Nógrád Megyei Hírlap, 2014. május (25. évfolyam, 101-125. szám)

2014-05-17 / 113. szám

2014. MÁJUS 17., SZOMBAT Bereczki Zoltán: „Néha meg kell tenni fájó lépéseket../' ból George életébe. Azon gondolkodtam, mi lett volna, ha évekkel ezelőtt magam is máshogyan döntök. Ahogyan George is. Mi lett volna, ha annak idején felcsípek egy nőt egy marhasteakkel? Megtehettem volna. Félretehettem volna 3 millió forin­tot, amiből titokban fent tartanék egy du­gj belvárosi lakást, és senki meg nem tud­ná. Persze szó sincs ilyenről, de ha hitelesen szeret­néd alakítani a karak­tert, kénytelen vagy ezen elgondolkodni. Dórival volt egy szakasza a kapcso­latunknak - a Ró­meó és Júlia premi­erje után egy hónap­pal -, amikor rövid időre elengedtük egy­mást. Voltak bennem megválaszolatlan kér­dések és azt gondoltam az egyedüllét, vagy egy másik nő adhatja meg a válaszokat. Akkor ezt ki­próbáltam. Igaz, abban az idő­szakban még nem vol­tunk házasok. A szto­ri végét Te is isme­red, se egyedül, se mással...!- Mi történt pontosan?-Szinte gye­rek voltam, amikor az édesanyámtól Dórihoz költöz­tem. Vagyis előtte soha nem éltem még egyedül, hiszen nem volt egzisz­tenciám. ja, hogy ne menjek, tuti ott maradok.- De nem mondta...- Nem, mivel rendkívül intelligens, okos lány. Pontosan tudta, hogy ha visz- szatart, akkor két hónap múlva ugyanott tartunk majd, mint akkor. Ezt igenis meg kellett lépnünk. Valahol mégis mindket­ten tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk, és egyszer közösek lesznek az útja­ink. Amikor elköltöztem, a mentorom, az én földi an­gyalom így fogalmazta meg: attól, hogy ugyanar­ra a csúcsra mászunk fel, nem feltétlenül kell ugyanazon az ösvényen felérni. És hál istennek később valóban igaza lett. „Én is csak esendő ember va­gyok. Időnként sajnos meg kell tenni bizonyos lépéseket még akkor is, ha adott pilla­natban kegyetlennek, fájdal­masnak, és visszafordíthatat­lannak tűnnek...” Sándor András- Idefelé az autóban eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt odajöttél hozzám, kezedben egy magazinnal, és elképedve mutattad, hogy az év legsármosabb szí­nészének választottak.- Emlékszem. Nem is értettem a dolgot- Miért?- Annyira hihetetlennek és abszurd­nak tűnt akkor. Számomra nagyon hosszú ideig elérhetetlen álomnak tűnt, hogy valaha férfiideál legyek.- A hajszíned miatt?- Például. A vörös hajam miatt évekig csúfoltak az iskolában. Én voltam Szmörre a Nils Holgersson című mesé­ből. Emiatt gátlásossá és zárkózottá vál­tam. A gyerekek kegyetlenek. Van ben­nük egyfajta reflexszerű kiközösítés, ta­lán az ismeredentől való félelem miatt Köztük sokkal jobban kimutatható az ide­genkedés, a kirekesztés, aminek szenve­dő alanya voltam. Ami most az ismertető­jelem - a vörös haj -, az sokáig a bélyegem volt És ez hiába fordul meg az évek során, az emberbe beivódik a reflex. És hitetlen­kedik, amikor ilyet ír az újság.- Mikor fogadtad el magad igazán?- Nem biztos, hogy elfogadtam magam valaha is. Inkább úgy mondanám, hogy használom a gyerekkori tapasztalatokat. Hiszek abban, hogy semmi nincs véletle­nül. Az, hogy már „ránézésre” különc­ként jöttem a világra, azért lehet, mert ezt az utat szánták nekem odafönt Vagy én választottam magamnak ezt az utat ah­hoz, hogy tapasztaljak.- Kamaszként mertél egyáltalán a lá­nyoknál próbálkozni?- Viccelsz? Nagyon zárkózott és félénk fiú voltam. Az első iskolai szerelmem va­lószínűleg nem is tudja, hogy mennyire szerelmes voltam belé. Talán csak sejti.