Nógrád Megyei Hírlap, 2014. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
2014-03-01 / 51. szám
Csonka András: „Néha agyonnyomnak a vélt, vagy valós gátlásaim" Andrással különösen alakult az ismeretségünk. Tíz évvel ezelőtt egy televíziós felvételen találkoztunk először, ahol félórás beszélgetést kellett vele készítenem. Azt hittem, rutininterjú lesz, rutinkérdésekkel és rutinválaszokkal. Aztán én voltam a legjobban meglepve, amikor olyan mélységeket érintettünk, amit csak nagyon ritkán szokott. Ezt követően bárhol találkoztunk, mindig nagyon kedvesen üdvözölt, és úgy beszélgettünk, mint két régi haver. Amikor hosszú idő után egyeztettük e beszélgetést, azt kérte, hogy a lakásán csevegjünk. Mondván ott mégiscsak intimebb a légkör egy ilyen jellegű eszmecseréhez. Ott és akkor egy teljesen új Csonka Andrást ismertem meg. Sándor András- Mit kérsz inni? Van szénsavas és rostos üdítő, sőt, tea vagy kávé is.- Azt, amit te.- Jó, akkor vizet kapsz. Én azt iszom.- Remek, köszönöm. Nagyon menő helyen élsz. Az egyik ablakból a Citadellát látni, a másikból a Budai Várat A tűzijátékokat is a teraszról nézed?- Amíg le nem vitték a Dunára, ad dig innen néztem. Most már nehézkesebb. Ez az én birodalmam, itt nyugszom meg. Olyan érzésem van itthon, mintha egy toronyban élnék, ahol nem bánthat senki.- Ki bántana téged?- Ezt nyilván képletesen mondtam. Ez a torony-érzés egyébként több mindent jelenthet. Egyfajta védelem, biztosabban érzem magam. Másrészt összefügg a függetlenség iránti vágyammal. Szeretek egyedül lenni, kicsit elcsendesedni. Csak úgy „ellenni” magammal. Ez persze nem mindig jó, mert ha az ember nem mondja ki, nem beszéli meg az érzéseit, az kicsit önmarcangolásnak tűnik.- Szeretsz egyedül lenni?- Nagyon. Amikor elköltöztem a szülői házból, azt hittem, itt majd őrült bulik lesznek. Mert odahaza a nagy polgári lakásban üvegajtók voltak, mindenki mindent látott, ott magánéletet sem tudtam élni. Szexuális életet pedig pláne nem. Éppen ezért azt gondoltam, ha külön megyek, enyém lesz a világ, de hamar kiderült, hogy magamnak való pasi vagyok, és nem is voltak itt olyan nagy vendégségek. Imádok másokhoz menni, és természetesen ide is jöhetnek, de nincsenek nagy főzőcskézések.- Mikor költöztél ide?- 1998-ban.- Akkor költöztél el otthonról?- Igen.- Elég későn.- Nagyon! Szerettem volna már előbb is, de 1991-ben, amikor elindult a Família Kft., fél év után fel kellett mondanom a szerződésemet a Vidám Színpadon. Ez roppant veszélyes játék volt. Bodrogi Gyula nagyon rendes volt, azt mondta, ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni, és számíthatok majd rá a továbbiakban is. Számíthattam is, mindig játszottam nála szabadúszóként. S amikor indult a Família, nagyjából akkor kezdődött apám betegsége is, ami nagyon kemény, a családot rettenetes módon megviselő, és idegileg próbára tevő időszak volt. Ez egy leépülés volt, amire először azt mondták, hogy Parkinson-kór, majd kiderült, hogy mégsem az. A lényeg az, hogy évekig stagnált egy bizonyos szinten, ami a legszörnyűbb. Amikor valaki még nem szánni való, ágyhoz kötött beteg, hanem ahhoz azért van ereje, hogy lelkileg, verbálisán bántson.- Téged is bántott, vagy inkább édesanyádat? Leginkább édesanyámat, aki a legközelebb állt hozzá. Nyilván elmondod magadnak, hogy nem lehet szegényre haragudni, mert beteg. Elmondod tízszer, de ti- zenegyed- Sajnos ez nem minden. Ennek gyökerei sokkal korábbról, még az apám betegsége előtti időszakból gyökereznek. Nemrég találtam meg egy levelet, amit anyunak írtam 1988-ban. Apám akkor még nem volt beteg, másodikos voltam a főiskolán. Ő az a fajta ember volt, akivel nem lehetett megbeszélni tulajdonképpen semmit. Neki fekete volt és fehér. Vagy jó volt valami, vagy rossz. Sem az élet dolgairól, sem a művészetről nem tudtam vele beszélgetni. Pedig én vágytam erre. Irigyeltem az osztálytársaimat, akik tudtak az apjukkal beszélgetni. Apámmal nem lehetett. Ha az anyám nem lett volna olyan, amilyen, és nem oldja ezeket a dolgokat, baromi nagy bajban lett volna a család. Édesapád zárkózottsága miatt kezdtél el jobban ragaszkodni édesanyádhoz?- Gyerekkoromban azt éreztem, hogy centire egyformán szeretem mindkét szülőmet. Ragaszkodtam hozzájuk, nem engedtem senkinek bántani őket, és ez a dolog elkezdett szétcsúszni. Anyám egyre közelebb került hozzám, apám pedig távolodott. És nem a betegsége miatt, hanem sajnos előtte is, mert az a ka- maszszer már nem tudod... Ez a betegség sajnos azt is magával hozta, hogy lehullott sok-sok álarc. Bevette esténként az altatóját, és kifejezetten agresszívvá vált Féltettem anyámat, hogy bántani fogja.- Bántotta?- Inkább csak fenyegette a botjával. Iszonyú érzés volt apámat így látni, és ez tíz évig tartott. Kész csoda, hogy én ebbe nem kattantam bele.- így csináltad végig a Família Kft-t?- Pontosan. Nekem a Família volt a menekülésem. Ha akkor nem történik meg velem az a csoda, hogy hirtelen ismert lettem, és színházban is dolgozhattam, akkor nem is tudom, mi történt volna. A Família maga volt a mámor. Utólag visszagondolva azonban nem is tudom, hogy tudtam létezni. Természetesen nem arról van szó, hogy éjjel-nappal rossz volt, hiszen közben próbáltam minőségi életet élni, és jól érezni magam a barátaimmal.-Most már abszolút értem, miért vannak vagy voltak neked depresszívebb korszakaid Többször meséltél erről nyilvánosan, hogy emiatt szakembernél is jártál Kívülállóként soha nem értettem, mi bajod lehet, amikormindentmegkaptálazélettől Aztán erre itt van ez a kamaszkori trauma.. kon igény már nem volt meg bennem. Ha apámnak valami nem tetszett, akkor bezárta az ajtót, és nem szólt hozzám. Nemrégtaláltam egy levelet, amit anyámnak írtam. Ez egy több oldalas levél arról, hogy mit érzek. Élőszóban képtelen voltam neki elmondani, mert féltem, hogy kifelejtek valamit. Olyan szinten nem tudtam magam kifejezni élőszóban ezzel a témával kapcsolatban, hogy inkább leírtam, mennyire szenvedek ettől. Sajnos ez már akkor elindult, és erre rátett egy lapáttal a betegség. „RETTEGEK ATTÓL, HOGY EGYSZER ÉN IS KISZOLGÁLTATOTT, MAGÁRA HAGYATOTT EMBER MARADOK"- Próbáltál közeledni felé?- Hogy a fenébe ne próbáltam volna! Sőt, ha olyan ember lettem volna, bármikor elköltözhettem volna albérletbe. De nem akartam az anyámat ott hagyni. Úgy éreztem, ebben a helyzetben nem hagyhatom egyedül. Mert neki csak én voltam. Apámnak van még egy gyereke, egy nővérem, akivel természetesen édestestvéri viszonyban vagyunk, csak nem együtt nőttünk fel. Ők a mai napig Szegeden élnek. A nővérem egy másik időszakából ismeri apámat, neki nem voltak ilyen élményei, mint nekem, teljesen másképp gondol-rá. Anyámnak is mindig mondtam, nem lehet véletlen, hogy 18 éves korától 23 éves koráig járt egy negyvenöt éves emberrel. Apám nyilvánvalóan egy magával ragadó személyiség volt, aki sajnos öreg korára mindezt elveszítette. Anyám egyébként gyakran mondta, hogy tekintsek másként apámra. Ő is más embert ismert, akit én nem. És én elfogadtam, hogy a múltból kell merítkezni, de nekem arról a korszakról lövésem sem volt.- Ötven év volt a korkülönbség édesapád és közied?- Igen. Ezzel nem is lett volna baj, ha könnyű ember lett volna. Nekem ez a mai napig nagyon fáj. Tisztában vagyok vele, hogy ennyi idő távlatával már nem fogom tudni megoldani a problémát. Gyakran eszembe jut egy régi történet. Apám még betegen is kitotyogott a Dérynébe vagy a Horváth- kertbe. Sosem felejtem el, egyszer jöttem hazafelé az Attila úton, és piros lámpát kaptam az Alagútnál. Néztem balra, és a Horváth-kertben, a nagy lüktetésben ott ült apám egy pádon. Egy párnán. Akkor elbőgtem magam az autóban. És most is...- Ennyi év után is megvisel?- Igen, ez borzasztó...- Tartsunk egy kis szünetet?- Nem kell. Nyugodtan folytathatjuk! Annyira megsajnáltam akkor szegényt a Horváth-kertben. A mai napig iszonyúan felkavar ez a kép. Ez az élet? Ez vár mindenkire, hogy nap, mint nap kisétál oda a kis párnájával, bottal a kezében? Az ember amúgy is retteg attól, hogy egyszer kiszolgáltatott, magára hagyatott lesz. Én ettől félek a legjobban, hogy nekem is ez lesz az utam. Es velem senki nem törődik ’ úgy, ahogyan anyám törődött apámmal.- Édesanyád lelkileg hogy élte meg ezt az időszakot?- Élt az édesanyja is, aki szintén ápolásra szorult Róla is napi szinten gondoskodott. Anyám nálam isteni magaslatokban volt, van és marad is. Nála önfeláldozóbb emberrel még nem találkoztam. A legtöbb nő szerintem otthagyta volna a férjét, valamit kitalált volna, hogy leléphessen. Ezt senki nem csinálta volna végig, pláne nem tíz évig. Úgy, hogy közben tűrte azt a rengeteg verbális hántást Nem tudom, honnan volt eny- nyi ereje. Én képtelen lennék erre.- Mit éreztél, amikor édesapád 2001-ben elment?- Fájdalmat De hazudnék, ha azt mondanám, nem volt egyfajta megkönnyebbülés abból a lelki szorításból kilépni, amiben tíz évig éltünk. Holott nekem közben sikereim voltak. Ott volt a Família, és volt közben csomó olyan premierem, amire komolyan odafigyelt a szakma is.- Megdicsért valaha?- Nem. És ez fájt a legjobban. Amikor kiborultam, anyám és a nővérem is mindig azt mondták, tudod, hogy mennyire szeret. És azt mondtam, nem tudni akarom, hanem érezni. Apám számára a pályán való létezésem a Família Kft-ben merült ki, mert a tévében látott. Ha nem voltam benne két epizódban, azonnal tömte az agyamat, hogy kiírtak, már nincs rám szükség. Tehát nem hogy nem dicsért, hanem még be is görcsöltetett egy egyébként is szorongó embert „AMIKOR ÉDESANYÁM IS ITT HAGYOTT, AZ MAJDNEM AZ ÉLETEMBE KERÜLT,,- Hogyan lehet ezeket az emlékeket magadban feloldani?