Nógrád Megyei Hírlap, 2014. október (25. évfolyam, 228-252. szám)

2014-10-04 / 231. szám

2014. OKTÓBER 4., SZOMBAT Gálvölgyi János: Nem vagyok kötelező tananyag Sándor András- Amikor elkezdtük egyeztetni a mai találkozót, egyszer azt találta mondani, hogy éjfélig bármikor hívhatom.- És mi ebben olyan különös? Az éjfél nálunk egy normális időpont, mert a színház után, ha fél tizenegy körül haza­érek, még olyannyira „fel vagyok zaklat­va” a saját teljesítményemtől - azt még­sem mondhatom, hogy a hatásom alatt vagyok -, hogy nem tudok rögtön lefeküd­ni. Éjfélig- egyig fent szoktam maradni.- Van ember, aki ilyenkor telefonál?- Szakmabeliek igen. Akik tudják, hogy velem Uyenkor nyugodtan lehet be­szélni, azok telefonálnak. De az újság­írók nem hiszik el. A minap is hiába kér­tem valakit, hogy hívjon tizenegykor, másnap jelentkezett, hogy ne haragud­jak, de ő már elaludt. Pontosan tudom, hogy egy „normális” embernek más élet­formája van, mint az enyém. Noha már rutinosnak számítok, reggel mégis nehe­zen térek magamhoz. Aztán ott a vasár­nap, ami nekem soha nem vasárnap. Ná­lunk az mindig hét közben van, akkor azt szoktam csinálni, hogy felkelek fél tizen­egy-tizenegykor, megreggelizek, megbo­rotválkozom, megmosakszom és vissza­fekszem... A viccet félre téve: színházi időszakban, amikor próbák vannak, fél nyolckor-nyolckor kelni kell.- Amikor „átlagemberesen”, nyolc­kor kel és elindul a városba, mit csinál az autóban?- CD-t vagy rádiót hallgatok. Ha rádi­ózom, akkor váltogatom a csatornákat. Néhány éve rájöttem, ha komoly zenét hallgatok ebben az őrült közlekedésben, akkor egészen más ember lesz belőlem.- Türelmesebb?- Talán igen.- Hány CD-t képes tárolni a CD-tárja az autóban?- Hatot.- A hatból mennyi komolyzene?- Általában kettő. Nagyon szeretem a jazzt, az is mindig van közte, és a leg­fontosabb, hogy legalább egy Queen is mindig legyen velem.- Eredeti lemezeket hallgat, vagy írott CD-n viszi a válogatásokat?- Nem csak azért hallgatok kizáró­lag eredeti lemezeket, mert tudom, hogy nem illik írottat használni, és az eleve olyan, mint a lopás, hanem féltem a lejátszót is. Azt mondják, nem tesz jót neki. Pénzért szoktam venni CD-ket, il­letve nyilvánvalóan van az embernek születésnapja, ott a karácsony, és én na­gyon boldog tudok lenni egy CD-vel. Imádom például Palya Beát. Isteni. A legjobban autóban szeretek zenét hall­gatni. Olyan nyugalommal és figyelem­mel sehol nem tud az ember "muzsi­kálni", mint a kocsiban, amikor egy zárt dobozban vagyok a zenével. Otthon is állandóan szól a rádió, meg a zene, de az úgy szétfolyik a lakásban. „AKIK IGAZÁN FONTOSAK VOLTAK AZ ÉLETEMBEN, SAJNOS MÁR ELMENTEK”- Élvezi, ha körbe rajongják?- Hogy mondjam... Nem vagyok köte­lező tananyag, nálam nincs az, hogy a la­kásban lábujjhegyen kell mászkálniuk a többieknek, ha éppen otthon vagyok, vagy engem kell nézni a televízióban, ha éppen sugároznak. Ha ezt a beszélgetést befejezzük és innen felállók, visszaválto­zom teljesen normális emberré.- Vagyis a normális emberek nem nyi­latkoznak...- Nem, őket nem faggatják így. Képzel­je, van még egy nagyon jó tulajdonságom. Eszembe nem jutna például meghívni Önt estére a színházba. Nem csak Önnek, másnak sem mondanám, hogy jöjjön el megnézni. Ha akarnak, úgyis megnéz­nek. Nem akarom olyan rossz helyzetbe hozni, hogy azt mondja, „de boldog va­gyok Gálvölgyi úr”, közben meg azt gon­dolja, a fene egye meg, most lőttek az es­tének és utána még be is kell mennem hozzá, hogy gratuláljak. Na ettől megkí­mélem mindkettőnket. Ugyanígy vagyok a könyvekkel is. Nem fogok magára eről­tetni egy könyvet, hogy olvassa el rólam, vagy nézegessen képeket, milyen édes gyerek voltam. Ha akarja, akkor megve­* 7 szí, ha akarja, aláíratja velem, de nem, nem tartom ízlésesnek az ajánlgatást Per­sze van egy-két szakmailag fontos ember, akinek úgy érzem, hogy tartozom azzal, ha tiszteletpéldányt adok, de tudom, hogy úgy sem fogják elolvasni, ezért általában bele is szoktam írni, hogy nem kötelező el­olvasni, inkább nézegesd a képeket! És ezt én komolyan is gondolom.- Nem mondja komolyan, hogy még senkit nem hívott meg előadásra, aki fontos Önnek?- Nincsenek olyan sokan... Kikre gondol egyébként?- Barátokra, ismerősökre.- Akik igazán fontosak voltak, azok sajnos már nincsenek. A szüleim elmen­tek, ahogyan apósom és anyósom is. Eny- nyi volt az én családom. Vannak baráta­im, igaz nem sokan. Ezt vagy elhiszi, vagy nem, de őket sem szoktam meghívni.- Ha mára barátoknál tartunk, csaló­dott barátnak hitt emberben?- Nem, mert én mindig „magánzó” voltam. Ráadásul az ember egy bizo­nyos kor után már nem nagyon köt ba­rátságokat. Vannak laza kapcsolataim, vagy munkakapcsolataim, amelyek na­gyon erősek és nagyon régiek, de olyan „hű de jó” barátaim nincsenek, nem is voltak talán soha, kivéve a feleségemet.- Mit ért az alatt, hogy „egy bizonyos kor után”?- Nyilvánvalóan elmúltam harminc- kettő... És egy ponton túl nincs barátfel­vétel. Mondjuk én soha nem voltam egy barátkozó típus, holott azt sem gondo­lom, hogy. undok, elviselhetetlen fráter lennék. Minden jobb riportban megkér­dezik: „És ha nagy bajban lenne, akkor kit hívna föl?” Biztos van két-három em­ber, akit talán fölhívnék.-És a három emberből egyik a felesé­ge lenne?- Természetesen.- Az fontos, hogy az ember társa a ba­rátja is legyen?- Rettentően fontos. Ameddig élnek a szülei az embernek, biztos lehet abban, hogy az anyja és az apja egyértelműen jót akar neki. Persze családja válogatja ezt is, de az esetek nagy részére ez jellemző. Ezen kívül, ha sikerül egy olyan feleséget beszerezni valahol, aki valóban barát, az hatalmas mázli. És ennyi „a lista”. Min­den egyéb kapcsolat mögött valami érdek van. Talán még az ember gyerekei azok, akik feltétel nélkül, minden marhaságá­val együtt, elfogadják és szeretik.- Talán? A gyerekekben már nem lehet annyira bízni, minta társban?- Nem. Amikor én gyerek voltam, én sem rajongtam bizonyos dolgokért, amit a szüleim mondtak.- Erről mesélt a Rátonyi Róber által írt könyvben is, hogy a szülei sokáig nem nézték jó szemmel a pályaválasztását- Hát ez az... Akkor nagyon „pipa” vol­tam rájuk. Aztán évekkel később - egé­szen pontosan 1984-ben -, amikor megje­lent az első lemezem, még bakeliten, föl­vittem nekik. Nem tudom szavakkal ki­fejezni, micsoda öröm és boldogság volt, amikor átadtam nekik a tiszteletpéldányt. Felejthetetlen emlék. Rólam már nem egy könyv megjelent és magam is több köte­tet jegyzek. Amikor megjelenik egy könyv, az is nagyon jó érzés, de már nincs kihez hazaszaladni, már nincs kinek megmutatni. A premiersikereket sincs kivel megbeszélni. Ezek hiányérzetek.- Ha már a könyveket említette: Gálvölgyi János grafomán?- Másképp fogalmaznék. Amikor an­nak idején nem vettek fel a főiskolára, el kellett mennem „tisztességes szakmát” tanulni, így lettem nyomdai fényképész. Manapság ez a szakma már nem létezik, de a kapcsolatom ott kezdődött a köny­vekkel. Ä mai napig szeretek egy könyvet kinyitni, beleszagolni. Olyan illata van, mint a friss kenyérnek. Apósom, Rodolfo mindig azt mondta, az ember hagyjon va­lami nyomot maga után. Ötven-vagy száz T f év múlva mégis azt mondhatják majd, hogy volt ez a Gálvölgyi nevű muki..- Ellenség az idő múlása?- Nekem nem. Az idő foglalkozik énve- lem. Egyébként a fene sem foglalkozna vele. Időnként figyelem magam, hogyan megyek fel a lépcsőn. Most is, amikor jöt­tem ide, néztem, hogy lihegek-e, szuszo­gok-e. Örültem neki, hogy nem. Persze ez csalóka. Mert lehet, hogy jól bírom a lép­csőzést, de ha megnézem a születési dá­tumomat, rácsodálkozom az életre, hogy milyen gyorsan szalad. Az embert meg­csalják az érzései. Tehát én úgy érzem, hogy megálltam úgy negyven éves ko­romban, és még mindig ott állok. Termé­szetesen ez egy hülye szakma, mert min­den este tükörbe nézek, meg kifestem magam, hogy szép legyek, meg kihúzom a szemem, hogy jobban lehessen látni a színpadon. Az ember úgy megbarátko­zik az arcával - nem mondom, hogy tet­szem magamnak - mert ott van a tokám, amit utáltam vüág életemben...- Toka mióta van?- Ősidők óta. Főiskolás voltam, ami­kor a plasztikai sebészetnek még se hí­re, se hamva nem volt, de elképzeltem, hogy ezt úgy lehetne megoldani, hogy itt belevágunk, ott kiszedjük, itt felhúz­zuk, ott odakötjük...- Nekem is van tokám, engem is na­gyon zavar. Vannak úgynevezett toka-gya­korlatok, amelyeket el lehet végezni.- Fölösleges elkezdeni. Semmit sem érnek.- Fogyókúra?- Semmi köze ehhez a fogyókúrának, ez alkati dolog. Hozzátenném, hogy ha most lefogynék negyven kilót - és akkor nagyon-nagy baj lenne -, akkor úgy lobog­na a tokám, mint annak a ronda madár­nak, aminek nem jut eszembe most a ne­ve. Egyszer mondtam szegény Seregi La­cinak, a neves koreográfusnak, hogy megcsináltatom, mire ő azt válaszolta, csináltasd, de azok után nem te leszel a Gálvölgyi. Nekem ilyen a fejem, ez van.- Elfogadta?- Nem fogadom el, mert minden nap belenézek a tükörbe. Arról nem beszélve, hogy egy darabig még fotózni fognak, időnként címlapok is készülnek velem. Olyankor félig viccesen mindig elmon­dom a szerkesztőknek, hogy szeretném, ha olyan kép készülne rólam, amelyen nagyon szép lennék és egyáltalán nem lennének ráncaim, meg tokám sem. Múlt­kor szegény kislány, aki még életében nem találkozott velem, annyira komolyan vette, hogy úgy jelent meg a címlap, hogy beretusáltak az állam alá egy fekete gar­bót. De úgy, ahogyan ember nem visel garbót. Félt a kislány, hogy nem fog tetsze­ni a kép. Az embernek vannak ilyen hiú­sági rohamai. Mindenkinek van egy én­képe magáról. És az nem feltétlenül tokás. „GYEREKKÉNT AZT LÁTTAM, HOGY A SZÍNPADON NAGYON SZÉPEK A FÉRFIAK IS"- Beszéltünk már arról, hogy a szín­házban minden színpadra lépés előtt ki­festi magát. Szintén a könyvében olvas­tam, hogy már gyerekként is festette ma­gát otthon, amikor elmentek a szülei- Igen, ez egy szertartás része, hozzá kell tennem, hogy férfi színészek nem szoktak alapozni egy normál, nem kosz­tümös darabban, amikor nem kell ba­juszt, szakállt ragasztani. Gyerekként azt láttam, hogy a színpadon nagyon szé­pek a férfiak is. Akkor még nem tudtam, hogy mitől szépek. Később világossá vált, hogy azért, mert le van festve az ar­cuk. Ha nem így lenne, csillogna, mer zsíros és adott esetben pattanásos a bőr. A másik, hogy válaszoljak a kérdésre, amikor lefestem magam, az már nem én ( vagyok,azzal megszűnt a Gálvölgyi. At­tól fogva van egy szerep, amit én elját- szok, a szerep elkezd működni, mert én Gálvölgyiként borzasztóan szégyelle­ném, hogy mutogassam magamat. Szeg­vári Kati riporterrel egy gimnáziumba jártunk, és azt mopdta, soha nem gon­dolta volna, hogy én tényleg színész le­szek. Civilben ugyanis én egy borzasztó­an gátlásos ember vagyok. Ha most arra kérne, hogy mondjak egy verset, zavar­ban lennék. De ha kellene, a Népstadion­ban több tízezer ember előtt a gatyámat is letolnám, mert az egy szerep lenne. „ROSSZUL ESETT, HOGY CSERHÁTI NEM ÍRT BELE A LEMEZBORÍTÓBA"- Említette a szüleinek ajándékozott első lemezét. Azon a korongon található egy duett Cserháti Zsuzsával is. Milyen volt a kapcsolatuk?- ló éves korunk óta ismertük egy­mást. A Divatcsarnokban volt eladó a parfüméria osztályon, és akkoriban nagy slágernek számított az Ó-levendula köl­ni. Férfiak nem használtak kölnit, én vi­szont igen, és Zsuzsa nekem mindig fél­re tette. Én már akkor szerepeltem építő táborokban, de ő akkor még nem volt Cserháti, én meg nem voltam Gálvölgyi.- Később is tartották a kapcsolatot?- Meg, igen. Amikor készült élete utol­só CD-je, akkor ő hívott, hogy énekeljük el újra azt a közös duett dalt, de már egy modernebb változatban. Ez volt a „Soha nem láttalak még”, ami sajnos nem lett világsiker velem. Zsuzsához mérhető énekesnő nagyon kevés volt ebben az or­szágban, viszont menthetetlen ember volt A Karinthynak van egy jó írása a bu­ta kis nyúlról, akit csak meg szeretnék simogatni, de elbújik, elszalad, kimene­kül a szobából. Zsuzsa is olyan volt, mint egy buta kis nyúl, aki nem hagyta magát.- Próbált neki segíteni?- Nem csak én próbáltam segíteni. Amikor valaki meghal, hirtelen mindig kiderül, hogy rengetegen próbáltak ne­ki segíteni, rengetegen fogták a kezét, rengetegen simogatták a haját. Én is pró­báltam segíteni, de volt időszak, amikor azt mondtam, hogy ha nem kéri, nem tu­dok tovább segíteni. Az is Zsuzsára jel­lemző, hogy amikor megjelent az ominó­zus CD-je Zsuzsának, a kedvenc köny­vesboltomban kezembe került a korong. Belehalhattam, rajta volt a dal is. Néztem a borítóban a közreműködőket, ahol kö­szönetét mondott a „Fakopáncs Virág­boltnak” és boldog-boldogtalannak. Én nem voltam ott a listán. Még közreműkö­dőként se. Hazamentem, felhívtam őt, és dühösen mondtam neki: „Zsuzsika, az, hogy egy büdös vasat nem fizetsz, az egy dolog, de hát nem illett volna kiírni a ne­vemet? Vagy ez szégyen neked?” Erre válaszul: Jaj ne csinálj már ügyet eb­ből.” Ez volt ő. Aztán újra lett nyomva a bo­rító - nyilván nem miattam -, de azon már rajta vagyok. Én borzasztó nagy dolog­nak tartottam, hogy oda van írva a Cser­háti CD-jén, hogy közreműködött Gálvölgyi János.- Utólag megbocsátott Zsuzsának?- Természetesen. Az emberben mindig van egyfajta hiúság. Zsuzsa tényleg ilyen volt Nem azt mondta, hogy ne haragudj, hanem rögtön ilyen támadóba ment át.- Gátvölgyi János tud bocsánatot kérni?- Igen.- Meg is bocsát?- Azt szokta mondani a nejem, hogy borzasztó agyam van, nem felejtek. Ugyanakkor évtizedekre visszamenő­leg emlékszem dolgokra, amelyek szá­momra valami miatt fontosak.- Erre a beszélgetésre fog?- Nem mernék rá megesküdni... f I I

Next

/
Thumbnails
Contents