Nógrád Megyei Hírlap, 2014. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

2014-02-22 / 45. szám

2014. FEBRUAR 22.,SZOMBAT \ Dévényi Tibor: „Szenvedni kell ahhoz, hogy optimista legyen az ember" Sándor András- Képzeld el, ennyi Idős koromra sem tudtam teljesen kiismerni magamat. So­ha nem tudom, mi vagyok valójában. Amikor a pályámat kezdtem, parodista voltam, aztán lettem színész, újságíró, tévés személyiség, konferanszié, disc jockey, szóval minden...- A Három kívánság sem volt skatulya?- Nem, hiszen az hosszú éveken át ál­landó pillér volt! Egy nagy találmány.- Nekem mindig az jött le a műsoraid­ról, hogy imádtad, amit csinálsz.- Bethlen Jancsi mondta egyszer, hogy azért vagy te népszerű, Dévényi, mert látszik rajtad, hogy szereted a kö­zönséget. Nem akarom magam púderez- ni, de ez tényleg így van! Nagyon szere­tem, amit csinálok. A népszerűség bizo­nyos pontig terhes, de az mindig egy ki­csit fellengzős szöveg, amikor azt mond­ják, hogy „borzasztó, ha felismernek, mert nem tudok magányos lenni”... Hát, kérem szépen, minden sztár, ha két órát magányos, már megőrül, annyira hiány­zik neki a népszerűség! Olyan ez, mint a titkos kábítószer; ha az ember egyszer népszerűbb lesz, arra nagyon vágyik to­vábbra is, és furcsán érzi magát, ha nem keresik, nem csöng a telefon, vagy nem ismerik föl az utcán.- Te mikor voltál a legnépszerűbb?- Minden korszakomban az voltam. Pályám kezdetén, 1965-ben parodista- ként nyertem meg a Ki mit tud?-ot. Szí­nészeket utánoztam, Csortos Gyulát, Kabos Gyulát és a többi óriást. Akkori­ban egy Ki mit tud?-győzelem olyan vo­lumenű sikert jelentett, hogy a körúton megállt a villamos vasárnap, és leszáll­tak az utasok autogramot kérni. Aztán jött a beat-mozgalom, én lettem az Illés- Metró-Omega állandó műsorvezetője, velük voltam öt-hat évig, több mint hét­ezer (!) koncertet vezettem. Ezt követte a diszkó, B. Tóth-tal és Cintulával alapí­tottuk a műfajt. Mindegyik hatalmas si­kert hozott. És akkor a Három kívánság­ról még nem is beszéltünk... Több gene­rációt megélt műsor volt. Ha most azt kérdeznéd, hogy életemben melyik volt eddig a legnagyobb élmény, nem biztos, hogy a Három kívánságot mondanám.- Hanem?- A diszkóban is annyi örömöm volt! Ha kiírták a nevünket (B. Tóth, Cintula, Dévényi), akkor ugyanúgy megtöltöttük a Kisstadiont, mint ma egy pop-rock együttes. Sportcsarnokokban diszkóz­tunk hétvégeken. Óriási élmény volt, amikor tízezren táncoltak a zenémre, és zúgott a vastaps! De ugyanilyen élmény volt, amikor a hazai sztárcsapatokat, il­letve a Magyarországra látogató összes külföldi zenekart konferálhattam, a Spencer Davis Grouptól kezdve a Trafficen át a Boney M-ig. Ottawán, Saragossa Band... Olyan diszkót csinál­tam, hogy elájultak az emberek! Volt egy fütyülöm, üvöltöttem, felugrottam a hangfal tetejére; nagy showman voltam. „VOLT, AMIKOR NYOLC FOGKEFE ÜZEMELT A FÜRDŐSZOBÁBAN. MINDIG AZ AZNAPI HÖLGYVENDÉGÉT TETTEM KI...”- Szakmán belül legendák keringenek az egykori Dévényiről...- Ajjaj... Múltkor ültem egy sminkszo­bában egy televíziós műsor felvétele előtt, ott mondta a hozzám korban közel álló sminkes hölgy, hogy hallgatom-e éj­szakánként egy kereskedelmi rádió mű­sorait, amikor öreg pop-rock zenészek mesélnek az életükről, s mindig felteszik nekik azt a kérdést, hogy ki volt a legna­gyobb csajozó a '60-as években.- És ki volt?