évad második felében ugyanis módja nyílik élete első hivatalos rendezésére, amennyiben színpadra viheti a Nobel díjas angol író Harold Pinter „Hazatérés” című drámáját Mindig is szeretett „beleszólni” a rendezés folyamatába, neves kollégák is gyakran kérték ki véleményét egy- egy szituációval összefüggésben. A Pintér-darab egyébként is régi kedvence, szereti a titokzatosságát, rejtélyes alakjait, tragikomikus jellegét, amelyben egyértelműen érvényesül Chariie Chaplin nevezetes mondása, amely szerint, A komédia az Élet távolról nézve, a tragédia az Élet premier plánban”. Egy olyan puzzle-játék a „Hazatérés”, amelyben miután minden a helyére került, kész a kép és mégis kézben maradt még néhány darab. Bizonyára e különösséget érezte meg Mikó István is, amikor elolvasván a szövegkönyvet igent mondott az apa alakjának megjelenítésére. A „Hazatérés” előtt azonban Gyuriska Jánosnak aktuálisabb teendője is van, tekintve, hogy Szellemfi vándorszínészt formálja meg Szigligeti Ede „Liliomfi”-jának jövő heti, november 18-i bemutatóján. Örömmel vesz részt a Susán Ferenc rendezte produkcióban, annál is inkább mert szeret énekelni (is) és az előadásban Ferkó Attila jó zenéje jóvoltából igencsak lesz rá módja... CsongrádyBéla „Az ismeretlen Szendrey Júlia” A legtöbb magyar embernek jó esetben annyi ismerete van Szendrey Júliáról, hogy Petőfi Sándor felesége, múzsája volt, akihez a költő - s egyáltalán a magyar irodalom - egyik legszebb versét, az örökbecsű szerelmi vallomásként számon tartott „Szeptember végén”-t írta. Pedig, hogy ennél jóval többet kell és érdemes tudni róla, azt a minap a „Salgótarjáni Tájak, Korok, Múzeumok Klub Egyesület” novemberi ösz- szejövetelén elhangzottak is bizonyítják. Az előadó meglepő módon dr. Lukács Gábor keszthelyi agrármérnök, a Pannon Égyetem Georgikon Kar gazdaság- és társadalomtudományi tanszékének adjunktusa volt. Tehát egy olyan ember, aki nem irodalmár, nem történész, viszont annak készült, de másként alakult a pályája. Azt, hogy remekül ismeri Petőfi Sándor és a hozzá tartozó családtagok, személyek életét, azt érdeklődési körén kívül annak köszönheti, hogy vezetői megbízták a majorság, a gazdasági központ területén található Szendrey Júlia emlékház megnyitásának előkészítésével, majd pedig - 2009. március 13 óta - a Petőfi Irodalmi Múzeum közreműködésével berendezett kiállítás gondozásával, működésének koordinálásával. Szendrey Júlia ebben a házban született 1928 végén, de az anyakönyvi bejegyzése 1929. január 1-jén történt, tehát éppen hat évvel később mint Petőfi Sándoré. Édesapja, Szendrey Ignác a Festetics uradalom tiszttartója volt, s bár nem sokáig éltek Keszthelyen, 1923 óta emléktábla jelöli Szendrey Júlia szülőhelyét. 2009 májusában ide került az első köztéri Szendrey Júlia-szobor, Marton József alkotása is. A Salgótarjáni Tájak, Korok, Múzeumok Klub Egyesület idei kegyeleti túráján járt a keszthelyi Szendrey Júlia-emlékházban, amely egy pici szoba ugyan, de berendezési tárgyaival, rekvizi- tumaival annál többet mond korunk emberének a XIX. század közepének történéseiről és nagy szerepe van abban, hogy ismertebbek legyenek Petőfi Sándor családi viszonyai. A klub tisztségviselői a keszthelyi látogatás során hívták meg Lukács Gábort Salgótarjánba, aki - munkatársával, Tóth Éva tanársegéddel együtt - készséggel tett eleget a szíves invitálásnak. Lukács Gábor öt pontos vázlat - Az ismert Szendrey Júlia élete, Családi históriák, A zord apa..., Júlia „titkai”, Összegzés - alapján tartotta meg előadását. Valamennyi témakörben - még az elsőben is - számos eleddig nem, vagy másként ismert adat, tény, összefüggés, kuriózum került felszínre. Mindenekelőtt megerősítést nyert, hogy Szendrey Júlia maga is jó tollú író, költő, műfordító volt. Utóbbi minőségében