Nógrád Megyei Hírlap, 2013. november (24. évfolyam, 253-276. szám)
2013-11-09 / 258. szám
7 MÉLYINTERJÚK 2013. NOVEMBER 9., SZOMBAT Marjai Judit: „Okos lehettem volna, ha nem jön ez a váratlan pech, hogy megszépülök../'- Van a táskádban a kártya?- Nincs. Miért, kellene?- Azt hittem, el sem indulsz nélküle otthonról', hiszen hosszú esztendőkön keresztül olvashattunk tőled spiritualitással kapcsolatos cikkeket az egyik napilapban.- Az már régen volt. Talán igaz sem volt...- Ezek szerint nincs már jelen az életedben a spiritualitás?- Azt nem mondtam, hogy egyáltalán nincs nálam kártya... De nem a táskámban hordom, hanem az autómban. Ha meg akarok tudni valamit, akkor kéznél van, és megnézem. Jól emlékszel, három éven keresztül valóban írtam az ezotéria témakörében cikkeket, a kristályjóslástól a kártyajóslásig. Aztán abbahagytam.- Eleged lett?- A mai világban, amikor nincsenek kapaszkodók, az emberek a spiritualitás- ba menekülnek. Amikor rendszeresen publikáltam, vadidegenek állítottak meg az utcán, és kérték, hogy segítsek. Akkor fejeztem be, amikor rájöttem, hogy ezek az emberek támaszt keresnek, és én nem tudok a támaszuk lenni. Hogyan is lehetnék egy vadidegen ember támasza?- Másoknak ez nem okoz lelkiismereti kérdést. Sokan nagyon szépen élnek abból, hogy idegenek támaszának,, tartják" magukat.- Soha életemben egyetlen fülért nem fogadtam el a jóslásért. Pedig én is szépen élhettem volna ebből, hiszen 70-80 százalékban bejönnek, amit mondok. Már a nagymamám is jósolt, ezért a gyerekkorom azzal telt, hogy a mama folyton kártyát vetett. Most is itt cseng a fülemben, ahogyan mondta, „katonaviselt férfi könnyhullással gondol valakire”. Ezek olyan szép mondatok voltak. Minden nap megnézte, nyer-e a lottón, de soha nem nyert semmit. Volt olyan korszak, amikor magam is eljártam jósokhoz, de rájöttem, jobb, ha inkább saját magam foglalkozom ezzel. A fotózással is így voltam. Később azért lettem fotós, mert nem voltam megelégedve a kollégákkal, akiknek modellt álltam. Néha saját magamnak is ijesztő, hogy milyen jó a találati arányom. De a kártya csak a rövid távú jövőtmutatja, körülbelül 3-4 hónapra előre, max egy évre. Legalábbis én eddig merek „jövendölni".- Vannak még jóslással kapcsolatos megkereséseid?- Ne is mondd... A közösségi oldalakon folyamatosan kapok leveleket, de nem jósolok idegennek, kizárólag az ismeretségi körben, akkor is csak kérésre. A kártyát azonban változatlanul szeretem kézbe venni. Olyan jó megfogni a paklit. Kevesen tudják, de profi kártyaversenyző is voltam. Talán innen is a szenvedély...- Ahhoz képest, hogy pszichológusnak készültél, teljesen más irányba sodort az élet...- Egyáltalán nem bánom, bár a jóslás és a fotózás is egy fajta interakció, vagyis számomra foglalkozás a másik leikével. Sőt a magaméval is, és persze, hogy a kettőnké együtt, hogyan működik. Okos lehettem volna, ha nem jön ez a váratlan pech,hogy megszépültem és jött a mo- dell-karrier, majd ezzel párhuzamosan a fotózás. Annál jóval többet kaptam az élettől, mint amit elképzeltem. Nem voltak túlzott vágyaim, szerettem volna, ha van valamennyi pénzem, és bizonyos dolgokat megengedhetek magamnak. No nem kell luxuscikkekre gondolni.- Egy kád luxuscikknek számít?- Gyerekkoromban elérhetetlen vágy volt. Ahol születtem, ott kizárólag hideg vízcsap volt, melegítenünk kellett a vizet, és 14 éves koromig lavórban fürödtünk. Ezért is vágytam arra, hogy felnőttként olyan lakásom legyen, ahol fürdőkád is van. Aztán a nagy kompenzálásban mindenféle drága kádam, és kényelmes fürdőberendezésem volt, de miután ezek ösz- szejöttek, rájöttem, hogy nem ez a lényeg.