Nógrád Megyei Hírlap, 2014. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-04 / 3. szám

2014. JANUAR 4., SZOMBAT j J Horváth Charlie: „Már megszoktam a magányt” "Nem tudom, mi mennyit ér ma­napság. Elszabadult a pokol; van, aki horribilis összeget kér, mert azt hiszi, hogy ő annyit ér, de soha nem kapja meg, s így vissza kell mennie alacsonyabb­ra - ez a rosszabbik eset. Inkább jobb, ha te kitalálsz egy szerény összeget, amiért tisztességesen megcsinálod a melót, és máshol veszel vissza. Tovább fogsz élni, s azt a pénzt mindig meg fogják adni..." Sándor András- Olvastam korábbi visszaemlékezései­det, még egészen az elejéről, a Decca- időkből. Azokban a viszontagságosabb években olyannak gondoltad a népszerűsé­get, ahogyan azt most az ország Chariiejaként megéled?- Fiatalon hajszoltam a népszerűsé­get. Imádtuk a zenét, és a kollégáimmal együtt szerettünk volna minél sikere­sebbek lenni. Viszont nem mindig egye­nes az út. Rengeteg zenekar volt akkori­ban, jöttek-mentek a muzsikusok egyik csapatból a másikba. Az együttesünk, a Decca borzasztó népszerű volt, ennek ellenére szinte semmit sem tudtunk el­érni a médiában a filmen kívül. A filme­sek szerettek bennünket. Az összes klu­bunk tömve volt, mégis fillérekért ját­szottunk, mert csak adósságaink voltak. Sokszor embertelen körülmények kö­zött éltünk! Próbáltuk korszerűsíteni a cuccokat, új berendezéseket vásárol­tunk, de mindegyikünk tele volt 4-5 ke­zessel, ugyanis ezek kellettek annak ide­jén egy hangszervásárláshoz. Külföldi zenekaroknál akkoriban persze nem voltak ilyen gondok... Azt is csak jóval később tudtuk meg, hogy ha valaki vá­sárol valamilyen hangszert, azt le tudja írni az adójából. Nyugaton már ezer éve működik ez a rendszer, nálunk csak a rendszerváltás után jött be, hogy egy ze­nész el tud valamit számolni. Mondjuk leírni sem tudtunk volna semmit, olyan kevés volt a gázsink. Sokszor megka­pom, milyen szerencsés vagyok, mennyi mindent elértem Magyarországon. Hát köszönöm szépen. Szívtam érte eleget! De hidd el, ugyanez volt a régi időkben is, ugyanúgy játszottunk szabadtéri színpadokon, s azokon a nagy helyeken, illetve kis klubokban, mint azok, akik­nek lemezeik voltak, és szerepeltek a televízióban. Velünk azonban nem fog­lalkozott a királyi média.- Kárpótolt az élet a sok kínszenvedé- ses időszak után?- Nem érdekel engem ez a kárpótlás.- Bántott, hogy évtizedeket kellett vár­nod a nagy áttörésre?- Nézd, akkor sem lett volna sértődés bennem, ha nem jutok el idáig, ahol most vagyok. Az sem zavarna, ha még mindig külföldön kéne dolgoznom! Több perió­dusa volt a vendéglátós időszakomnak. Az első egy afrikai utazás, amikor két és fél évig kint zenéltünk. Utána jött ‘80-tól a Generál-korszak, majd öt év múltán Skandinávia. A külföldi munkáim renge­teg országot érintettek, lapántól kezdve, Spanyolországon át, egészen Svájcig sok­felé jártam. Az amerikai munkáim már külön történetek, mert az Újvilágban nem a zenekarral játszottam, hanem a zenészbarátok révén jöttek össze a fellé­pések. Amikor a csapat hosszabb-rövi- debb időszakokra hazajött, én azalatt ki­mentem a tengerentúlra. Tehát a külföl­di időszakaimat is sikernek könyvelhet­jük el. Exkluzív helyeken játszottunk, mindig volt huh, állandóan kaptunk szer­ződést; működött a dolog.- Voltál valaha padlón lelkileg?