Nógrád Megyei Hírlap, 2014. augusztus (25. évfolyam, 177-201. szám)

2014-08-09 / 184. szám

2014. AUGUSZTUS 9., SZOMBAT Bajor Imrére emlékezünk Minden nap azon gondolkodom, hogyan lehetne méltósággal elköszönni Még mindig nem ocsúdott fel az országa szeretett színész ha­lálhíréből. Bajor Imre tipiku­san az az ember volt, akiből sü­tött a jóság. Képtelen lett volna bárkinek is ártani. A közönség egy végtelenül értékes embert gyászol. Lapunk ma egy kifeje­zetten a Nógrád Megyei Hírlap­nak adott interjújával búcsúzik a nagy nevettetőtől. Sándor András Az időgép dátuma ezúttal 2005. Köz­vetlenül a Heti hetes felvétele előtt ülünk le csevegni kedvenc éttermében. Ha be­fejeztük a beszélgetést, innen indul a fel­vételre. Először találkozunk személye­sen, de olyan közvetlen, mintha legalább ezer éve ismernénk egymást Talán ezért a közvetlenségéért szeretik őt többek kö­zött a nógrádi emberek is. És ezért kér­ték annyian őt interjúalanynak is.- Bejöttünk a kávézóba, és kezet nyúj­tott a pincérnek.- Minden alkalommal így teszek. Ná­lam ez alap. A kollégáim irigykednek is rám emiatt. Mindig kérdezik, hogyan működik az, hogy én egy pléh kocsmá­ban iszogató, festő ruhában lévő ember­rel is egy másodperc alatt ugyanolyan kapcsolatot tudok teremteni, mint a Ma­gyar Tudományos Akadémia levelező tagjával. A többieknek ugyanis ez ko­moly teher. Én szeretem, hiszen érde­kel, hogy mi a véleménye az ácsnak, vagy a festőnek.- Bajor Imre tehát elérhető egy átlag­emberszámára.- Abszolút. Ahol lakom, mindenkivel jóban vagyok és szeretnek is az embe­rek. Még azok is, akik a jelenkori poli­tika miatt nem kedvelnek.- Van ilyen?- Hogyne lenne. Például néhány He­ti hetes-béli megnyilvánulásom miatt sokan azt gondolják, hogy bal liberális vagyok, noha tudatosan nem szólok be­le semmilyen politikai kérdésbe. „MÁR CSAK PÁRAM ÉVEM VAN, NEM TÖBB...”- Mi hajtja még?- A közönség szeretete. Semmi más. Amint megérzem, hogy lanyhul az ér­deklődés, azonnal abbahagyom a köz- szereplést.- Ha mindent abbahagyna, meddig tudna élni a tartalékaiból?- Körülbelül másfél-két évig. To­vább nem.- Ezen a színvonalon?- Ezen a színvonalon egy évig. Néz­ze, nagyon sokat gondolkodom a befe­jezésen. Úgy szeretném abbahagyni, ahogyan Albert Flóri tette. Császár­ként. Szinte minden nap gondolko­dom azon, hogyan lehetne méltóság­gal elköszönni, mert nem szeretném megvárni azt a pillanatot, amikor azt mondják, mit erőlködik itt ez a hülye. Reálisan gondolkodom, tudom, hogy már csak pár évem van, nem több. 48 éves elmúltam, fizikailag nem bírom már az őrült tempót. Korábban ha há­rom napig mulattam egyfolytában, másnap reggel akkor is el tudtam menni dolgozni, semmi bajom nem volt. Ma egy nap szórakozást három napig kell pihennem, hogy rendbe hozzam magam. Valamit ki kell talál­nom a jövőre nézve, hiszen nem va­gyunk A1 PAcino és Robert De Niro fé­le gázsikkal eleresztve, tehát sok tar­talékom nincs.- Milyen színvonalon él ma Bajor Imre?