- Mi a lényeg?- A kreativitás, a lelki béke ma már sokkal fontosabbak. Olyannyira, hogy amikor megcsináltam a híres "KáDer" című fotósorozatomat, az óta egyáltalán nem fürdőm kádban, hanem csak zuhanyzóm. És ennek már több éve.- Nélkülöztetek?- A kádat leszámítva ez fel sem tűnt, hiszen étel mindig volt az asztalon. Ráadásul az egyik legjobban számító általános iskolába jártam a Bajza utcába, ami a hetvenes években „elitnek” számított. Csak egy apró példa: uszoda volt az udvarán... Visszatérve az eredeti kérdésedhez, nem csak pszichológusnak, hanem színésznőnek is készültem- Ugye nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, már gyerekként is exhibicionista voltál?- Nem tévedsz, ugyanis gyerekként az összes szocialista rendezvényen én szavaltam. Hamar megjegyeztem a szövegeket, és elő is tudtam adni a verseket. Hittem abban, hogy roppant karakteres színésznő leszek, mivel duci és kövér kislány voltam. Sokat csúfoltak is ezért. Aztán 14 évesen hirtelen „megszépültem”, s attól fogva kézenfekvő volt, hogy modell leszek, mert pénzt kellett keresni. Az óta ott ragadtam ebben a világban, és nem tudok ebből a „kulimászból” - amit.fotózásnak és modellkedésnek hívnak - kimászni. Ez lett az életem.- Fényképező sincs a táskádban?- Nincs. Nem vagyok én mániákus. A telefonomban persze van fényképező, de az nem olyan. Az én fényképe- zőim különben is túl nagyok. Én nem szociofotós vagyok. A képeimmel egy új világot teremtek, amibe behurcolok embereket. Amiért persze kritikákat is kapok, hogy talán jobb lenne „igazi” emberekkel is foglalkozni.- Akiket eddig fotóztál nem igazi emberek?- Furcsa emberek furcsa szituációkban. Wahorn mondta, hogy amit én csinálok, az a „bulvár szürrealizmus”. Ez az én világom. A saját világom megteremtésén fáradozom. Addig keresem a modellekben azt á különlegességet, amíg meg nem találom. Nem a modell pénze kell. Ugyanúgy, ahogyan a jóslásban nem kéT rek pénzt, és nem is tudnék ebből élni, ugyanúgy a megélhetési fotósokról is megvan a véleményem. Az egy szakma, de nekem hivatásom a „képmásrablás”, én az öröklétbe szeretném zárni őket,és nem egy bulvármagazinba viszontlátni...- Álmodsz fotózással?- Állandóan. Két dolgot álmodom folyamatosan. Egyrészt repülök, másrészt fotósorozatot is álmodok. Ötleteket. Többször ébredek úgy, hogy megvan a következő, mások számára talán „extrém” ötlet. Talán mert álomból született...- Szakmán belül mennyire vagy keresett szakember?- Ez egy érzékeny téma, mert most sajnos semennyire. Egy szem melóm sincsen. Engem valamiért nem kérnek fel különböző állítólagosán kreatívok megvalósítására,talán mert túl extrém az én világom, én pedig alkalmatlan vagyok arra, hogy megmondják, mit kell fotóznom. Ezért vagyok kénytelen a magam ura lenni, és járni a saját utamat. Szerencsére sokan vannak körülöttem, akik hisznek bennem, segítik a munkámat, és bíznak abban, hogy egyszer nagyobb megbízásaink is lesznek. Olyan megkereséseim természetesen vannak, hogy valaki megkér, fotózzam le. De az nem akkora kihívás, mint egy nagyobb project, ahol kreatívan meg kell álmodni az arculatot. Ha tehetném, éjjel-nappal fotóznék.- Voltál valaha beosztott?- Soha. 46 éves vagyok, és még sosem dolgoztam sehol úgy, hogy reggel nyolcra bejártam volna. Megbízásaim persze voltak, de azokat mindig külsősként, önállóan végeztem. És közben feleség voltam, édesanya, gyerekeket neveltem, és nevelek. Pedig hihetetlen módon tudok alkalmazkodni, csak ez sosem derült ki.- Gyakran fotózod a családot?- Inkább csak kirándulásokon, de attól is mindenki ki van borulva.... Inkább a 9 éves kisfiam fotóz engem.- Ha már a gyerekeket említetted, milyen anya vagy?- Sajnos nem az igazi, mert túl liberális, megengedő vagyok velük szemben. Inkább együtt élek velük, mintsem, hogy neveljem őket. Sokkal szigorúbbnak és következetesebbnek kellene lennem, de magamhoz sem vagyok az, hogyan legyek így a gyerekeimhez? Anyám életemben nem kérte számon tőlem a leckét, félévkor, illetve év végén csak any- nyit kérdezett, megbukom-e, vagy sem. Nyilvánvalóan azt viszem tovább, amit tőle láttam. Ugyanakkor nem vagyok abban biztos, hogy a mai világban szabad ilyen lazán nevelni a gyerekeket, vagy inkább többet kellene követelnem tőlük.- Visszaélnek ezzel a lazasággal?- Még az a szerencse, hogy nem. És elnézik, hogy „egy kicsit kelekótya” az anyjuk...- A családtagoknak jósolsz?- Nagyon ritkán. Ugyan a magánéletemmel kapcsolatban soha nem nyilatkozom, de annyi talán elmesélhető, hogy amikor megismertem egy számomra most is nagyon fontos férfit épp egy vacsorán ültünk, és angolul jósoltam egy férfinek -rettenetes angol tudással. Ekkor érkezett meg a leendő kedvesem, aki döbbenten hallgatta, miket beszélek. Az első mondata ez volt hozzám: „te müyen hülyeségeket beszélsz...” Ha tudtam volna, hogy egy Shakespeare fordító, meg sem szólaltam volna... Aztán, amikor összejöttünk, megkért, hogy nyilvános helyen többé ne jósoljak. Se magyarul, se angolul, sehogy, mert az nagyon ciki. Később mégis volt olyan fázisa az életünknek, amikor kifejezetten ő kérte, hogy nézzek meg valamit. Bejött, amit mondtam, s ezzel meggyőztem, hogy azért jó lesz ezzel csínján bánni...- A saját sorsod alakulását megnézed?- Igen. Hosszú távon kizárólag jó dolgok történnek majd velem. Nálam mindig a rövidtáv a rázósabb.- Ez mit jelent?- Amint már említettem, rég óta nincs munkám. És rövidtávon biztosan nem is lesz. Legalábbis a kártya szerint. Hosszú távon azonban tudom, hogy kreatív, örömteli elfoglaltságaim lesznek megbízások tekintetében.- Az életrajzodat olvasván nem lehet okod panaszra. Olyan élményekben volt részed, mint tíz másik embernek egy élet alatt sem. Róma, London, Las Vegas...- Csoda helyekre jutottam el. 1988-ban megnyertem Olaszországban a „Film ifjú csillaga” versenyt, a zsűriben - többek között - ott ült a nagy bálvány, Gina Lollobrigida is. Londonban Phil Collins fotósa voltam, Las Vegasban pedig egy golfklub közepén laktam, és kártyaversenyekre jártam. És minden egyes csodáról könnyedén le tudtam mondani, ha azt éreztem, mennem kell, mert vár egy új út.- Ezek szerint az elengedésben jó vagy?- Nagyon. Nem ragaszkodom görcsösen az anyagi dolgokhoz az biztos. Viszont bizonyos embereket sokkal előbb kellett volna elengednem, mint ahogy tettem.. De bizonyos tanulságokat akkor is meg kell tapasztalni, ha a kártya már rég elárulta nekem mit is kéne tennem.- Mennyire vagy érzelmes ember?- Kevéssé... Régen nem volt lelkem se nagyon, de már kezdem kinőni... (nevet) Viszonylag gyorsan döntök, és soha, semmit nem bánk meg. Kicsit fatalista vagyok, hiszem, hogy a dolgok eleve el vannak rendelve.- Mikor sírtál utoljára?- Az idejét sem tudom. Nem vagyok sí- rós típus. Arra sem emlékszem, hogy miért sírtam utoljára.- Mennyi ismerős tiltott már le a Facebookon az állandó profllkép váltogatás miatt? Naponta többször változtatod.- Szerintem ezért még senki nem tilt le. Aki ismerős, az feltételezem, hogy elfogad így. Azt mondta egyszer valaki, hogy ha Marjai nem vált egy nap kétszer profilképet, akkor már baj van. És tényleg... Éppen amilyen hangulatom van éppen, olyan fotót teszek ki. A telefonom és otthon a számítógépem tele van képem* mel, van miből válogatni és váltogatni. A Facebookot nekem találták ki. Imádok kommunikálni. Hét különböző oldal van a nevemen, és közel 14 ezer embertérek el közvetlenül, mint ismerőst. A szimpatizánsaim valamiért nem szeretik az úgynevezett „rajongói oldalakat”, és én sem, ezért privát profilokról kommunikálok. Eleve a szó sem jó, hogy „rajongói oldal”. Azon valamiért nem lájkolnak annyian, mint ezeken a profilokon. A blogom miatt fontos a visszajelzés.- Amikor egyeztettük a találkozót, azt kérdezted, én isgrafomán vagyok-e, mint te.- Imádok írni! Ugyanakkor rájöttem, hogy az emberek a mai világban már nem szeretnek „klasszikusan” olvasni, és nem is tudnak olyan gyorsan olvasni, mint én. Sok embernek probléma ez, ezért a jövőben valószínűleg inkább videóblogot csinálok.- Mi lesz a könyveddel?- Kettőn is dolgozom, de nem írok folyamatosan. A blogom jobban érdekel. A két kötet közül az egyik az életemről szólna, de nagy kérdés, mi az, amit megírhatok belőle, és mi az, amit nem. Wittgenstein írta, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni keli”... Lehet, hogy nekem is inkább hallgatnom kellene.- Nagy titkokat őrzői?- Nagyokat. És már csak azért sem mondanám el ezeket, mert nem akarok bulvármaca lenni. Nagyon ciki Magyar- országon ez a celebélet. Mert vagy vazelinon csúszol, vagy főzöl, és cigánynótára kell énekelni. Pokoli műsorok vannak.- Hogy állsz a barátságokkal?- Nincs sok barátom,közel szinte senkit se engedek magamhoz.. Sok emberrel vagyok jó viszonyban, de van egy határ, amin nem engedek át csak nagyon keveseket.- Ki a bizalmasod?- Saját magam leginkább... Könyvek, versek, mások tapasztalata segít feldolgozni ha kérdésem akadna. Ők sose árulnának el, rjiíg egy barátnővel megosztott titok nem titok többé. Jóban vagyok önmagámmal. Velem viszont sokan szeretnének jóban lenni, mert sok jó tulajdonságom van.- Mi a legjobb tulajdonságod?- Nyugodt, magabiztos ember vagyok, és a biztonságot sugárzóm. A baj kellős közepén tudok a legnyugodtabb maradni. Sokszor voltam már nagy bajban, és kiderült, hogy mindent meg tudok oldani. És nem utolsó sorban istenien főzök! Szeretek együtt élni emberekkel, és sosem zavarom őket. Erre nagyon figyelek.- Tudnál egyedül élni?- Azt gondolom, hogy nagyon jól tudnék egyedül élni, mert akkor egész nap magammal foglalkozhatnék, de valójában soha nem laktam egyedül. 13 éves koromban leszólított egy fiú az utcán, és az óta talán két olyan hét volt az életemben, amikor nem jártam senkivel. Fiatal lányként ráadásul több fiúval jártam szinkronban, mint ahogyan minden más tinédzser, de kicsit macerás sok emberre koncentrálni mert viszont nem szeretek embereket elveszíteni. De miután nagy a figyelemmegosztó képességem még ez is ment, és különben is sokan nem szeretik, ha túl nagy figyelmet kapnak a „szeretett” nőtől.- Mit kívánjak neked így a végén?- Munkát... Sok nagy kihívást kívánj. Woody Allen mondta, hogy úgy szeretne halhatatlan lenni, hogy nem hal meg. Én meg olyan képeket szeretnék alkotni, amire emlékezni fognak az emberek évek múltán is.- Például a híres Bacsó portréd, vagy a Káder sorozat?- Például. A legnagyobb dicséret épp a piacon ért, amikor odajött hozzám két idős asszony, és megkérdezték, hogy „ugye maga volt, aki a kádban, húslevesbe tette a költőnőt?”. Egy fotós ennél többet nem kívánhat... Sándor András 1 1 I I I !