elsőként tette - németből fordítva - magyarul olvashatóvá Andersen meséit. Néhány nyelvi leleménye máig fennmaradt. Figyelemre méltóak elbeszélései, naplójegyzetei, levelei. Az előadás egy különleges, ha úgy tetszik különc személyiséget rajzolt fel, aki - annak ellenére, hogy Petőfi halálát követően - végső kétségbeesésében férjhez ment ugyan Horváth Árpád történészhez, de boldogtalan volt a második házassága és rövid - negyven évig tartó - élete utolsó pillanatáig rajongásig szerette Petőfi Sándort. A program nemcsak a tartalma, vetített képekkel illusztrált formája, hanem a vendég imponálóan gazdag tudása, ismeretanyaga, empatikus, szellemes előadásmódja miatt is élményszerűnek bizonyult a nagy létszámú hallgatóság soraiban. Cs.B. Petőfi Sándor feleségéről, múzsájáról dr. Lukács Gábor adjunktus tartott élvezetes előadást a Salgótarjáni Tájak, Korok, Múzeumok Klub Egyesületben Színe és visszája A kiállítást dr. Csongrády Béla (balra) nyitotta meg. Középen Homoga József, a fotóklub elnöke, jobbra dr. Agócs József Dr. Agócs József - újrakezdve a fiatalkorában intenzíven gyakorolt fényképezést - 2008-ban lett tagja lett a Nóg- rád Megyei Fotóklub Egyesületnek, később felvételt nyert a Magyar Fotóművészek Szövetségébe illetve a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete fotóművészeti tagozatába is. Sok hazai és külföldi pályázaton, kiállításon, nemzetközi szalonon fogadták el képeit, s ugyancsak számos díjban, elismerésben volt része. 2013-ban például a „25 évvel a fal lebontása után” című berlini fotósorozatának elkészítéséhez részesült a Nemzeti Kulturális Alap támogatásában. Idén januárban mutatta be a „Volt egyszer egy öblösüveggyár” című kiállítását, amely mementója a több mint 120 éves múltú, de mára eltűnt salgótarjáni üzemnek. A minap a „Fotóhónap 2014” fesztivál programja keretében nyílt meg „Dél-afrikai mozaik” című tárlata a József Attila Művelődési és Konferencia-központ Előtér Galériájában. A 21 felvétel egyenként, önmagában is sokat mond a hatalmas országról, amelyet Agócs József 2013 augusztusában utazott be a két óceán között Port Elizabethtől Fokvárosig. Olyan helyeken járt, amelyek turisták millióit késztetik arra, hogy megörökítsék a látottakat. Agócs József azonban nem „hobbifotózott”, tudatosan azt akarta - és sikerült is - bemutatni, hogy az apartheid 1994-es felszámolása óta is micsoda ellentmondás feszül a meghökkentő természeti szépségekben, különleges állati rezervátumok látványában gazdag területek és a nyomornegyedekben, a bádogvárosok düledező viskóiban élő, az utcán tengődő, ténfergő főként fekete férfiak, nők, gyermekek szegénysége között. S e kiáltó különbségre a kiállítás szellemes szerkesztése, elrendezése még drámaibb módon hívja fel a figyelmet. A színes képek, a hangulatos, kellemes öblök, vízpartok, napfürdőző emberek, szeretni való zsiráfok, zebrák közé, mellé Agócs József elhelyezett egy-egy fekete-fehér fotót is, amely az élet árnyékos, borús, már-már reménytelennek tetsző oldalát mutatja be. Ezen képek mindegyike a „Szegénynegyed” címet viseli. Színe és visszája - mondhatjuk a kiállítás általános jellemzéseként s ez akár szó szerint is értendő. Több fotón is feltűnik témaként az út, amely szimbolikus jelentésű Is lehet: vajon hová vezet? A kilátástalan jövőbe, a még nagyobb nincste- lenségbe vagy valamiféle kibontakozás irányába. Félő, hogy beláthatatlan ideig az előbbi, nem éppen biztató alternatívának van, lesz nagyobb esélye. S az esztétikai élményen túl e gondolatokat is felveti Agócs József kiállítása. Arra késztet, hogy alkalmasint legalább elmerengjünk azon, hogy miként élnek embertársaink milliói és jobban becsüljük meg azokat a civilizációs értékeket, amelyeket nekünk - ha nem is egyforma színvonalon - módunk van élvezni. i »