- Nézze, egyetlen luxusom van, a víz. Furán hangzik, de ez az igazság. A ha­r f \ lak jegyében születtem, Balatonalmádi­ban nőttem föl, tehát abszolút vízi gye­rek vagyok. Lételemem a víz. Tehát a legnagyobb luxus az életemben az, hogy a házi, fedett medencémben té- len-nyáron tudok úszni. Ehhez nagyon ragaszkodom! Amikor az ország túlsó végéről utazom haza egy fellépésről, és hatszáz kilométer zötykölődés után megmártózhatom a medencében, ne­kem az egy megtisztulás. Olyan jó Du­nakeszi előtt húsz kilométerrel oda­szólni a páromnak, hogy Ildikóm, kap­csold be a szaunát. Tegnap is csak lu­bickoltam hajnal háromig. Olyankor el­hiszem magamról, hogy fogytam negyven dekát, ami persze nem igaz, mert utána bezabálok káposztás cve- kedlit. A tudat mégis boldogít. A Fülén található nyaralómat már nem nevez­ném luxusnak. Azt sokkal inkább, hogy a nyáron három hónapra leköltö­zünk, és ott fogadom a barátaimat, aki­két eltartok tizenkét hétig. „AKI FÉL, AZ NE VEZESSEN. ÉN RETTEGEK AZ AUTÓBAN”- A sofőr nem luxus?- Nem, mert ha ugyanezeket az uta­kat taxival tenném meg, háromszor annyiba kerülne. Ráadásul rettegek az autóban. Három balesetem is volt, és mindhárom eléggé súlyos kimenetelű­re sikeredett. Ezért sem szereztem so­ha jogosítványt. Még csak véletlenül sem vállaltam annak a felelősségét, hogy hibázzak. Nem akartam egy éle­ten keresztül lelkiismeret-furdalással élni. Ez tanácsolom mindenkinek: aki fél, az ne vezessen, mert előbb-utóbb bevonzza a bajt. Ezért kell sofőr. És ez nem luxus. De Lacika tulajdonképpen nem is sofőr, hanem egy intézmény. A legbizalmasabb barátom. Verebes szok­ta mindig mondani, hogy „Lacika, ne aggódjon, ha már nem lesz munkája, majd kiadja a Bajor botránykövet”.- Lacika ilyenkor mit csinál, amíg Ön dolgozik?- Ő ugyanolyan családtag a Heti he­tesben, mint én. Egy filmforgatáson is már két nap múlva mindenki tudja, hogy ki ő, hiszen mindenhol ott van ve­lem. Mégis, ha valahová nem jöhet be, megvár a kocsiban. „HARMINC ÉVE STRESSZBEN ÉLEK”- Miért érzem úgy, hogy a határtalan lazasága, és az állandó, kicsattanó jó­kedve mögött valamilyen kétely van?- Talán azért, mert ez tényleg így van. Tele vagyok kételyekkel. Ez a la­zaság, amit lát, harmincéves kegyet­len munka. Minden egyes mondato­mat ötször átgondolom, mielőtt kimon­dom, akár a kamera előtt, akár a szín­padon. Hiába vagyok laza, premier előtt tizenhatszor kimegyek a vécére. Állandóan stresszelek.- Miért stresszel? Mert reggel felkelek - pontosabban délben... - és semmi másra nem tudok koncentrálni, csak az éppen aznapi szak­mai feladatomra. Ilyen tekintetben nem tudok lazán gondolkodni. Tegnap éppen egy Rádiókabaré felvételem volt. Ott volt hatszáz ember. Nem mindegy, milyen hangsúllyal mondok egy-egy mondatot. A poénoknak ütniük kell. Nem hiszi el: stresszben élek harminc éve.- Meg lehet szokni?- Nem, ugyanis egyre inkább gyen­gül az ember idegrendszere. Abban a pillanatban, hogy az ember kezében el­kezd remegni a papír...- Önnek remeg?- Volt már rá eset. Amikor az ember nem piheni ki magát. Előző nap késő es­te ér haza egy vidéki fellépésről, az ország másik végéről, másnap pedig kora reggel elmegy forgatni. Ezek veszélyes dolgok. És utána elmegy a Rádiókabaréba, van öt­oldalnyi jelenete, és reszket a kezében a papír, meg remeg a lába. Higgye el, min­den egyes szenvedélyem ebből fakad, az állandó stresszből. Ezért cigarettázom, s időnként ezért iszom. Valahogyan le kell vezetnem a feszültségeket. „HA VALAKI PIÁSAN JÖN DOLGOZNI, ÉN VAGYOK AZ ELSŐ, AKI BEKÖPÖM”- Minden nap iszik?- Csak akkor, amikor nem dolgo­zom. Munka közben soha. És előtte sem. Ebben a tekintetben rendkívül precíz vagyok. Sőt, ha valaki piásan jön dolgozni, én vagyok az első, aki be­köpöm. Igen, időnként iszom. Álságos I t lenne azt mondani, hogy soha nem iszom, pláne egy ilyen szakmában, ahol minden nap névnapot, születés­napot, meg ilyen-olyan jubileumot ün­nepelünk. A régi nagy színészkollégák is állandóan ittak, csak mindig leta­gadták. Soha nem felejtem el, amikor hosszú évekkel ezelőtt az akkori Nép­színházban megkérdezte tőlem vala­ki, hogy engem mi érdekel a leginkább a színházból. Azt válaszoltam, hogy a büfé, meg a pénztár. Én voltam az első Magyarországon, aki ezt be merte vál­lalni. Kaptam is érte egy fegyelmit.- Sok fegyelmit kapott?- Legalább harmincötöt. Egyszer azért kaptam, mert egy tájelőadáson azt mond­tam, Svájcban szebb a fű, mint nálunk.- Milyen szenvedélyei vannak még?- Például szenvedélyesen szeretek otthon lenni, imádom a házamat. Ha van két szabadnapom, akkor két napig ki sem kelek az ágyból. Olyankor egy- percenként kapcsolgatom a tévét, sem­miről sem szeretnék lemaradni. Ha vé­letlenül elkések egy Chelsea gólról, ak­kor verem a fejem a falba. És olvasok az ágyban. Könyveket, újságokat, meg a forgatókönyveket. Bosszankodom, hogyan lehet ilyen borzalmakat írni. Továbbá szenvedélyesen szeretem, ha vendégek vannak nálam, és gondos- kodhatom róluk. Szeretem szeretni a barátaimat.- Nem éltek még vissza soha a sze- retetével?- Dehogynem. De ez engem nem ér­dekel. Reggel felkelek, és képes vagyok telefonálni. Hol vagytok, merre vagy­tok, ugorjátok be, mert van túrós csu­sza. Imádok adni.- Más is ad?- Nem érdekel ilyesmi. Sokan kihasz­náltak, ha erre gondol, de egyszer sem tört le. Mindenkiben azt nézem, hogy biztosan van ennek jó tulajdonsága is.- Korábban említette a párját, Ildikót. Nem terveznek közös gyereket, soha nem került ez szóba a kapcsolatukban?- Öregek vagyunk már ehhez, sajnos kinőttünk belőle, hiszen mindketten túl vagyunk a negyvenen. Ez így sikerült, de nincs ezzel semmi baj. Nagy szere- tetben és boldogságban élünk együtt, ráadásul imádja a gyerekeimet, Lilit és Marcit. És ez fordítva is igaz, a gyerekek is nagyon szeretik őt. I „A FIAMNAK EGYRE NAGYOBB SZÜKSÉGE VAN AZ APJÁRA”- A szülei hogy vannak?- Köszönöm szépen, remekül. Mind­ketten 86 évesek. Anyukám egy örökmoz­gó, állandóan jön-megy, ráadásul minden nap főz. Addig nem alszik el, amíg haza nem értem. Ha hajlani négykor is megyek haza, látom, ég a villany a szobájában. Amint bezárom a kaput, leoltja. Nem szól semmit, de akkor nyugszik meg igazán. Apám reggeltől-estig nézi a tévét. Ő akkor is felvesz videóra, ha három mondatot mondok a televízióban. Hatalmas archívu­ma van rólam: ezer videokazetta, számta­lan album, stb. Egy biztos, ők még azért élnek, mert mellettem vannak. Az egész életüket rám áldozták.- A gyerekei kire ütöttek?- A lányom egy az egyben olyan, mint én vagyok. Az alkata, a lelke, mindene. Még úgy is alszik, ahogyan én. Állandó­an szerepelni akar, mindig ő akar a kö­zéppontban lenni. A fiam pedig olyan, mint az apám. Egy gyufás skatulyával is eljátszik órákig, egyedül. Egyébként ér­zem, hogy a fiamnak egyre nagyobb szüksége van az apjára. Elkezdett teni­szezni, és jön a „mi férfiak” periódus. Mert ezek csak periódusok. Szerencsére mindkét család között rendkívül jó a vi­szony, a gyerekeim szinte meg sem érez­ték, hogy szétváltunk.- Megszokta kérdezni a gyerekeit, hogy milyen jegyeket kaptak az iskolában?- Soha. Csupán egyet kérdezek: há­nyas az angol? Ha azt mondják, ötös, ak­kor megnyugodtam. Az, hogy mit kaptak matekból, vagy történelemből, nem érde­kel. Kit érdekel, mikor volt a muhi csa­ta? Ha valami nem tudnak, majd leveszik a polcról a lexikont, és megnézik.- Ezek szerint ugyanúgy elkényezteti a gyerekeit, mint ahogyan önt elkényeztet­ték a szülei?- Naná! És az sem érdekel, ha valaki azt mondja, ezek nem jó nevelési elvek! Igenis jók. Ha kedvük van, ugorjának be a patakba. Sárosak lesznek? Kit érdekel?- Mondja, mi azon legnagyobb hibája?- Talán az, hogy nem tudok belenyu­godni abba, hogy telnek-múlnak az évek. Úgy akarok élni, mint húszas éve­imben, egyetlen fillér nélkül. Két forint nem volt soha a zsebemben.- Sokat kért kölcsön akkoriban?- Éjjel-nappal. Úgy keltem fel, hogy azon gondolkodtam, kitől kellene köl­csönkérni. Nem volt olyan ember, akinek ne tartoztam volna. Idős színész kollégá­im tartottak el. Ők adtak taxira, minden­re. Egy régi jó barátomnak, Hetényi Pál­nak, mielőtt meghalt, vissza szerettem volna adni a tartozásomat. Azt mondta, nem kell megadni, de egyet kér tőlem, ígérjem meg neki, hogyha bármilyen fi­atal kollégám rá szorul, akkor figyeljek oda, hiszen neki ugyanúgy nincs pénze, ahogyan nekem nem volt akkoriban.- Megfogadta?- A mai napig betartom. Olyan nem fordulhat elő, hogy az asztalomnál ne én fizessek. Mert én pontosan tudom, hogy a három sör két vodkával, az meg­terheli a pénztárcáját.- Mondja, milyenek a mai, fiatal szí- ' nészek?- Irdatlan nagyképűek. Azt hiszik, ők a pálya letéteményesei, pedig amikor be­jönnek a színpadra, és azt mondják, jó napot, már az rossz. Már a „jó" is rossz. Tudja, mi dühít még? Ha valaki rosszat mer mondani a hakniról. Olyankor düh­be gurulok. Nem úgy van ám, mint volt régen. Mert nem lehet már eladni a csak úgy odakent előadásokat. A pénzükért minőséget akarnak az emberek. És ha egy óra késéssel megérkezel, mondjuk Dombóvárra, és a 800 fős színházterem­ben türelmesen várnak, akkor csak a legjobbat adhatod. Úgy hogy utána kap­kodod a levegőt, meg akarsz halni... r »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents