Nógrád MEgyei Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 277-299. szám)
2013-12-07 / 282. szám
2013. DECEMBER 7., SZOMBAT Akit a „kispadra ültetett" a történelem Bár egy fél évvel korábban az Aranycsapat legendái tüntették ki mint az országos diákolimpia legjobb játékosát - előrevetítve egy ígéretes pályafutás lehetőségét az akkor még virágzó magyar labdarúgásban az 1956 decemberében, Salgótarjánban történtek gátat szabtak tehetsége kibontakoztatásának. Tizennégy évesen szabad bejárása volt a megyetanácsra, hallotta a tűzparancs kiadását, testközelből élte meg a sortü- zet és számlálta a holtakat. Később őt magát is falhoz állították, majd földalatti munkára ítélték, a legnagyobb büntetés azonban talán mégis az volt számára, hogy - noha lehetősége lett volna az előrelépésre - a hatalom akaratából mindvégig alacsonyabb osztályban kellett futballoznia. Mostanra túltette magát mindezen és boldognak mondható életet él - csak a rémálmok ne lennének...! Boldvai Gyula emlékezik a bő fél évszázada történt eseményekre. Salgótarján. Édesapámnak, Boldvai Lászlónak a megyei törzsparancsnokság gazdasági vezetőjeként állandó szolgálatban kellett lennie a megyetanács második emeletén. Én tizennégy éves, negyedik osztályos tanuló voltam akkor és a Petőfi csapat szertárosaként tevékenykedtem, így állandó és szabad bejárásom volt. Engem, a „kis Gyuszikát” - ahogy hívtak - soha nem ellenőriztek még az oroszok sem, bármikor bemehettem bárhová az épületen belül. Hatalmas bőröndökkel hordtam a cuccokat a szertárba, amely az alsó földszinten, közvetlenül a garázs mellett volt - kezdte visszaemlékezését Boldvai Gyula. December elejétől megkezdődött a garázdaság, az üzletek fosztogatása, jöttek Budapestről is a kiszabadult fegyenkiabáltak, káromkodtak. Küldöttséget küldtek a rendőrkapitányságra, hogy valahogy mindenképpen fel kell oszlatni a tömeget. Én ott hallottam először Biszku Béla és Horn Gyula nevét; arra hivatkoztak, hogy beAz 1956-os úttörő olimpiát megnyerő csapat: balról az első Boldvai Gyula cek. A polgári védelmi tisztként szolgáló Sturmann Béla kért meg, azonnal szóljak neki, ha bármi ilyesmit látok, hogy megvédhessék a boltokat. A mi házunk ugyanis a mai Tavaszi cukrászda helyén állt, a padláson kilépő-figyelőablak volt. A háztetőről láttam mindent, ami a főutcán történik egy kilométeres távolságra. Négy-öt esetben fordult elő, hogy elfogtak valakit, aki tört-zúzott, vagy éppen lopott. Egy ilyen alkalommal, december 8-án, 9-10 óra körül Béla bácsi szólt, hogy szaladjak ki az acélgyári sorompóig, s nézzek szét, hogy látok-e mozgolódást. Szerették volna, ha az acélgyáriak nem indulnak el tüntetni, akkorra ugyanis már nagy volt a zűr a megyetanácsnál. A tömeg követelte, hogy adják ki a két foglyot. Visszaértem és mondtam, hogy a gyári munkások elindultak, de lassan jönnek. Visszarohantam a megyetanácsra és szóltam apámnak is. A pufajkások és a szovjet katonai vezetés akkor már feszült hangulatban voltak, a folyosón széltek vele telefonon és azt mondta, hogy ha kell, lőjenek a tömeg közé. Három percig, ha tartott... Szóltam édesapámnak, hogy mit hallottam, majd a garázson keresztül, az autók alatt kúszva jutottam ki a megyetanácsról; addigra ugyanis mindent lezártak. Átrohantam az iskolámba, a gyakorlatilag szemközt lévő Rákócziba, hogy szóljak, mit tudtam meg és vigyék le a gyerekeket az alagsorba. Nagy Sándor testnevelő tanár úr ezt azonnal elrendelte. Én még kiszaladtam, hogy becsukjam a nagykaput. Abban a pillanatban jött egy sorozat, amely a mellettem álló iskolatársam, Bencsik András arcát érte és kivitte a fogsorát. Az énektanárunk, Szilágyi László részesítette őt elsősegélyben, amíg el nem tudták szállítani a bányai kórházba. Három percig, ha tartott a sortűz... A lövések elhallgatása után kinéztünk - a gyerek kíváncsi, az iskolából pedig mindent láttunk -, s rengeteg halott hevert a téren. Kíváncsi voltam, édesapáméknak nem esett-e baja, ezért átrohantam a megyetanácsra. Szétszaggatott emberi testek, belső szervek tarkították a földet... Egy félóra-óra múlva jöttek a teherautók, amelyekre felpakolták a tetemeket és a bányai kórházba szállították őket. Miután hazaértem, otthonról láttam, ahogy a pufajkások rohannak fel a Kálváriára; a törzshelyükre, a Karancs- berényben lévő kastélyba menekültek. Másnap, egy gyönyörű napsütéses hideg reggelen 86 halottat számláltam meg; a hullaháztól kezdve végig az úton ki voltak fektetve egy-egy fehér lepedőre, hogy az ismerőseik azonosítani tudják őket. Délutánra, amikor visszamentünk, már 118 halott volt. Megszámoltuk. Amíg élek, nem felejtem el... Falhoz állítva A két ünnep, karácsony és szilveszter között az iskola sítábort szervezett a legjobb tanulók és a legjobb sportolók számára Salgóra. Nagy Sándor tanár úr vezetésével a mostani, mára tönkrement menedékszállóban voltunk elszállásolva. Mivel ismert futballista voltam, az SBTC labdarúgócsapat két kiválóságától, Szojka Ferenctől és Jagodics Lászlótól előzőleg hanglemezeket kaptam - például Louis Armstrongtól és Bili Haleytől -, hogy élvezzük a zord estéket a menedékházban. December 31-én, vacsora után, 22-22.30 óra körüli időben ezekre táncoltunk, mígnem négy - gránáttal és géppisztollyal - állig felfegyverzett pufaj- kás ránk rúgta az ajtót és berontott. „Csend, mert szétlövünk mindenkit! Mi ez itt? Amerika? Rock and roll, a szolatilag teljes egészében vége lett. Hiába jöttek értem Sebes Gusztávék, akik fel akartak vinni az Újpestbe, nem adtak ki. Majd az SBTC is hívott - az akkori edző, Szűcs Gyuri bácsi éjjel-nappal a lakásunkra^ járt -, hiába... Mindvégig az alacsonyabb osztályban kellett futballoznom. Sőt, a családom kikészítésével fenyegettek, „ha megpróbálok pofázni”. Módjukban állt... És hogy ez mennyire igaz: mivel nem „térdepeltem le”, később négy évre földalatti bányamunkára ítéltek. Itt igazi barátokra leltem: patkány névre hallgattak és ők legalább előre jelezték a baj közeledtét... Apu az 1956-os események után két évvel, 46 esztendősen nyugdíjba ment, miután idegösszeomlást kapott. Egyfolytában csak ült és meredt maga elé... Édesanyám gyomorideget kapott, lényegében ő is élőhalott volt. És akkor még ott volt a két kistestvérem, Éva és Béla. Nekem abba kellett hagynom az iskolát és az acélgyárban kellett dolgozom, hogy el tudjam tartani a családot. Mindezen azonban mostanra sikerült túllépnem, amin nem tudok, az a sortűz emléke. Nincs olyan éjszaka, hogy vissza ne álmodjam a történteket. Mintha ma lett volna... Nem lehet elfelejteni azt a rengeteg halottat. Nem is értem: mások ebbe belebolondulnak - én meg megéltem több mint hetven évet... Lejegyezte: Schveiczer Krisztián Nincs olyan éjszaka, hogy vissza ne álmodjam a történteket... cialista hazában...?! - kérdezték. Magukhoz hívták a két velünk lévő pedagógust - Nagy Sándort és Szilágyi Lászlót -, majd falhoz állították mindazokat, akik táncoltak, összesen négy embert, köztük engem -is* „No, mire gondoltok utoljára? Ennyi volt az életetek...” - mondták. Nagy Sándor volt az, aki rám mutatva rájuk szólt: „gondolkozzatok, itt van az ország egyik legjobb serdülő futballistája! Csak nem akarjátok agyonlőni?”. Egyikük rákérdezett: „csak nem a kis Boldvairól lük kérte el és kapta meg. Nagyon szeretik őt” - mondták neki. Erre némileg megenyhült: „ez az egyetlen szerencsétek, különben már rég alulról szagolnátok az ibolyát...” így túléltük. ÉletemetASzojka«ír mentette meg - ezt a túlvilágon sem tudom meghálálni FeriWnek. Nem is értem... Hogy mi jut eszembe, ha 1956-ra, a salgótarjáni sortűzre és az azt követő eseményekre gondolok? Ez lett a végzetem. Nagyszerű futballkarriernek „Jutalomjáték” Tatán van szó?”. „De igen...” - jött a válasz. És akkor az egyik egyenruhás odament a lemezjátszóhoz, nézegette a lemezborítók fedelét, s rajta a tulajdonosok nevét. „Csak nem Szojka Ferié és Jagodics Lacié a lemezek?” - vetette fel. „De igen, Gyuszika tőnéztem elébe, de mivel ezekről a dolgokról tudtam, szemtanú voltam, sehová nem engedtek el Salgótarjánból. Bár fél évvel korábban, Budapesten Kocsis Sándor és Budai II László tüntetett ki mint az országos úttörő olimpia legjobb futballistáját, a pályafutásomnak ezzel gyakor„Édesapámék még azokat az embereket is emlegették, akik kihasználva a zűrzavaros állapotot, borospincéket törtek fel és részegen loptak, törtek, zúztak. Ezért beszéltem Boldvai Gyuszival, akit jól ismertem, mert édesapja a megyei légoltalmi parancsnokságon dolgozott, és jó viszonyban voltam a családdal. Gyuszi a Rákóczi általános iskolában a nyolcadik osztályt végezte. Szeretett engem, hallgatott rám, észrevettem, hogy amolyan példakép vagyok neki. Megbeszéltem vele, ha bármerre is jár, figyeljen minden olyan rendkívüli eseményre, aminek semmi köze a forradalomhoz, és telefonon értesítsen, ha észreveszi, hogy valamilyen törvénytelenséget, betörést, rablást készülnek elkövetni. A tőle kapott tájékoztatásból tudtam meg, hogy az állami áruház előtt egy csoport már a kirakat betörésére készülődik. Ezt a rendőrséggel közösen sikerült megakadályoznunk. Gyuszival 2007. február 5-é.n találkoztam, amikor a lakásunkon felkeresett bennünket. Mindenre jól emlékezett, és most is kisfiús rajongással, tisztelettel van irántam. Szívesen beszélt az akkori élményeinkről. Országosan ismert focista, majd edző lett belőle, de a megyében nem érvényesülhetett. Egerben élt és dolgozott, amíg vissza nem költözött Salgótarjánba”. Részlet Sturmann Béla „Az én utam - Életem építőkockái” című könyvéből. A kötet 2008-ban, magánkiadásban látott napvilágot. Boldvai Gyula 1942. december 10-én született Békéscsabán, 1955 január elsején érkezett családjával Salgótarjánba. Labdarúgóként a Békéscsabai SC, a Salgótarjáni Petőfi, a SSE (SKSE), a Gyöngyösi Honvéd, az SKSE, a Mizserfai Bányász, a St. Bányagépgyár és a St. ZIM csapataiban játszott. Edzőként pedig a Bányagépgyár (serdülő), az SBTC (serdülő), az Apci Vasas, az Egri FC, a Bélapátfalva, az Egri Lendület (női csapat), az Egri FC (serdülő) és a Salgótarjáni Sportiskola Egyesület együtteseiben fordult meg. E munkát 2010-ig végezte; dolgozott például Csank János mellett - aki később a magyar válogatott szövetségi kapitánya lett - és olyan labdarúgók kerültek ki a keze alól, mint például Pinri ETO vezetőedzője, továbbá Garni Csaba, Tolnai Csaba, Németh Csaba, Taliga Attila és Langár Tamás. * j I ♦ J