- Hátha olvassa ezt az interjút- Hátha. Üdvözlöm őt (Nevet..) Egyéb­ként a mai napig nem tudok mit kezdeni ezzel a témával. Azt sem veszem észre, ha valaki megnéz az utcán. Dóri mondja min­dig, mennyire megkülönböztethető, ha va­laki csak azért néz meg, mert felismert a tévéből, vagy férfiként mért végig.- Azt kérted, várjalak meg az Operett művészbejárójánál az utcán. Igaz, hogy mindjárt éjfél, mégis furcsa volt, hogy nem vártak itt velem együtt rajongó lányok.- Pedig tegnap itt voltak. Szerintem ma csak azért nem, mert már tudják, hogy ennél a darabnál nem jövök ki hamar a befejezés után. Hiszen alapo­san le kell mosnom a sminket, hajat mosok, átöltözöm, s ez idő.- Mit láttam volna, ha mégis itt vannak?- Semmi különöset. Autogramkérést, közös fényképezkedést Esetleg ajándéko­zást, mert mindig meglepnek valamivel.- Előadás előtt mennyi idővel pö­rögsz fel?- Hat órától kezdve. Amikor belépek a színházba. Attól fogva megszűnik szá­momra a külvilág, és csak a darab létezik, semmi más. Mondjuk ma egy kicsit kés­tem, mert nagy volt a forgalom. Csak fél hétre értem be. Általában félóra alatt be­érek a belvárosba Budakalászról, de ma tovább tartott. Fel is hívtam az ügyelőt, hogy picit késni fogok. Még ő nyugtatott, hogy ne aggódjak, nem lesz gond.- Ilyenkor mit csinálsz az autóban? Ze­nét hallgatsz, vagy szöveget gyakorolsz?- Próbálom kizárni a külvilágot, és be­leképzelni magam a Jövőre veled itt darab­Akartam Dórit, ezért jegyeztem el, de köz­ben az önálló élet gondolata is folyamato­san ott motoszkált a fejemben. Akkoriban már pszlchoterapeutához is jártam, és el mertem neki mondani a dilemmámat Lá­tod, pontosan ebből látszik, hogy valaki ért-e a dolgához, vagy sem. Mert nem azt mondta, hogy lépjem meg, hanem feltet­te a kezét Azt mondta, ezt saját magam­nak kell eldöntenem, ő nem oldhatja meg helyettem. Azt is mondta, akárhogy dön­tök, az jó. És a költözés mellett döntöttem. Őszintén mondom, nem a szakításról szólt ez az egész, hanem arról, hogy meg­tapasztaljam, milyen önállóan élni. Kellett egy lakás, ahol életemben először egyedül lehettem, és egyedül moshattam ki az al­sónadrágjaimat.- Hová költöztél?- A Hűvösvölgyi úton találtam egy vizes, dohos, nem túl jó lakást. De a főbérlő jól bánt velem, nagyon kedvezően adta. Ott rendeztem be a kis házi stúdiómat is, ott készült a Rómeó és Júliának az énekfelvé­tele. Jöttek hozzám énekelni a színészek.- Milyen volt az elválás?- Pontosan olyan, amilyennek gondo­lod. Sírás, zokogós. Még az utolsó napon is vacilláltam, amikor már minden össze volt pakolva. Annak ellenére, hogy én akartam mindezt, mégis rettegtem. Az utolsó nap mégis úgy éreztem, hogy nem akarok menni. Ha akkor Dóri azt mond­- Marci, a nevelt fiad hogy élte meg a költözést?- Ő is olyan intelligens, amilyen az édesanyja. Leültettem, és azt mondtam neki, tudod, hogy nagyon szeretlek. Tudod, hogy semmi olyan dolgot nem tettél, amivel megbántottál volna. En­nek ellenére most el kell mennem, mert olyan dolog történt velem, ami egy kocsival szokott, amikor elromlik. Azt a kocsit szervizbe kell vinni, hogy megjavítsák. Ha megjavították, majd megint lehet menni vele. És lehet, hogy egy ideig majd szervizben leszek, de majd újra jövök.- Ha jól számolom, mindez akkor tör­tént, amikor A sors bolondjait játszattá­tok a Vidám Színpadon Dórival.- Amelyben különös sorsot alakítot­tunk ketten. Ez a darab arról szól, hogy Pikali Gerda és Magyar Attila által játszott karakterek házasodni készülnek, és a ba­rátaik, egy másik pár folyamatosan pró­bálja őket lebeszélni. A végén pedig ők is összeházasodnak. A darab végén volt egy jelenet, amelyben azon veszekedtünk, hogy miért nem tudunk egymással mit kezdeni. Hogy én nem értelek meg téged, és te sem értesz meg engem. És ugyan ez vígjáték volt, de az valami elképesztő ne­hézséget jelentett minden este, hiszen... (Hosszú csönd)- Mi a baj?- Nagyon nehéz erről beszélni, mert közben nekem volt egy rövid történe­tem mással is.- Megbántad?- Dehogy! Nem bántam meg semmit! Nézd, soha nem akartam idealizált, rózsa­szín felhőket festeni magam fölé a médi­ában. Úgy gondolom, a közönségnek igen­is tudniuk kell, hogy én is csak esendő ember vagyok. Akkor kimondom, bár ne­héz: volt más is akkor az életemben. Azt gondolom, az azóta eltelt idő teljes mérték­ben minket igazolt Született egy gyönyö­rű kislányunk, van egy csoda értelmes, jó fej fiunk, együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét Ennél nagyobb boldogság nincs! Ez az egész akkori történet arról szól, hogy az embernek időnként bizony meg kell tenni lépéseket még akkor is, ha adott pil­lanatban kegyetlennek, fájdalmasnak, és visszafordíthatatlannak tűnnek.- Ki viselte rosszabbul? Te, vagy Dón?- Dóri, hiszen nem ő ment el. Szikora írta az egyik dalában, hogy „aki marad, annak fáj jobban”.- A rövid próbálkozásodról mit kell tudni?- Csak a végét Egyedül feküdtem a jó kis legénylakásomban, betegen - kaptam egy iszonyatos gyomorrontást, azt hittem itt a vég! Dóri jött értem, mert ő érezte meg, hogy baj van! Elvitt magához, meg­gyógyított. És akkor már tudtam, soha töb­bé nem akarok nélküle élni. Az előbb megkérdezted, bánom-e utólag. Fenét! Tü­dőd milyen felszabadító érzés erre utólag visszagondolni? Hiszen igenis, ki mertük próbálni egymás nélkül. És ha legköze­lebb, a gondolat szikrája is felmerül, már tudjuk, hogy nincs értelme, mert egymás nélkül nem olyan jó, mint együtt.- Mard a feleséged első házasságából született. Mióta szólít apának?- Az esküvőnk óta. De már jóval koráb­ban, az egyik karácsonyon megkérdezte, hogy a „Zolizás” helyett apázhat-e. Akkor nagyon ostobán feleltem neki, hogy ma­radjon inkább a Zolinál, elvégre van egy édesapja is. Rég beláttam, hogy rosszul gondolkodtam akkor, mert egy gyerek­nek nem szabad ilyet mondani. Mentsé­gemre, csupán azért utasítottam vissza Marci ajánlatát, mert úgy éreztem, ha el­fogadom, tisztességtelen leszek a vér sze­rinti édesapjával. Később, amikor az es­küvőnkön Marci újra szóba hozta, hogy apának szeretne hívni, már boldogan be­leegyeztem. Marci két és fél éves volt, amikor Dórival összekerültünk. A pelen- kás korszak legvégét még elcsíptem. Marci akkoriban még nem beszélt tisz­tán, ám nekem valahogy ráállt a fülem a 'nyelvjárására', s két hét múltán már én fordítottam az édesanyjának, hogy mit mond, mit is akar a gyerek. 16 éve veszek részt Marci nevelésében, s büszkén mon­dom: nekem ő az első gyerekem! A kis­lányunk születése ezen semmit sem vál­toztatott, sőt. A kicsivel való törődés még közelebb hozott minket Marcival. Soha nem is akarok rá másképpen gondolni, mint a fiamra, még akkor sem, ha nem az én nevemet viseli.- Igaz, hogy volt egy egyezségetek Dó­rival a kapcsolatotok kezdetén a közös gyereket illetően?- Igaz. Rögtön tisztáztuk, csak akkor vállalhatunk gyereket, ha már egyedül is el tudok tartani egy családot. Amikor összejöttünk, Dóri már ismert színésznő volt, én pedig csak egy főiskolai hallga­tó, akiről még azt sem lehetett biztosan tudni, hogy színész lesz-e egyáltalán. Az­tán beértek a dolgok. Egyébként is ren­geteget változtam, amióta Dórival együtt vagyunk. Sokat tanultam a feleségem­től. Megtanított például, hogyan kell él­ni egy kapcsolatban, s hogy kell kimutat­ni az érzelmeinket. Persze azt is tőle les­tem el, hogyan kell érvelni, vitatkozni. Azelőtt? Rendre magamba zárkóztam, miközben csak gyűltek, halmozódtak a problémák, konfliktusok, amelyek ké­sőbb időzített bombaként mindig felrob­bantak. Ma már bátran vállalom a konf­liktusokat. A jelszónk otthon azonban változatlan: tilos haraggal nyugovóra tér­ni! Erre nem is nagyon volt még példa.- Unod mára pszichoterapeutás témát?- Nem. Szívesen mesélek róla.- Arról is, ami előidézte, hogy szak­emberhez fordulj?- Azok nem olyan jó emlékek, de el­mesélem, mi történt. Kialakult egy bor­zasztó paradox helyzet az életemben. Önértékelési problémáim voltak, mi­közben számos sikerdarab főszerepét játszottam. Vagyis nem hittem el ma­gamról, hogy jó az, amit csinálok. Hogy én egy értékes valaki vagyok...- Más is észrevette, hogy nincs minden rendben veled?- Igen, az ismerőseim is észrevették. A családom állandóan panaszkodott, hogy nem hívom vissza őket, pedig folyton ke­restek. Szörnyű lehetett nekik is. Bezár­kóztam, és ha tehettem volna, ki sem moz­dulok a négy fal közül. Mert amikor kilép­tem a lakásból, minden szürke volt és si­vár. Ebből az állapotból természetesen nem lehet egyedül kikerülni, de minden­kinek magának kell ráébrednie, hogy ki kell, és ki is lehet mászni ebből a sötét ve­remből. Az ember önkéntelenül is kinyújt­ja a kezét, és kapaszkodna minden szalma­szálba. Én is elkezdtem keresni a fogódzó­kat. Akkor találtam rá a lelki vezetőre, aki­hez rendszeresen járok a mai napig.- Miért, még mindig baj van?- Természetesen már nem. De szeretek hozzá járni. Megnyugtat, feltölt, sokat se­gít Jó, hogy van egy külső szem, akinek mindent elmondhatok gátlások és tabuk nélkül. Beszélgetsz valakivel, aki százszor bölcsebb nálad, és tárgyilagosan tudja ke­zelni azokat a dolgokat, amiket mesélsz. Te pedig csak mondod a magadét, ömlik belőled a szó. Érzelmi logikával beszélsz, csapongsz, be sem fejezed a sztorikat, ő pedig ennek ellenére mindig kihallja, amit te közölni akarsz.-Ez a gyakorlatban úgy néz ki, ahogyan a filmeken lábuk? Fekszel a díványon, mon­dod a magadét, az orvosod pedig egy fotel­ben ütve hallgat? Ne nevess a kérdésen, hi­szen mégnem voltam pszicho terapeutánál'!- Dehogyis. Ülünk a fotelben, és teá­zunk. Van egy hangulatos pici szoba, és az én szellemi vezetőm, aki egy hölgy, Kalán néni jellegű hanggal. Egyébként sem azon mosolyogtam, amit kérdeztél, hanem az orvos jelzőn. Bár van orvosi végzettsége a hölgynek, mégsem orvos­ként tekintek rá, hanem mentorként A ta­lálkozásaink olyanok, mint egy lelki edzés. Az emberek ugyanis kondi­termekben edzüt a testüket, énektanárnál fejlesztik a hangjukat, csak a lelkűket fe­lejtik el „karban tartani”. Ő ebben segít. Egyfajta sherpa ő nekem a hegyre vezető úton. Egy földi angyal.- Ő segített túlélni azt a bizonyos rossz korszakodat?- Lényegében igen, de ő is csak akkor tudott segíteni, amikor már magam is készen álltam arra, hogy valóban ki­másszak a gödörből. Egyébként már na­gyon régen nem kellene járnom hozzá, én mégis megyek. És fogok is. Mert ez egy olyan fontos kötelék már a mento­rommal, ami nagyon hiányozna. Amikor először találkoztunk, rögtön azt éreztem, hogy én ezt az embert valahonnan, isme­rem. És neki is ez volt az érzése. Minden pszichoanalitikus úgy kezdi az első fog­lalkozást, hogy megkérdezi, miért vagy ott, mi a célod. Én akkor azt mondtam, hogy szeretnék fütyörészve sétálni az ut­cán. Szeretnék olyan állapotba kerülni, hogy jókedvűen, nyugodtan, magabizto­san tudjak közlekedni. Most már jó né­hány éve elértem ezt az állapotot...

Next

/
Thumbnails
Contents