- Talán egyetlen ilyan periódusa volt az életemnek, az Olympia felbomlása után. Kerestem, kutattam, hogy mit csináljak, össze voltam törve. Körülbelül egy évig tartott ez a mélypont. Aztán találtam há­rom alapembert - zongora, basszus, dob - , és kimentünk Afrikába. Ennyi volt a vál­tás, s amikor hazajöttünk, indult a Gene­rál. Nagyon érdekes muzsikát játszottunk. Tátraival azóta is sajnáljuk, hogy nem ma­radt több idő a kifutására. Pedig borzasz­tó népszerű volt a zenekar. így visszate­kintve senkire nem haragszom, ugyanis belegondoltam a saját helyzetembe. Te­gyük fel: ha én is ugyanolyan szituációba kerülök, mint az akkori legnépszerűbb zenészek - ahogy bele is kerülhettem vol­na, ha eladom az Olympiát-, akkor engem már a 70-es évektől játszott volna a rádió, nem pedig a ‘80-as évektől! „EGY-EGY SZABADNAPON ŐRÜLT MÓDON KITALÁLTAM, HOGY HAZAJÖVÖK KOCSIVAL KÜLFÖLDRŐL”- Pályád igazán öt nagy részre osztható. Olympia, Generál, külföld, Tátrai Band és a ChariiepmjekL A vendéglátós éveket nem érezted egyfajta „száműzetésnek”? Amel­lett természetesen, hogy pénzt kerestél..- Nem. Az ember életében mindig van egy fordulópont. A külföldi munkát már a ‘70-es években kipróbáltam. Arról a bi­zonyos két és fél évről már beszéltünk, sőt az Olympia fénykorában is előfordultak féléves jugoszláviai korszakok. Kiderült, hogy pénzt csak így tudok keresni. Ez sem elhanyagolható, hiszen családom volt. De emellett az a legeslegfontosabb, hogy bárhol jártam a világban, borzasztó módon tiszteltek és becsültek. Persze, nem csak engem, hanem az egész zene­kart... Azokon a kinti helyeken, amelyek 10-20 éve folyamatosan működnek, két- hetente-havonta mások is dolgoznak. Fel­váltva játszik egy olasz, egy angol és egy magyar zenekar, és a személyzet, akik ál­landóan ott vannak, tudják, mi a különb­ség az együttesek között. Nagy tisztelet vett körül minket, hiszen nyilván nem volt véletlen, hogy mindig visszahívtak ben­nünket De akadt olyan hely is, ahol töké­letesen működött minden, mégsem men­tünk vissza, amikor újra hívtak, mert már megengedhettük magunknak, hogy vá­logassunk. Egyértelműen a megbecsülés tudott ilyen hosszú ideig kint tartam. A család pedig olyan dolog...- Sűrűn voltál itthon?- Nagyon keveset! Volt, hogy évente egyszer, eseüeg kétszer. Folyamatos szer­ződéseink voltak, amelyeknek eleget kel­lett tennünk. Akkor tudtam „ellógni”, ha néha becsúszott egy-egy ünnep, vagy ki­maradt néhány este. Ilyenkor gyorsan fe­lültem a repülőgépre, vagy őrült módon kitaláltam, hogy kocsival hazajövök, és meg is tettem. Aztán amikor az ember ha­zaér, fél napig nem tud aludni, mivel vé­gigvezet, majd jön egy hatalmas kóma. És azt követően tulajdonképpen nem is va­gyok a családommal, mert alszom, s mi­kor magamhoz térek, marad még néhány óra, és mehetek vissza... Ilyen körülmé­nyek között éltem tíz évig. A család időn­ként kijött, amikor a gyerek még pici volt, és nem érdekelt, hogy a dolog mibe kerül. Tudvalévő, hogy a magyaroknál - mind a sportolóknál, mind a művészeknél - alap­vető dolog a spórolás, hogy az ember itt­hon jobb körülményeket teremtsen; tud­jon venni egy szekrényt (nevet), vagy egy szőnyeget, szépen tudja öltöztetni a gye­rekeit Annak idején úgynevezett „kalória­pénzek” jellemezték a nyugati munkát; mindenki mindenféle apró, pici tízmár­kást megfogott, mert abból tudott aztán itt­hon többet csinálni. Próbálták forgatni a valutát Nekem a vámnál soha nem voltak ilyen gondjaim, általában hazautaltam a pénzemet hivatalosan. Ha megvettem va­lamit, szabályosan behoztam, és semmi­féle akciót nem csináltam, pedig körülöt­tem mindenki próbálta megfejteni a pénz- csinálás titkait. Megtudakolták, hogy itt­hon miből van hiány, mit kell hozni, s te­lehordták a Bizományi Aruházat, ahol egy márkából lett száz. Ezekből én kimarad­tam... Tudod, nagyon tele van a hócipőm... (hirtelen vált) Ebben az országban pilla­natok alatt a pálya szélére kerülhetsz, mert itt alapvetően már nem a zenéről van szó. Ha tisztességes emberek végez­nék a dolgukat, biztos, hogy a zenészek maguk irányítanák a sorsukat. De sajnos ez nem így van, hanem a háttérben mű­ködő, semmit nem tudó emberek dönte­nek, akik a pozíciójukat féltik. Hidd el, nekem teljesen mindegy, milyen lenne a sorsom, az sem túlzottan zavarna, ha még mindig külföldön játszanék! Nézd, az élet olyan, hogy a tizedét nem kell megmagyarázni. Kijön egy lemezem, és el kell menni promócióra. Megkérde­zik, "mi az, hogy Fűszer cseppenként?", mert az a címe a lemeznek. Olyankor is­tenigazából azt válaszolnám rá, hogy SEMMI... SEMMI CSESZD MEG! A zené­nek a mondanivalója és a tartalma a lé­nyeges. Ha én riporter lennék, nem kér­deznék, hanem már mondanám, hogy „meghallgattam a lemezedet és halál szar, nekem nem tetszik, vagy éppen zseniális, ez, meg ez tetszik benne”. En nem tudok mondani a zenémről semmit- Ez semmi más, csak felületesség. A Fűszer cseppenként az egyik dalod szöve­géből kiragadott részlet. A varázs nem múlt el című nóta kezdődik így. „Fűszer cseppenként, egy falat édes desszert­ként”. Úgy gondolom, elértem mindent Nem akarok a zenémről beszélni, nem hi­szem, hogy szükséges erről beszélni! Aki­nek tetszik, tetszik, akinek nem, nem... Régen is a szakmának dolgoztam, és nem a közönségnek.- Ma is a szakmának dolgozol?- Igen. Nem véletlen, hogy a szakma szeret. Azt hiszem, az a legfontosabb az életemben, hogy ha csinálok valamit, azt a szakma szeresse. Az pedig már Is­ten plusz küldeménye, ha a közönség is befogad, mert alapvetően ezért csiná­lod. (mosolyog) Ambiciózusak va­gyunk, szeretjük mutogatni magunkat, hogy itt vagyunk, tessék, ezt kapjátok ki, ezek vagyunk mi...- Voltak nagy tévedések az életedben?- Nem is tudom... (gondolkodik) Talán az első házasságom...- Hányszor voltál házas?- Kétszer! A mostani a második. Az el­sőnél még nagyon fiatal voltam. Az biztos, hogy tévedés volt, de szükségem volt rá. Kellenek a tévedések; jó, hogy megtör­tént. Másra nem nagyon emlékszem.- Vannak félelmeid?- Ha az félelem, hogy féltem a csalá­dot, akkor igen. Én még tisztességtelen dolgot nem műveltem, nem lehetnek fé­lelmeim. Ha most valaki belém kötne, nyugodtan kiállnék vele bokszolni, nem érdekelne, hogy leütne. Tudnám, hogy nekem van igazam.- A magány érzését ismered?- Nagyon is jól! Sőt, már meg is szok­tam.- Meg lehet szokni?- Meg! Halál meg lehet szokni! A kül­föld miatt alakult ez így. Mostanra lenyu­godtam. Nem keresek már választ arra, hogy miért vagyok egyedül. Éjjel-nappal mehetnék társaságba, bulikba, de szüksé­gem van arra, hogy otthon üljek és lazít­sak. Fiatalon égettem a gyertyát rende­sen, most már behúzom a féket.- Könnyen be lehet téged csapni?- Anyagi vonatkozásban be tudnak csapni, másképp nem. Végzetesen azon­ban - meggyőződésem szerint - anyagi ér­telemben sem tudnak átvágni. Amíg ugyanis tisztességesen elvégzem a mun­kámat, addig, ha az Isten megsegít, a jo­gos pénz feléből vagy negyedéből is to­vább élhetek. A baj akkor következne be, ha a becsapásért bosszúból silány munkát adnék ki a kezemből, mert attól kezdve mindenütt leírnának, kikerülnék a pálya szélére, s nem tudnék mit csinálni. Sok­szor előre tudom, hogy be fognak csapni, r de azzal is tisztában vagyok, hogy pillanat- nyüag nincs jobb. És addig, amíg nincs jobb... Nem tudom, mi mennyit ér ma­napság. Elszabadult a pokol; van, aki hor­ribilis összeget kér, mert azt hiszi, hogy ő annyit ér, de soha nem kapja meg, s így vissza kell mennie alacsonyabbra - ez a rosszabbik eset. Inkább jobb, ha te kita­lálsz egy szerény összeget, amiért tisztes­ségesen megcsinálod a melót, és máshol veszel vissza. Tovább fogsz élni, s azt a pénzt mindig meg fogják adni.- Mi a legnagyobb gyengeséged?- Általában lehetnék kicsit erőszako­sabb az életben... Vagy konkrétabb a mun­kával kapcsolatban. A kollégáim pillana­tok alatt meg tudnak győzni valamiről, holott az előző periódusban még határo­zottan tudtam, hogy most nem eresztem ki a kezemből a gyeplőt, s mégis... Ponto­san tudom, hogyan lenne jó, de lágyszívű vagyok, és megsajnálok embereket.- Mit jelent számodra az a szó, hogy otthon?- Biztonságot. Ez a legfontosabb egy ilyen, korombeli (házas) embernek. Ha úgy nő fel valaki, hogy tudja, mi a bizton­ság, ezt akarja majd ő is megadni a csa­ládjának. Hogy ne legyenek gondok, és normálisan le tudja kezelni ezt a hülyesé­get, ami ebben a világban van, ezt a felfo­kozott pénzéhséget „OTTHON NEM TUDTAM KIMUTATNI AZ ÉRZELMEIMET"- Az otthont neked már egyértelműen a saját kis családod jelenti?- Igen. A szüleimmel nem tudtam soha normálisan kommunikálni. Kötődtem hozzájuk, de folyton lelkiismeret-furdalá- som volt, mert nem tudtam kimutatni az érzelmeimet. Tudod, állandóan utaztam, 18 éves koromtól szinte alig voltam ott­hon. Nem az a típusú ember vagyok, aki kimutatja a szeretetét. A húgom, meg az öcsém kiskoruktól kezdve ilyenek voltak: amíg élt anyám, felnőttként is beleültek az ölébe. Utólag fáj, hogy én nem tudtam ki­mutatni az érzéseimet.- Elengedted őket?- Talán. Amikor kiderült, hogy anyu­kám beteg, senkinek nem beszéltem ró­la. Végig titokban kezeltük, de éjjel-nappal mentem vele az orvosokhoz. Minden más­nap, vagy harmadnap kórházba kellett vinni. Volt, amikor hosszabb ideig is bent tartották, aztán hazajött. Nagyon sok - sze­retetteljes - gondom volt vele. Közben per­sze azért dolgoznom is kellett. Hazaértem vidékről, másnap reggel rohantam anyámhoz, vittem a kórházba, ott vártam három órát, utána hazavittem, kaptam egy telefont, hogy anyám nagyon rosszul van, akkor megint vinni... Végig mellette voltam a betegsége idején. A halálos ágyá­nál sokat mesélt a gyerekkoromról. Olyan dolgokról is, amelyekre egyáltalán nem emlékeztem. Lényegében akkor, élete vé­gén kerültünk közel egymáshoz. Utálom magam, amiért képtelen voltam kimutat­ni felé az érzelmeimet Azóta is nagyon fáj, hogy nem mondtam el neki, mennyire szeretem... Ez ment két évig, majd elte­mettem. Sokáig tartott, amíg elengedtem, (könny szökik a szemébe) Kellemetlen do­log, de mégis beszélni kell róla!- Hogyan tudtál egyáltalán ilyen lel­kiállapotban dolgozni?- Gyakorlatból ismertem a szituációt; amikor külföldön voltam, két kollégám­nak halt meg az édesanyja, édesapja, miközben kint játszottak. Ez egy cir­kusz. Inkább foglald el magad valami­vel, mint hogy teljesen bezárd a kaput! Anyám is így akarta volna, hogy a köte­lességem elvégezzem. Október 11-én halt meg, és 14-én volt a nagy visszaté­rő Generál-koncert... f t T ! I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents