Nógrád MEgyei Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 277-299. szám)
2013-12-07 / 282. szám
FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ 5 KU LTÚRA 2013. DECEMBER 7., SZOMBAT Derűt sugárzó költészet A száz évvel ezelőtt született - és 1989-ben elhunyt - Weöres Sándor líráját nevezte így Kenyeres Zoltán a költőről írott monográfiája bemutatóján a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház legutóbbi összejövetelén, de ez a minősítés az est egészének hangulatára vonatkoztatható. Ez természetesen mindenekelőtt a megidézett Weöres Sándor munkásságának érdeme, de hozzájárult Kenyeres Zoltán a tényeken alapuló, de előszeretettel anek- dotázó előadásmódja és a beszélgetőtárs Kőrössi P József szerkesztő jól megválasztott kérdéssora, közvetlen stílusa Is. S még valami: a Zenthe Ferenc Színház tagjainak - Krista Zsoltnak, Müller Zsófiának, Patakiné Kemer Editnek és Tamóczi Jakabnak - a közreműködése s nem utolsósorban Sándor Zoltán előadóművész szerkesztői munkája. A Weöres Sándor filozofikus, mély gondolati tartalmú költészetére, illetve a második részben a nyelvi játékokra, formai, stilisztikai bravúrokra, illetve bölcs intelmeire épülő műsor összeállítását illetve a versek előadásának színvonalát nem véletlenül dicsérte meg az életművet értelemszerűen nagyon jól ismerő Kenyeres Zoltán József Attila- és Széchenyi-díjas irodalomtörténész, kritikus, az irodalomtudományok akadémiai doktora. Édesapja, Kenyeres Imre is irodalommal foglalkozott, édesanyja Kenyeres Agnes többek között a Magyar Életrajzi Lexikont szerkesztette. Ennélfogva lakásukban gyakran fordultak meg írók, költők, köztük Weöres Sándor is, akivel 1943-ban, tehát négyéves korában találkozott először, s aki az egyik versének címében meg is örökítette Kenyeres Zoltán nevét. Ő pedig - mint a huszadik századi modern magyar irodalom, főként a líratörténet, a három Nyugat-nemzedék szakértője - „viszonzásul” kutatásainak mintegy középpontjába állította Weöres költészetét, amiről több tanulmányt követően már 1983-ban megjelentetett egy kötetnyi elemzést „Tündérsíp” címmel. Az új könyvéből is kiderült, amit a beszélgetés csak megerősített, hogy a középiskolai tanulmányaiban botladozó Weöres Sándor alig 14- 15 évesen már megmutatkozó, sőt kirobbanó tehetségét - mint az „Öregek” című rendkívül érett verse is bizonyítja - későbbi zsenialitását sok igazán hozzáértő - Osváth Ernőtől, Kosztolányi Dezső tői, Babits Mihálytól kezdve Kodály Zoltánon, Illyés Gyulán, Hamvas Bélán, Rónay Györgyön, Fülep Lajoson, Bata Imrén, Keresztúry Dezsőn, Nemes Nagy Ágnesen, Várkonyi Nándoron át Lator Lászlóig, Határ Győzőig, Tandori Dezső igés másokig - is elismerte. Apja pedáns, szigorú katonatiszt volt, szeretetre, a mindennapi élet dolgaiban való támogatásra, sőt gyá- molításra előbb édesanyjától, majd 1948-tól feleségétől, a szintén költő Károlyi Árnytól számíthatott. - Nélküle - aki képes volt háttérbe húzódni, „árnyékban” maradni - minden bizonnyal elkallódott, az egészségtelen életvitelben felemésztődött volna férje kivételes talentuma - hangsúlyozta Kenyeres Zoltán. A diskurzus során Weöres Sándor versművészetének számos jellemzője felmerült. így többek között az is, hogy bár az óvodások, kisiskolások fújják kedves A Szerdatársaság Irodalmi Kávéház pódiumán balról jobbra: Krista Zsolt, Müller Zsófia, Tarnóczi Jakab, P. Kerner Edit, Kenyeres Zoltán és Kőrössi P. József mondókáit, szójátékalt, igazából nem tudott közel kerülni az apróságokhoz, sőt némelyik gyermekverse csak formailag számít annak. Ugyancsak érdekes, hogy noha tudatosan élte meg a magyar líra folytonosságát, számos pályatársával ellentétben képes volt semlegesnek mutatkozni a társadalmi, ha úgy tetszik nemzeti sorskérdésekben, a politika nem érintette meg, nem művelt közéleti költészetet. Úgy gondolta, hogy sajátos életművével teszi a legtöbbet nemzetéért. Indu- lttftiélküli alkat volt, az ésszel fel nem fogható teljesség, a minden- ség hatalmát hirdető világszemlélet jegyében élt és alkotott - derült ki a párbeszédből is. Weöres Sándor nem írt önéletrajzot s a Kenyeres Zoltán sokrétegű könyvében szereplő biografikus illetve a műveire vonatkozó adatok jó része magukból az írásokból - amelyekben megannyi alakot tudott magára formálni - s a költő által fogalmazott illetve neki címzett levelekből származtatható. Az egyik levélben - mint Kőrössi P. József utalt rá - azt írta, hogy giccssze- rű műfajt akart csinálni, a leglimonádébb érzelmességbe kell szépséget becsempészni. Vass István verseiről azt mondta, hogy jók, de elmesélik az érzek meket, a témákat, ahelyett, hogy tükröznék a lelki minőséget. En zel szemben ő arra törekedett, hogy az egyszerű szavak egymás mellé rendeléséből létrejött versei - szinte egyedülálló módon még az oly szörnyű XX. században is - a derűt - amely nem azonos a vidámsággal, az örömmel, mert azoknak tárgyuk van - tudjanak sugározni - emelte ki Kenyeres Zoltán. Az idén van Weörös Sándor - aki két ö-vel ejtette a nevét - születésének centenáriuma. Bár voltak megemlékezések, úgymond évfordulós események, ahhoz képest, amilyen nagy értéke a magyar irodalomnak, a kerek jubileum - nem tudni miért - nem váltott ki a költészetéhez méltó figyelmet - hangzott el az összejövetelen. - Nem találkoztam nála szerényebb emberrel - mondta Kenyeres Zoltán s e megállapítása egybevág a költő önvallomásával. „Mindenki csak magának érheti el a negatív idealizmus helyett a realizmust, pénz, vagyon, rang, érvényesülés, külső rendezettség Mérce helyett a belső, törhetetlen biztonságot S csak az a kevés érheti el még önmaga számára is, kinek erre érzéke adatott” - írta 1945-ben harminckét éves korában „A jelenkorról” (!) címmel „A teljesség felé” című metafizikai gondolatokat tartalmazó kötetében. A könyvet mesterének, Elamvas Bélának - aki harmóniát teremtett benne - ajánlotta, mondván „Az itt következők nem újak, nem is régiek: megfogal- mazásukegy kor jegyeit viseli, délé- nyegük nem-keletkezett és nem-mú- ló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyané virágokból-szedi csokrát ” Ez az írás is elhangzott a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház estjén, amelyen az is kiderült - Kenyeres Zoltán jóvoltából - hogy 1906 őszén két szám erejéig a „Szerda” című lap volt az 1908 januárjában indult neves, rangos „Nyugat” előképe, közvetlen előzménye.... Csongrády Béla „És mi élünk...” Minden dicséretet megérdemelnek azok - a Diósi János vezette - Bányász-Kohász Dalkör fiatalnak már nem nevezhető tagjai, akik egyenruhában, jó hangulatú, az ifjúkor szépségeire egyben múlandóságára utaló énekszámokkal üdvözölték a Váci Mihályról elnevezett városi vers- és prózamondó mondó verseny általános iskolás korú résztvevőit, így tisztelegve a névadó emléke, a tanulók verssze- retete és nem utolsósorban a rendezvényt immár negyvenharmad- szor megszervező Kohász Művelődési Központ Egyesület áldozatkész munkája előtt. Valamennyien rászolgálnak az elismerésre. Váci Mihály (1924-1970) a „sokaság fia” egész, nem hosszú életében, költészetében a nyírségi - ahonnan vétetett - és tágabb értelemben a bárhol élő nehéz sorsú, egyszerű emberek szószólójaként lépett fel, az ő érdekükben hangsúlyozta, hogy „Még nem elég”. Nem véletlen, hogy a Nagy Sándor szobrászművész által készített síremlékén kucsmás férfi- és kendős asz- szonyfejek sorjáznak. Ezt említette megnyitóbeszédében Gálné Horváth Mária igazgató is, amikor megindokolta, hogy 1970, azaz Váci Mihály halála óta miért az ő neve fémjelzi az általuk meghirdetett versünnepet Arról is szólt, hogy mostoha sorsukat jelzi, már többedik éve nem tudják eredeti, patinás épületükben megrendezni e hagyományos programot s kénytelenek igénybe venni más kulturális intézmény - korábban a megyei könyvtár, aztán, mint az idén Is a József Attila Művelődési és Konferencia-központ - vendégszeretetét Sajnos hívó szavuk nem minden iskolában talál megfelelő visszhangra a városban és környékén, de a tanintézetek többsége fontosnak tartja és elküldi versenyzőjét e nagy hagyományú megmérettetésre. Minden benevezett versmondónak egy Váci Mihály-verset és egy teljesen szabadon választott művet kellett megtanulniuk, de a kettőből - tetszés szerinti választás alapján - csak az egyiket kellett elmondani a pódiumon. Az általános iskolások kategóriájában az egyik kedvenc szerző Lázár Ervin volt Az ő nagyon is aktuális „Foci” című írásának remekül hangsúlyozott elmondásával szerezte meg az első helyet Fekete Zsombor (Gagarin iskola), a második helyen Takaró Péter (Mocsáry Antal iskola, Karancslapujtő), a harmadikon pedig PaulikKrisztina Beáta (szintén Mocsáry) végzett. A vándorserleg ennek megfelelően - a verseny történetében először - nem megye- székhelyi iskola, hanem a karancslapujtőiek birtokába került! Különdíjat kapott Danyi Balázs (Illyés Gyuláné iskola). A középiskolások között Kiss Dorina Réka (Bolyai gimnázium) végzett az élen „És mi élünk...” című Váciverssel. A zsűri két második helyet osztott ki: az egyiket Varga Bíborka (Madách gimnázium),- a másikat Pintér Csenge (Bolyai gimnázium) szerezte meg. Harmadik lett Oláh Edina (Kanizsai Dorottya szakközépiskola). A vándorserleget immár sokadszor a bolyaisták őrizhetik egy évig. Különdíjat kapott Dankó Attila és Polecsek Júlia (mindkettő Illyés Gyuláné iskola). A középiskolás mezőnyből a Zenthe Ferenc Színház vezetői többeknek is felajánlották a Vertich Színpadstúdió munkájában való részvétel lehetőségét - esélyé A középiskolás versmondók mezőnye a József Attila Művelődési és Konferencia-központ klubjában a 43. Váci Mihály vers- és prózamondó versenyen Ősszel „A négy évszak” Antonio Vivaldi a 17-18. századi késő barokk kiváló olasz zeneszerzője és nem mellékesen virtuóz hegedűművésze volt. Bár kifejezetten sok operát írt, az egyetemes zeneirodalom egyik legismertebb s egyszersmind legnépszerűbb concertója, „A négy évszak” is az ő nevéhez fűződik. Ebben a korban még hittek a zene boldogító hatásában, s ez az időszak a szólóhangszerekre írott több tételes versenyművek virágkorának is számít. E programzene műfaját képviseli „A négy évszak” is, amely a zenekar és a hegedű által dominált „párbeszédre' évszakonként három, összesen tehát tizenkét - a világmindenséget a természet örökös körforgása, ciklikus rendje által összekapcsolt - mintegy ötven percnyi időtartamú tételre épül. A Salgótarjáni Szimfonikus Zenekar értelemszerűen döntő többségében vonósokból álló kamaraegyüttese november utolsó napjaiban a zeneiskola hangversenytermében mutatta be Vivaldi világhírű szerzeményét teljes egészében, noha a közös alapmotívummal rendelkező egv-egy- egy évszak önállóan is megél, szokták is kiemelve előadni egyi- ket-másikat. A mű teljességének megjelenítése nem kis vállalkozás, komoly szakmai tudást és sok-sok gyakorlást igényel mindenekelőtt a szólóhegedűs - jelen esetben Tóth Tibor - részéről. Az évszakok változása s azokon belül az egyes tételek hangulata eltérő stílusú előadásmódot igényel. A tavaszra a vidáman csicsergő madárhangok éppúgy jellemzőek, mint a falevelek susogá- sa vagy a pásztorok álomtánca a nimfákkal, a nyár tikkasztó melegében a cikázó villámok haragját is érzékeltetni kell, az ősz a leggazdagabb a költői képekben, szépségekben, a vidám szüreti mulatság vagy az izgalmas vadászat történéseiben, a tél pedig nemcsak a szürke egykedvű napok, hanem a havazások, a dermesztő fagyok, a jégvirágok időszakát is kell, hogy kifejezze. Tóth Tibor imponálóan oldja meg a technikailag nehéz futamokat, a lassú és gyorsabb tételek gyakori váltásait, jól együtt él a zenekarral. A csemballo helyén ugyan „csak” egy szintetizátor szól, de jól imitálja a klasszikus hangszer szerepét. A műsor hatását, élményszerűségét nem kis mértékben növelik Csömör Imre vetített képei. A Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület elsősorban diaporámáiról ismert tagja kifejezetten „A négy évszakához válogatta, szerkesztette össze a hangulatában odaillő felhőjátékokat, tájképeket, fákat, virágokat, kedves állatokat, épületeket - főként templomokat - várakat és természetesen a kifejező ifjú és idős emberarcokat, egymásba fonódó kezeket ábrázoló felvételeket. Ráadásul élőben követte a zenét, hogy a látvány teljes szinkronban legyen az elhangzottakkal. A műsorközlő Boros Ágnes volt, aki fontos ismeretekkel segítette a mű befogadását. A lelkes közönség körében nagy tetszést aratott koncert jó ráhangolója volt a szimfonikus nagyzenekar december 18-ára tervezett, minden évben visszatérő hagyományos hangversenyére, amelynek ezúttal is a József Attila Művelődési és Konferencia-központ színházterme lesz a színhelye. Cs. B. A szerző: Antonio Vivaldi (1678-1741)