- Ez a nagy kérdés... Jártam pszichiáterhez is, de ez a történet nagyon komplikált. Az is igaz, hogy halottról jót vagy semmit, de veled most másfajta beszélgetésben vagyok, mint egy újságíróval, mert ez egy más mélységű interjú, tehát őszintébbnek is kell lennem. Nem hiszem, hogy ezt a dolgot csak úgy fel lehet oldani. Amikor elmentem pszichiáterhez, nem emiatt mentem el. Akkor fordultam szakemberhez, amikor meghalt az anyám. Mert ha valamit nem tudtam feldolgozni, akkor az a tragédia volt az. Ahogyan itt hagyott... Ma már gyönyörűnek érzem a történteket, de akkor majdnem az életembe került.- Hol tartasz most?- Ha bemész a szobámba, láthatod, hogy nagyon sok kép van róla kint a falon. Az ágyam mellett is ott van. Nem tudom, mi az az elengedés. Hiszek abban, hogy az anyám jót akar nekem, és segít. Átment egy védőangyal szerepbe. így tekintek most rá. Előadás előtt is kérem, hogy úgy szeretnék játszani, hogy büszke lehessen rám. Az volt a legnagyobb tragédia, hogy vele együtt elment a legnagyobb drukkerem és a legbizalmasabb barátom.- Nem voltak tabuk közietek?- Nem. Persze ez sem volt olyan egyszerű, mert sok mindentől szerettem volna megkímélni apám betegsége miatt. Én voltam az egyetlen igazi kapaszkodója, és azt gondoltam, attól fél, hogy jön valaki, aki elvisz majd mellőle, és nem akartam, hogy emiatt idegeskedjen. Sok áldozatot hoztam. Inkább ott maradtam velük, és nem úgy éltem a magánéletemet, ahogyan szerettem volna.- Ezek nagyon komoly lelki traumák, amiről eddig meséltél- Ezért nem is kell szégyellni, ha az ember ezt nem tudja feldolgozni. Voltam pszichiáternél, aztán elmentem pszichológushoz is. Nekem akkor segítettek. Aztán segített az élet, hogy sikerélményt adott.- Azt viszont sokat.- Én nem így éltem meg. Az emberek többsége teljesen másképpen lát engem, mint én magamat. Nem is értik, miért vagyok állandóan elégedetlen, miért marcangolom magam sok mindenért. Szinte egész életemben más akartam lenni, mint ami vagyok.- Mint mindannyian. A legtöbben totál másnak látják önmagukat is.- De ez szörnyű. Ha magadat nem tartod elég jónak, cseszheted az egészet... Én magánemberként is szerettem volna más lenni, és ebben a színészet segített. Ha nem voltam a magánéletben showman, a színpadon lehettem az. És voltam is. Aztán a színpadi helyzetet tudtam továbbvinni a műsorvezetésben. És mindig azokat figyeltem, akiket sokkal jobbnak tartok magamnál. Mindig irigykedtem rájuk, hogy én miért nem tudom úgy. Amikor erről a barátaimnak vagy a kollégáimnak beszéltem, tételesen leírták egy papírra, hogy milyen szerepeket játszottam el, milyen műsorokat vezettem. És csak annyit mondtam: igen, na de... Mindig ott volt a de... Ez így nagyon nehéz. Bennem nagyon sok gátlás van. Sosem voltam a társaság középpontja, baromi jól tudtam alkalmazkodni a helyzetekhez, de nem voltam hangadó. Sőt, azt gondolom, nem is vagyok elég exhibicionista, ami elég fura. Belőlem hiányzik az a fajta jó értelemben vett gátlástalanság, ami ehhez a pályához kell. Engem picit agyonnyomnak a vélt vagy valós gátlásaim, szorongásaim. A teljesítményemet nyomja. Sokkal jobb lehetnék, ha ezek nem lennének. Mindez persze másokban is megvan, és segítenek is rajta alkohollal, kábítószerrel, bármivel. Az sokat segít, mert gátlásokat old. Én mégsem élek egyetlen tudatmódosítóval sem, inkább vagyok olyan, amilyen... f f » * * 1 t