- Mindenki Dévényi „Kucit” mondta, az én nevemet emlegették. Miközben beszélgettünk ezzel a hölggyel, állt mel­lette egy fiatal kislány, 20 év körüli, és ijedten nézett rám, hogy úristen, ez az enyhén pocakosodé, kopaszodó, szem­üveges fazon volt a lányok kedvence... Talán az idősebb korosztály még emlék­szik: göndör hajam volt, nem volt poca­kom, szemüvegem, és valóban szeret­tek a lányok. Alaphelyzet: a sztárokhoz szerettek volna bejutni, az Illés zenekar­hoz, Zoránhoz, de mivel ezek elérthetet- len emberek voltak, és ugye köztük állt a műsorvezető, csak a testemen keresz­tül lehetett bejutni az öltözőbe... Nekem, „kis sztárénak több módom volt kap­csolatot teremteni, ami nagyon bejött, hiszen amikor diszkós lettem, a klubok­ban is egész nagy Dévényi-tábor alakult ki lányokból, és ez okozta, hogy csak 40 éves koromban nősültem. Nem akartam egy nő életét tönkretenni, mert biztos, hogy nem tudtam volna hűséges lenni, így alaposan kiéltem magam.- Számon tartottad a hódításaidat?- Egy fekete könyvbe írtam fel min­denkit, akivel valamilyen kapcsolatom volt. 370 után meguntam a jegyzetelést. Ez rengeteg telefonszámot jelent, ha né­ha átolvasom, a 90 százalékáról fogal­mam sincs, hogy kicsoda. Szó se róla, elég rumlis életet éltem! Saját lakással rendelkeztem, volt amikor nyolc fogke­fe üzemelt, mindig tudtam, hogy ki lesz a mai vendég, és az övét tettem ki...- A 370 telefonszám között ismert nők elérhetőségei is szerepeltek?- Ezt is külön vezettem. Erre most tényleg hadd ne válaszoljak! Volt egy híres manöken, aki később hercegnő lett, vele nagyon mély kapcsolat alakult ki. De volt világsztár énekes is az éle­temben. A hazai sztárok közül a popvi­lágból, illetve színésznők közül is akadt, ezzel nem árulok el titkot, de kérlek, te­kints el a névsorolvasástól!- Tisztában vagy minden gyarlóságod­dal?- Teljes mértékben. Próbáltam úgy hozni a döntéseket az életemben, hogy egy képzeletbeli mérlegre tettem a dol­gaimat, s amelyik felé billent, úgy dön­töttem. Ha most a bűneimet és a jó tu­lajdonságaimat rátenném erre a képze­letbeli mérlegre, valószínűleg a jó felé billenne, és erre mindig vigyáztam. Benne van a „Mi atyánkéban, hogy bo­csásd meg mások bűneit is. Amikor tá­madások érnek, bántanak, vagy nagyon rossz helyzetben vagyok, eszembe jut ez a mondat. Voltak nehéz évek. 1998. különösen nehéz esztendő volt. Autó­balesetet szenvedtem, akkor kaptam csípőprotézist. A fájdalmak miatt már elkerülhetetlen volt a berakása, ami nem ortopéd protézis, hanem traumato­lógiai. Kétszer kiugrott, több mint há­rom hónapot feküdtem kórházban. Tíz évig bottal jártam. Egy év alatt elvesz­tettem a szüléimét,-édesanyámat, édes­apámat. Egy szem gyerek voltam, anyu­kám 75, apukám pedig 83 éves volt. Na­gyon megrázott, akkor kaptam egy pánikbetegséget, amit Gábor S. Palival megbeszéltünk, és a mai napig kezelünk. Ne­kem is voltak megráz­kódtatások az életem­ben, de amikor valami olyat csinálok, ami gyarló, utána mindig jön a büntetés. Lá­tom, hogy a mérle­get „föntről” egyen­súlyba hozzák. „PATAKOKBAN FOLYTA KÖNNYEM, AMIKOR EGY ÉV KIHAGYÁS UTÁN ÚJRA KÖSZÖNTHETTEM A NÉZŐKET"- Amikor nagyon el vagy kese­redve, mi tud abból az állapot­ból kizökkenteni?- Közhelynek hangzik, de nem az: az emberek szeretete. 1998. február 11-én, a születés­napomon feküdtem a kórház­ban, óriási hó volt, Miskolc el volt zárva a külvilágtól, és ilyenkor az ember mindent jobban végiggondol. Aztán egyszer csak elkezdtek csörög­ni a telefonok; különböző rádió­adók hívtak, köszöntöttek, a kórházban készítettek nekem egy tortát, behozták az újságo­kat,* az akkori napilapok mind megemlékeztek a születésnapom­ról. Ez az, ami erőt ad, hogy érde­mes csinálni, érdemes felállni. A baleset után nagyon sokan feladták volna, mert letörött a combnyakfejem, a csípőm szilánkosan szétment, egyálta­lán nem garantálták, hogy járni fogok, de ezen is túltettem magam. Már mond­tam, a népszerűség abból áll, hogy sze­retnek, vagy nem szeretnek, de akkor rájöttem, hogy többen szeretnek. Ha va­lami baj történik, a közönség szeretete átsegít rajta. Emlékszem, a nagy baleset után, amikor visszatértem a televízióba, a Torpedó című műsort vezettem, ahol a nyugdíjasoknak és a kismamáknak vol­tam a kedvence, mert mindig nekik ad­tam ajándékot. Az első adás előtt körül­állták a kollégák, Kudlik Juli, Antal Im­re, szegény Déri Jancsi, s egy emberként lélegeztek. Amikor azt mondtam, hogy „Jó estét kívánok kedves közönségünk”, egy nagytotált (nagy képet) kellett a ren­dezőnek csinálnia, mert baloldalt pata­kokban kezdett folyni a könnyem... Voltak ilyen pillanatok is az életem­ben, de az élet pont azért jó, mert olyan, mint egy nagy óriáskerék. Forog, forog, jók, rosszak jönnek egymás után. Na­gyon meg kell becsülni a jó dolgokat. Ilyen tekintetben nincs sztár, meg átlag­ember! Ez az élet rendje.- Kísért még a baleseted éjszaka?- Mindenre pontosan emlékszem., Köd volt, december 26-a, fél egy, Sajókeresztúr és Kazincbarcika között lépésben mentünk, és akkor, mint a fil­meken, egy 17 éves fiú, lopott 1500-ös piros Ladával, frontálisan belénk ro­hant. Annyit tudtam csinálni, hogy ki­csit jobbra rántottam a kormányt, ezért teljes mértékben én kaptam az ütést. Tűzoltók vettek ki, kitettek az ország­úira, ott feküdtem. Fölfújták a gumi­ágyat, bevittek a kórházba; szeren­csémre Bárány főorvos kezébe kerül­tem, aki az ország egyik legjobb sebé­sze. Először összerakott, mint a legót, most a protézist is ő tette be. Nehéz pil­lanatok voltak, de ott is a közönség sze­retete segített, mert kétágyas szobában voltam, a másik ágyon nem feküdt ép­pen senki. Volt olyan szerdai nap, hogy 170 látogatóm volt, és csak 20 másod­percre engedték be őket. Alkoholos gézt tettek az arcomra, hogy ne fertő­ződjek meg. Mindenki letett valami kis ajándékot a mellettem levő ágyra, egy öreg néni például egy almát, egy do­boz üdítőt. Ez adott erőt. Amikor elő­ször magamhoz tértem a kórházban, mondtam, hogy most már szeretnék hazamenni, mert holnap felvételem van. Mosolyogtak az orvosok. Aztán jött egy nagy letargikus rész, amikor rájöttem, hogy itt komoly operáció lesz. Volt, hogy éjszakákat végigzokogtam a kórházi ágyon, mindenfajta emberi ér­zést átéltem. Ha kiszámolom, 1989 óta több mint egy évet töltöttem kórház­ban, mert két korrekciós műtétem volt, plusz a protézis berakása. Én azt mon­dom, hogy az élet szép, jön a tavasz, csi­cseregnek a madarak, de az is szép, amikor hull kint a hó, mert az apró dol­goknak kell örülni! Régen annak örül­tem a legjobban, amikor elintéztem, hogy Maradona egy magyar kisfiúval focizzon Nápolyban. A kórházban an­nak örültem a legjobban, hogy föl tud­tam kelni, és a mosdóig el tudtam men­ni, hogy végre megmossam a kezemet, az arcomat. Ilyen relatív az élet, és ilyen relatívak az örömök. Mindent meg kell becsülni az életből, ami szép! Meg kell próbálni optimistának lenni, még ha nehéz is. Szenvedni kell egy kicsit, hogy optimista legyen az ember. Ha csak jó dolgok történnének az életben, biztosan nem lenne optimista senki. Kell egy kis rossz is, hogy értékelni tud­juk a jót.- Mennyi időt hagytál ki?- Majdnem egy évet. Éppen akkor ment a Torpedó, s volt a Három kíván­ság, a Torpedót Dombovóri Gabi, a Há­rom kívánságot Straub Dezső vette át, és annyira kollegálisak voltak, hogy min­den adásban úgy jelentkeztek be, „Dévé­nyi Tibor helyett is köszöntőm a kedves nézőket”. Hívtak a kórházban, mindig bekapcsolták a Torpedót, nagyon jó ér­zés volt, aztán sikerült visszaállni. A bal­esetet követően 79 világsztár szerepelt a műsorban, az egész Földet körbeutaz­tam egy botra támaszodva. Ha a kórház­ban valaki megjósolta volna előre, hogy mit hoz majd a jövő, kinevettem volna. Ha akkoriban találkozom veled, s azt mondtad volna, hogy egyszer majd be­szélgetünk, nem hittem volna el. 1998- ban megint nem hittem el semmit, ami­kor feküdtem a kórházi ágyon. Ott volt a szülők elvesztése, de a családom azért mellettem állt, ez megint azt jelentette, hogy fel kell állnom... f 4 i i í 1 l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents