Nógrád Megyei Hírlap, 2014. május (25. évfolyam, 101-125. szám)

2014-05-10 / 107. szám

Várkonyi András: „Az amerikai producerek nem tudják, ki az a Vili bácsi..." „Tisztában vagyok azzal, hogy minket néznek estéről estére a legtöbben. De attól még, hogy naponta ott vagyok a képer­nyőn, nem termelek aranyat a mellékhelyiségben. Ugyan­olyan ember vagyok, mint bár­ki más, akinek ugyanúgy van­nak félelmei, álmai, vágyai...” Sándor András- Bocs a késésért, de alig tudtam ki­verekedni magam a kocsi mellől a par­kolóban. Téboly, ami az utcán van! Annyira tud bosszantani ez a parkolás­rendszer itt Budapesten! És a négyszáz forintos utcai óradíjért a világon sem­mit sem csinálnak a parkoló-társasá­gok. Még a szemetet sem kotorják el rendesen a parkolóhelyekről. Néha szabályosan át kell ugrálni a nagy sze­métkupacokat.- Mindig napszemüvegben jársz ?- Igen, mert tíz éve megműtötték a szemem lézerrel, és mondták az orvo­sok, hogy a naptól védeni kell.- Tehát nem sztárallűrről van szó.- Nincsenek nekem olyanok...- És menedzsered van?- Az sincs. Pedig elkelne. Szervezhet­ne nekem fellépéseket, feltérképezhet­né a művelődési házakat. Megtalálhat­ná azokat a rendezvényeket, ahová a Borskóstoló című lemezemmel el tud­nék menni. Én nem vagyok erre alkal­mas, nem tudok kijárni dolgokat...- Soha nem is tudtál?- Régebben igen, mert rákényszerül­tem. 15 évig vezettem a saját kis szín­házamat, ott alaposan kiismertem min­dent. Ennyi inkorrekt, megbízhatatlan, nehéz embert még nem láttam, mint a kultúrházak vezetőit, előadóit. Tisztelet persze annak az elenyésző kivételnek. Volt itt minden abban a másfél évtized­ben: visszamondott fellépések, elfelej­tett megszervezések, hazugságok, és elegem lett. Akkor azt mondtam, én töb­bet nem szervezek semmit.- Pedig ma már lényegesen könnyebb lenne a helyzeted, országosan ismert művészként.- Nem csak azért lenne könnyebb, ha­nem a mobiltelefonok tekintetében is. Akkoriban ugyanis, amikor szerveztem, tekerős telefonnal kapcsoltak át, a postán kellett bejelenteni négy elérhetőséget, hova akarok telefonálni. Persze, sosem az vette fel, akit éppen kerestem. Állan­dóan összeakadtak a beszélgetések, fo­lyamatosan ordítozások, értetlenkedé­sek mentek. Persze utólag visszagondol­va ennek is volt valamilyen romantiká­ja. A nyolcvanas évek vége felé, negy­venévesen mégis azt mondtam, vége. Lenyomtam ezzel a vándortársulattal 15 évet, megcsináltunk háromezer előadást, az egyik legmenőbb társulat voltunk az országban. Négyen játszottunk de a dísz­letet is mi vittük. Ennyi idő után bele le­het az országjárásba fáradni. Ráadásul akkor már elég jól ment nekem a szink­ron, jöttek a filmforgatások is, szóval könnyebben váltottam. „BRUCE WILUS IS ELMEGY SZEREPLŐVÁLOGATÁSRA, CSAK NEM TUDUNK RÓLA"- Amióta Vili bácsi lettél a Barátok közt-ben, találkoztál emberekkel abból az időszakodból?- Persze. Néha előfordulnak ilyen összetalálkozások idősebb kultúr- igazgatókkal, akik mondják, hogy em­lékeznek rám abból a társulatból. Rá­adásul szerencsére olyanokkal futok össze, akikről jó emlékeim vannak.- És mi van a régi kollégákkal a tár­sulatból?- Ketten közülük hajlott koruk ellenére is eljárnak gyerekműso­rokra óvodákba. Nyilvánvaló­an rá vannak kényszerülve, mert ebből a munkából nem lehet aranyrudakat félreten­ni, kénytelenek dolgozni.- Keresnek pályatársak azért, hogy segíts nekik mun­kát szerezni?- Igen, gyakran csörög a tele­fonom. Ilyenkor mindig elmagya­rázom, hogy a szerepeket nem én osztom. Ahogy annak idején engem is kiválasztottak egy castingon Vili bácsi szerepére, úgy nekik is juthat szerep. Nem csak nálunk, a Barátok közt-ben, bárhol. Én is eljárok a mai napig válo­gatásokra egy-egy nagyobb mozi film kapcsán, így kaptam szerepet például a Katedrá- lis cí- . m ű I ame- M rikai flj film- B ben. H Azt H isvá- ■ loga- flj t á s ■ útján ^ nyertem meg. Ezt el kell fo­gadni, hogy egy casüngon mindig a nulláról indulok, akármilyen múlt van mögöttem. Az amerikai producerek­nek fogalmuk sincs ar ról, hogy ki az a Vili bácsi...- Hogyan értesülsz egy-egy ilyen válogatásról?- Általában ügynökségeken keresz­tül. A külföldiek a legtöbbször kataló­gusokból válogatnak. Keresik az öt­venes-hatvanas éveikben járó, zömök, hamvas, esetleg vékony alkatú férfia­kat... (nagyon nevet) Komolyra fordít­va a szót, ehhez azért nyelveket kell beszélni.- Nem derogál elmenni az ilyen szerep­válogatásokra?- Dehogyis! Miért derogálna? Ameri­kában Bruce Willis is elmegy. Csak nem tudunk róla. Ráadásul ezek a sze­replőválogatások számomra legtöbb­ször sikerrel zárulnak. Több nemzetkö­zi produkcióban szerepeltem már.- Jól fizetnek az ilyen munkák?- Kifejezetten jól üzemek. Nem feltét­lenül a dupláját az itthoniaknak, de olyan is előfordult már. (Ekkor belép egy fiatalember az étte­rembe, és hangos „Tisztelem Bandi bá­csi” felkiáltással üdvözli Andrást..)- Nocsak.. Már nem csak Vili-, hanem Bandi bácsi is vagy?- Ez a srác a gyerekeim korosztályá­ba tartozik, valószínűleg a régi lakóte­lepről való, ahol annak idején laktunk. Egyébként meg fogalmam sincs, ki volt az illető, de annak idején a Fehérvári úton Bandi bácsi voltam. Másoknak meg most Vili bácsi vagyok. Te jó isten, hogy szalad az idő... Ma már egyáltalán nincsenek kisgyerekes barátaim. Bár, ahogy belegondolok, a baráti kör is igen fogyatkozik. Sokan évtizedek múltán mutatják csak meg az igazi arcukat.- Sok barát elmaradt mellőled?- Igen. Valószínűleg ebben én is hi­bás vagyok, mert magam is változtam az évek során, sokszor nincs türelmem leülni velük csevegni, a saját gondjaim körül forognak a gondolataim. Bár, ha jobban bele­gondolok, annyit azért nem vál­toztam, hogy kiforduljak önmagámból. A sorozat adta népszerűség rajtam semmit sem változta­tott. En- §em a népszerűség nem döntött le a lábam­ról, mint néhány kollegámat. Nem aka­rok vulgáris lenni, de attól még, hogy naponta ott vagyok a képernyőn, nem termelek aranyat a mellékhelyiségben. Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más, akinek ugyanúgy vannak félelmei, álmai, vágyai. Mint mindenkinek... „AGGASZT A TESTVÉREIMMEL VALÓ VISZONYOM. HÁRMAN HÁROM FELÉ MEGYÜNK...”- Milyen félelmeid vannak?- Nagyon rühellem az öregedést. Pe­dig nem vagyok ám olyan idős, hiszen csak 60 múltam. De már érzem a rossz hírek szelét.- Milyen rossz hírek szelét?- Tisztában vagyok vele, hogy idővel az ember romlani fog fizi­kailag, szellemileg. Félek attól, hogy baj érheti a szeretteimet, hogy bárki megbetegedhet a családból. Előbb-utóbb min­denkit érnek bajok. Aztán a testvéreimmel való viszony is aggaszt.- Nem vagytok jóban?- Valahogy nem akar har­monikus lenni a viszonyunk. Hárman három felé me­gyünk. Anélkül, hogy kitere­getném a családi szennyest, saj­nos nincs teljes egyetértés kö­zöttünk. Az emberi gyarlóság sajnos a családon belül is meg­mutatkozik. Hogy ki itt a hibás? Talán a felületes kapcsolatok. 5§g|y még a téstVereOénTTí; pixelnek eléggé "egfffßBfä? I - Miért nem teszel ellene, ha ennyire bánt?- Próbáltam már, nem ment. Az bánt, hogy az eddig elért eredményeimet családon belül nem mindenki tolerálja. Pedig én tipikusan az az ember va­gyok, aki örül a másik sikerének. De hagyjuk is ezt a témát, csak azért mondtam el, hogy értsd, mi­lyen viharfelhőkre gondoltam. Ha­tással van a közérzetemre, hogy azt figyelem, nincs-e baj a környezetem­ben. Azt hiszem ez az öregedés jele.- Korábban nem voltál ilyen?- Egyáltalán nem.- Pedig azt mondják, amitől az em­berfél, az előbb-utóbb be is következik. Erről sokat meséltek már ezen a weboldalon sorozatbeli kollégáid.- Nem hiszek én ezekben! Sose hit­tem.- Olvastam az életrajzodban, hogy bölcsészdiplomád is van. Dolgoztál ve­le valaha? /- Ez egy jó történet. Képzeld el, annak idején, amikor lediplomáztam, bemen­tem a Fővárosi Tanácsra a művelődési fő­osztályvezetőhöz. Bölcsész diplomával a kezemben léptem be az irodájába. Mond­ta, hogy foglalj helyet Várkonyi elvtárs. Pedig még csak úttörő sem voltam soha, és ez nagy szó volt akkoriban. Kérdezte a főosztályvezető, mi az a művészeti ág, amit kedvelek, mire azonnal feleltem, hogy a színház, a film, zene. Erre ő rávág­ta, hogy akkor képzőművészeti vonalon tudna foglalkoztatni, (nagyon nevet) A színházban akkor 2100 forint volt a fize­tésem, és 7200 forintot ajánlott. Hiába mondtam, hogy nem vagyok ebben jára­tos, bíztatott, hogy sebaj, majd megtanu­lom. A pofámról szakadt volna le a bőr, ha elvállalom, így köszönettel visszautasí­tottam. Diploma pedig maradt a fiókban.- Ahhoz képest, hogy hatvanéves el­múltál, egyáltalán nem nyugdíjas tem­póval dolgozol. Akármikor találkoztunk eddig, mindig rohantál. Hol a szinkron­ba, hol a forgatásra, vagy valamelyik vidéki fellépésre.- Mostanában kezdtem el magam is , azon gondolkodni, kell-e nekem egyál­talán hatván felett ez a rohanás. Ugyanakkor, ha véletlenül úgy alakul, hogy egy napig nincs semmi dolgom, már azon gondolkodom, talán rossz fát tettem a tűzre, hogy nem csöng a tele­fonom? És ez nem vicc, mert igen lob­banékony természetű ember vagyok, és soha nem tudni, ki sértődik meg azon, ha felemelem a hangomat. Mert én ugyan el is felejtem rögtön, de más­ban ez tüskéket hagyhat. Egyébként meg persze, hogy kell a munka. Még akkor is, ha az rohanással jár. Borzasz­tó vacak a nyugdíjam, akárcsak a leg­több színésznek. Ha abból kellene megélnem, a fűtést sem tudnám kifi­zetni a lakásban... épt um A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents