Nógrád MEgyei Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 277-299. szám)
2013-12-31 / 299. szám
7 MÉLYINTERJÚK 2013. DECEMBER 31., KEDD Erdőhegyi Brigitta: „Szeretek szemben úszni az árral” Brigire már akkor felnéztem, amikor még nem is ismertük egymást. Őt emlegették az "Éjszaka királynőjének", hiszen éveken át Budapest egyik legpatinásabb klubjában lépett fel esténként, hazai és külföldi sztárok tömkelegé előtt. A Sophia Loren- esküvőről, a Depeche Mode-nak tartott privát fellépéseiről és a Gorbacsov születésnapján való éneklésről már sokat hallottunk. Arról azonban már jóval kevesebbet, hogy valójában milyen ember. Ezt próbáltam kideríteni. Vagy sokkal inkább körüljárni... Sándor András- Ez az interjú tulajdonképpen hova készül?- A weboldalamra és a könyvembe.- Szuper! Akkor szabad őszintének lennem?- Ha kérhetem...- Egyszer voltam egy zenei műsorban, ami félóráig tartott. Abban a harminc percben végigvettük szakmai életem legfontosabb állomásait a Sophia Loren előtti fellépéstől kezdve a Depeche Mode-on át egészen Gorbacso- vig. Mondtam a szerkesztőknek a végén, hogy gyerekek, ez így nem jó, mert úgy fest az egész, mintha a pályafutásom igazi sikersztori lenne.- És nem az?- Tele volt nehézségekkel, küzdelmekkel. Én sem kaptam ingyen semmit. Ha valaki hallotta az a műsort, azt mondhatta, micsoda szerencséje van ennek a nőnek.- Nincs szerencséd?- Bizonyos értelemben van, bizonyos értelemben nincs. Ha akkor lett volna még egy óránk, a sikerek másik oldaláról is beszélgethettünk volna. Az talán érdekesebb, mint a kirakat. Ugyanakkor azt mondom, kellenek a nehézségek, mert azoktól több lesz az ember. Azért is kérdeztem, hogy beszélhetek-e őszintén, mert általában a nyilatkozatok keretek közé vannak szorítva. Nagyon ritkán tudja az ember úgy igazán elmondani azt, amit gondol. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel másabban gondolkodom, mint általában az emberek. Teljesen más az életfelfogásom, mint másoknak. Már gyerekkoromban határozott elképzeléseim voltak az életemről. Tudtam, hogy az ember, ha nagyon akarja, elérheti a céljait, de nem mindegy, hogy milyen úton teszi. A cél nálam soha nem szentesítette az eszközt. Fontosabb volt, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül a tükörbe tudjak nézni.- Te mióta tudod magad hova tenni a világban?- Bizonyos dolgokban még ma is keresem az utam, de elég hamar kiderült, hogy a művészet lesz az utam. Hároméves koromtól balettoztam, közben jött a képbe az éneklés. Éreztem, hogy közelebbi kapcsolatot szeretnék a zenével, azon belül Is a jazz-zel, és eldöntöttem, hogy nem szeretnék másmilyen életet. Gondolj csak bele, adott egy 18 éves balettos lány, aki elhatározza, hogy jazzt fog énekelni.- Miért pont jazzt?- 13 éves koromban meghallgattam egy jazz lemezt, és olyan boldogságot éreztem, mint addig soha. És azt gondoltam, ha valami az embernek ilyen érzéseket ad, és ennyi energiával tölti fel, akkor azt feltétlenül tovább kell adni.- Hogyan került egyáltalán a kezedbe ilyen jellegű lemez?- A nagypapámnál találtam, az volt a címe, hogy „Azok a '20-as évek”, és magyar jazzisták szerepeltek rajta. Például Garay Attila vagy éppen Cserháti Zsuzsa. A jövőképemre ez nagy befolyással volt. Persze mindenki le akart beszélni erről az irányzatról. Akkoriban a lányzenekarok voltak divatban, illetve az ehhez hasonló populáris dolgok. Mindenki azt kérdezte, ki lesz kíváncsi a jazzre? Tudtam, hogy van, ami látszólag népszerűbb, de mivel ez a műfaj okozott örömöt, elhatároztam, ebben szeretnék jó lenni. Vagyis elkezdtem szemben úszni az árral.- Szüleid támogattak?- Művészetpártoló emberek voltak, ezért igen. Ami tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy nem akadályoz tak. Ugyanakkor nem is dicsértek, éppen ezért sokáig azt sem tudtam, egyáltalán jó-e, amit csinálok, van-e tehetségem hozzá. Éppen ezért magamban kellett, hogy higgyek, mivel belőlük nem merítkezhettem. Hiszek alapvető törvényszerűségekben, hogy a vágyaink energiákat mozgatnak. Ha kijelöltem magam számára az utat, akkor is ki kell tartani mellette, ha minden ellenem dolgozik, és úgy tűnik, hogy ez a büdös életben soha nem fog megvalósulni. És mikor aztán mégis megtörténik, egy sokkal gyönyörűbb kép áll majd össze.- Amikor annak idején kitaláltad, hogy jazzt fogsz énekelni, tudtad, hogy nem lesz egyszerű?- Mivel mindenki mondta, sejtettem. De a popzene sem egyszerűbb. A jazzben legalább átvisz a szerelem. Úgy, mint egy párkapcsolatban. Mindig mondják a barátnőim, hogy áruljam már el, kit keresek, mivel nincs tökéletes férfi. Ez lehet, hogy így van, de a szeretetnek akkor is működnie kell, hogy átlendítsen egyfajta üzemanyagként a nehézségeken.- Kompromisszumokkal hogy állsz?- Kell a rugalmasság, amit néha talán már kompromisszumként élünk meg, de feladni nem szokásom azt, amiben hiszek. Ha át is kell néha értékelni dolgokat, akkor mindig úgy, hogy utána még tükörbe tudjak nézni. Mindig van látszólagos könnyebb út, de az élet aztán bebizonyítja, hogy helyesen döntöttem, amikor a nehezebb utat választottam.- Sok vágyad teljesült az évek során?- Igen. Nincsenek kiéletien vágyaim. Alapvetően mindig a munka motivált. Semmi más nem érdekelt, csak, hogy szíwel-lélekkel tudjam csinálni, amit szeretek.- A spiritualitással mikor találkoztál először?- Ilyen szempontból kissé csodabogárnak számítok, mert már kisgyerekként nagyon furcsán láttam a világot, és utána kezdtem el könyveket olvasni, amikor kerestem ennek az okát. A könyvekben aztán nem találtam nagy felismeréseket, megerősítéseket viszont annál inkább.- Voltál valamilyen tanfolyamon, hogy elsajátíts spirituális módszert?- Igyekezik tem tájéko ’ zódni, de én az egyé- L ni forgást tóköny- Hk vekben hiszek! M i n - denki- n e k saját maga kell, hogy ráleljen az kizárólag számára működő egyéni útjára. E miatt tulajdonképpen nem voltam. Eszem ágában sem volt. Azt gondolom, minden módszer ugyanarról beszél más, különböző utakat ajánlva. Én nagyon figyelek a belső hangokra. Talán ezért is van nagy szükségem az egyedüllétre. Ha két-három napig nem tudok egyedül lenni, már minden bajom van. Lehet, hogy nekem ez a spirituális technikám, hogy időnként magamra zárom az ajtót, és egyedül vagyok. Nekem például a világ legtermészetesebb gondolata volt, hogy nem először élek itt a földön. Lehet, hogy most Erdőhegyi Brigittaként születtem újjá, de voltam én már nagyon sok minden más is. „NAGYON FIGYELEK A BELSŐ HANGOKRA”- Nem tartottak csodabogárnak az ilyen mondatokért?- Dehogynem.- Testvéred van?- Van, és mielőtt kérdeznéd, ő teljesen más típus, mint én. Biztos vagyok benne, hogy ezeket a fura rokoni kapcsolatokat is azért kapjuk, mert kihívás tartozik hozzájuk. A bátyámnál tapasztaltam meg azt az érzést, hogy van egy ember, aki ha nem lenne a testvérem, talán nem is keresném a társaságát. Mégis, nem tudom őt nem szeretni, és minden baját sajátoménak érzem. Ez egy nagyon komoly lecke. Van egy ember, akit lehet, hogy nem tudsz hova tenni, mégsem tudod felülírni, hogy szereted, mert közös a véretek. Ezek nagy leckék.- Férfiakkal is jártál már így?- Sodort már olyan férfit mellém az élet, akinél pontosan tudtam, hogy nem feltétlenül adhatjuk meg egymásnak azt, amire szükségünk van, de szerettem, és elfogadtam olyannak, amilyen, s ezért nem zárkóztam el a kapcsolat elől. Bár egy másfajta aspektusban, de gondolom, egy anya valószínűleg ugyanezt érzi a gyerekével. A szeretet felülír mindent. Mindegy mit csinál, akkor is a gyereked. Ezek óriási leckék, mikor két vállra vagyunk fektetve.- Apropó magánélet. Egyedül élsz?- Igen. Divatos szóval élve „szingli” vagyok.- Akkor is adsz esélyt egy férfinek, ha nem vagy belé szerelmes?- Természetesen. Minden találkozás van valamiért. És mindegyik szól is valamiről. Lehet, hogy nem ő lesz a nagy ő, de mindennek van értelme. „EBBEN A SZAKMÁBAN NEHÉZ ŐSZINTE KAPCSOLATOT TALÁLNI”- A szakma elfogadott? ■ - Fogalmam sincs. Nemigen foglalkozom ezzel, és nem is igazán érdekel. A legjobb barátnőm viszont épp szakmabeli, Szabó Áginak hívják. A lemezem egyik szövegírója. Olyan mély kötelék van közöttünk, ami elszakíthatatlan. Ez a szakma ilyen szempontból bonyolult. Nehéz őszinte kapcsolatot fenntartani. Érdekkapcsolatra pedig nincs szükségem. Mindig azt nézem, hogy ki milyen ember. Persze nyilván pontosan tudom, hogy nem ez a legpraktikusabb és legkifizetődőbb attitűd! Engem ez a híres vagy nem híres dolog soha nem érdekelt. Nyolc éven át ment a showműsorom a Cotton Clubban, ahol rengeteg ismert ember megfordult. Soha nem ájultam el tőlük, mert pontosan tudom, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk. Nem tudtak zavarba hozni. Félreértés ne essék, nem a tiszteletlenségről beszélek. Pont az ellenkezője! Alanyi jogon mindenkinek jár! Viszont a rajongással hadilábon állok. Elfogadásától is zavarba jövök. Mindig azt szeretném, ha minden ember érezné, hogy tulajdonképpen mindannyian egyek vagyunk.- Amikor elkezdtél énekelni, vágytál arra, hogy híres legyél?- Andris, esküszöm, hogy nem. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy azt csinálhassam, amit szeretek.- Cserhátit is énekeltél?- Igen. Ő inspirált leginkább. 13 évesen meghallgattam, és azt mondtam, atyavilág! Nem nagyon tudnám szavakban megfogalmazni, hogy mennyi örömöt és boldogságot adott, talán az sem túlzás, ha azt mondom, miatta lettem énekesnő. Ha már Cserhátinál tartunk, a jó sorsom elsodort Garay Attilához, aki alkotója volt annak a lemeznek, amit 13 évesen a nagypapánál találtam. Ő egy igazi jazzlegenda volt nemcsak itthon, hanem világviszonylatban is! 70-es éveiben járt, mikor nála kezdtem tanulni. Az, hogy őtőle kaptam szakmai visszajelzést napi szinten, azt én egy igazán hiteles mércének éreztem. Emiatt borzasztó hálás vagyok az égieknek! Hat évig jártam hozzá, ez nyilvánvalóan önbizalmat adott, és éreztem, hogy tényleg ki lehet ebből hozni valamit. Persze ehhez az is kellett, hogy ezzel egy időben már elkezdtem klasszikus hangképzést tanulni,immár 15 éve. Közben már voltak fellépéseim, és azt is tudtam, hogy a 30-as, 40-es évek zenéit szeretném színpadra vinni. Mellette a táncot sem hanyagoltam, dolgoztam egy tánccsoportban. A társaim nem tudták, hogy énekelek. Amikor kiderült, azonnal kizavartak külön is a színpadra, és attól fogva hetente többször is énekelnem kellett. Nagyon klassz időszak volt. Fontos volt, hogy az elméletben tanultakat rögtön volt lehetőségem alkalmazni is. „ÉLETEM LEGBOLDOGABB IDŐSZAKA VOLT AZ A 8 ÉV, AMIT A COTTON CLUBBAN TÖLTÖTTEM” Időnként próbáltak rábeszélni populá- risabb műfajra, de hajthatatlan maradtam. Aztán 2002-ben felhívtak, hogy nyílik egy klub, ami Francis Ford Coppola filmjének, a Gengszterek klubja mintájára készült Vagyis a 30-as évek Amerikáját idézte. Két hét múlva nyílik az Orfeum, de a tulajnak semmi nem jó. Beajánlottak, és úgy mentem oda, hogy nem énekelhet más, azt a helyet nekem találták ki. Mondta a fickó, hogy castingolni fog. Kértem tőle, hogy ne kelljen válogatáson szerepelnem, inkább engedje, hogy fellépjek, és ha nem tetszik az előadás, akkor ne hívjon többet. Végül nyolc év lett belőle. Életem legboldogabb időszaka volt- Ebben a korszakodban jöttek a világsztároknak adott privát műsoraid is?- Igen. Amikor Sophia Loren fiának az esküvőjét szervezték, egy húszfős stáb jött a klubba abból a célból, hogy megnézzék a műsorom, mert az akkor készülőben lévő lemezem producere beajánlott nekik. Végül egyeüen magyar fellépője lettem a nagyszabású eseménynek. A Depeche Mode együttes tagjai is ugyanitt néztek meg. Bár kitörő lelkesedést mutattak már akkor is, arról, hogy ez valóban mennyire tetszett nekik, és ez nem csak udvariaskodó gesztus volt, a második alkalom győzött meg! Négy évvel később aztán ismét az én produkciómat választották. A Cotton Club akkoriban nagyon exkluzív hely volt, szinte csak külföldiek jártak le. 2006 decemberében aztán felhívtak, hogy lesz egy roppant prominens rendezvény, Gorbacsov születésnapja, ott lesz a teljes politikai elit, és tudják, hogy Gorbacsov kedvence a Guns N' Roses, de nem őket fogják meghívni, hanem rám esett a választásuk. Megtisztelve éreztem magam.- Ha lehetőséged adódna Cserhátival találkozni, mit mondanál neki? Mit mutatnál neki a saját munkásságodból?- Semmit! Nekem ő olyan magas szinten van. Inkább elmondanám neki, mennyi mindent kaptam tőle.- Hol tartasz most ahhoz képest, amit gyerekkorodban elképzeltél?- Nincsenek kiéletien vágyaim. Amit szerettem volna, azt megcsináltam. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek még vágyaim, de annyira hálás vagyok azért, amit elértem. Élvezem a zenét, és a közönség is élvezze. Nem vágyom díjakra. Nyilván remélem, hogy vár még rám koncert, vár még rám dal. De nincs olyan, hogy ha beledöglök is, akkor is kell. Ami nagyon feszített belül, azt megcsináltam. Ma már nem akarom a határaimat feszegetni a végkimerülésig. Jó érzés, hogy olyan emberek, zenész kollégák vannak körülöttem, akik akkor is jönnének utánam, ha egy fillért sem keresnének. Mindenki az alkotás öröméért jön, még akkor is, ha tudjuk, ez a világ a pénzről szól. Ha ember tudok maradni ebben a világban, nagyon boldog leszek... ■ > < >
