Nógrád Megyei Hírlap, 2013. július (24. évfolyam, 150-176. szám)
2013-07-06 / 155. szám
KULTÚRA Tekintve, hogy Molnár Péter szobrász- művész - aki a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház legutóbbi, egyben szezonzáró összejövetelének vendége volt - maga jelölte meg kedvenceként a „Psychoanalysis Christiana” című verset, Babits Mihály sorai- Patakiné Kemer Edit előadóművész tolmácsolásában - vezették be a programot: „...Szenvedni annyi, mint diadalt aratni / Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni^ / míg méltók nem leszünk, hogy az / Eg királya / beállítson majdan szobros csarnokába / Krisztus urunk, segíts meg!” Ebből egyértelműen kiderült, hogy Molnár Péter hívő, vallásos ember, a szakralitás meghatározza érzelemvilágát, gondolkodásmódját, átszövi egész művészetét, jelen van számos alkotásában is. Most például svéd megrendelésre egy templomba készít középkori szjmbolikájú fa Madonna-szobrot, az idei pünkösdkor is részt vett - immár hetedik alkalommal - a Somoskőújfalu-Szentkút és vissza zarándokúton, amit egy imának, áldozati tanúságtételnek, az ó'sbűn miatti vezeklés, létállapot megnyilvánulásának fog fel. Azt vallja, hogy az erre fordított idő megtérül, annál is inkább mert a művész tükör s a fény, az ihlet - amit akár a Szentlélek isteni sugallatának is nevezhetünk - segítségével, mélységes alázattal tud igazán alkotni. Molnár Péter 1965-ben született Salgótarjánban. Lakóhelyén, Somoskőújfaluban kezdett el rajzolgatni, mintázgatni nem kis mértékben tanára, Földi Péter festőművész - mintegy atyai - lelki és szakmai támogatásával. Már akkoriban is nagyon szerette, tisztelte a különféle anyagokat, amelyekből új minőséget lehetett létrehozni. Szinte természetes volt számára, hogy középiskolába, Budapesten a képzőművészeti gimnáziumba, az úgynevezett „kisképzőbe” járjon. Ott Tóth Béla és Konyorcsik János tanítványa volt, felsőfokú tanulmányai során viszont Kő Pál növendékeként formálódott egyénisége, stílusa. A középiskolában Kerényi lenő szobrászati-díjat, a főiskolán Herman Lipót-díMolnár Péter szobrászművész (jobbról a második) a Szerdatársaság Irodalmi Kávéházban. A programban közreműködött P. Kerner Edit és Sándor Zoltán (balról a második) előadóművész jat kapott. Akár maradhatott volna Budapesten is, de Molnár Péterben nagyon erős volt és maradt szülőföldje, faluja hívó szava, vonzása. Máig sem bánta meg, hogy itthon maradt, ebben a családias, baráti közegben, ebben az ismerős, szép természeti környezetben érzi jól magát, itt tudja kiteljesíteni szellemi és fizikai energiáit. Ezt igazolják 1991, azaz a képző- művészeti főiskola elvégzése óta eltelt két évtizedben megvalósult szobrai, köztérre vagy épületbe került alkotásai. Egyebek közt megformázta már Mindszenty Józsefet Felsőpeténybe, Glatz Oszkárt Bujákra, Szabó István tudós plébánost Kazárra, Mikszáth Kálmánt Horpácsra, Somoskőújfaluban több emlékmű - így A hazatérés kútja - fűződik a nevéhez, Salgóbányán a pedig Zenthe-szobor őrzi a keze nyomát. Salgótarjánban jó néhány Molnár Pé- ter-alkotás található: például a két Chorin- dombormű, a panteonbeli Róth Flóris- és Dornyay Béla-portré vagy a városi sport- csarnokban a Szojka-mellszobor. Egy-egy portré elkészítése sok előtanulmányt és ötletet is kíván. A műalkotás más, több mint egy fénykép - hangsúlyozta Molnár Péter - az ábrázolandó személy karakterisztikus, lényegi vonásait kell megismerni és megjeleníteni. A művész eddigi munkásságában az elmúlt évi jubileum, Salgótarján várossá válásának 90. évfordulója óta - „primus inter pares”, azaz „első az egyenlők között” alapon - kiemelt helyet foglal el az úgynevezett „kisfőtéren” a város első polgármestere, dr. Förster Kálmán emlékére felállított alkotás. Mint az irodalmi kávéházban is elmondta, nem kis kihívást jelentett számára ez a megbízás, amelyet csak némi gondolkodás után vállalt el. A múzeumban alaposan tanulmányozta az egykori városvezető akkor még kéziratos visszaemlékezéseit s csak miután megfogta szellemisége, tudott igazán azonosulni a feladattal. Az ülő figura elvárás volt, a kőhöz azonban Molnár Péter ragaszkodott, mint ahogyan az ő leleménye volt a térhez idomuló, síkokkal és a háromméteres oszloppal keretezett kompozíció, az alkalmazott jelképrendszer is, amely révén nemcsak emelkedett lett az emlékhely atmoszférája, de egyszersmind sokkal inkább emberközelbe került Förster Kálmán személyisége. Az alkotást azonnal elfogadta a közvélemény s a 2012. július 29-e óta eltelt egy év tapasztalatai azt mutatják, hogy hamar birtokba vették, meg is szerették az emberek. Azoknak a bizonyos visszaemlékezéseknek a hangulatát felidézte Sándor Zoltán előadóművész, a Palóc Parnasszus szerkesztője is, amikor részleteket olvasott fel a tavalyi városévfordulóra könyvformátumban, reprezentatív kötetben megjelentetett műből. Molnár Péter nemcsak műveli, de - a Váczi Gyula Alapfokú Művészetoktatási Intézmény tanáraként - tanítja is a képzőművészetet: a két terület az ő esetében abszolút összhangban van, kiegészíti egymást. Úgy érzi, hogy az évek során a pedagógiai munkához is sikerült megfelelő szakmai háttérre, tudásra szert tennie s rendelkezik azzal az empatikus készséggel, képességgel is, amely elengedhetetlen a művészetoktatásban, a növendékekkel való eredményes foglalkozás folyamatában. Sok tehetséges tanítványa volt és van jelenleg is. Némelyikük talán éppen az ő hatására választotta illetve fogja választani élethivatásul a képzőművészetet. De a művészeti iskolában tanultak nem haszontalanok azok részére sem, akik más szakterületen tanulnak tovább s akármilyen úgymond civü foglalkozást űznek majd a későbbiekben... Cs. B. Az ihlet mint isteni sugallat „A szó hatalma" Ezzel a címmel Szele Bálint iro- dalomtörténész, főiskola docens írt - mind terjedelemben mind tartalmilag - figyelemre és elismerésre méltó tanulmányt a Pa- lócfóld című irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat 2013/3-as számában Illyés Gyula műfordításairól. A tizenhét oldalas opus igényességére a nem kevesebb mint hatvannégy jegyzet és egy szűk oldalnyi irodalom is utal. A szerző meggyőző példák sorával bizonyítja, hogy Illyés Gyula műfordítóként is jelentős alkotó volt, ha „rendkívül elismert, szerteágazó és sok tekintetben ellentmondásos életművének” más területei alkalmasint el is takarják „nemcsak kényszerű, de önként, élvezettelj programszerűen vállalt tevékenységének” erényeit. A „Kutatóterület"-ben helyet kapott dolgozat természetesen nem egyedüli értéke a lap legfrissebb, számának. Úgy tűnik, hogy legin= kább - mint máskor is - a „Táláé kozási pontok” valamint a „Kép? tér” című rovatokban közölt írások tarthatnak számot - témájuk, jellegük, stílusuk, várható hatte suk következtében - közérdeklődésre. Mizser Attila főszerkesztő ezúttal Csemniczky Zoltán Muri- kácsy-díjas szobrászművésszel, a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ igazgatójával találkozott egy jóízű interjú erejéig. „A tér metamorfózisai” című beszélgetésnek két különös oka, mondhatni apropója volt. Csemniczy Zoltán az idén, április 16-án ünnepelte 60. születésnapját s ugyanabban a hónapban nyílt meg kiállítása a Szerbtemplom Galériában a művészetére jellemző drótszobrokból. Nem véletlen, hogy e sajátos technika, kifejezésmód mintegy központi kérdésként hatotta át a diskurzust. A művész kifejtette, hogy a klasszikus anyagokkal végzett vázkészítési munkafolyamatok vezették a dróttechnikához. Kíváncsi volt arra, hogy „milyen a szobor, amikor bele lehet látni, amikora különböző nézetekből az áthatások, a térbeli viszonyok eltérő rendszere működik. ” Már korábban is használt színeket a szobrain, a legújabbakat azonban ecsettel festette le, mert az apró, finom formákat lefújni nem lehetett. Azt vallja, hogy „a színek révén a szobor láthatók bá válik a térben, a formailag is elkülönülő struktúrák (például a különböző vastagságú drótokból másmás módon megfont térelemek) ezáltal még határozottabban elválnak egymástól.” Érdekes az is, amit Csemninczky Zoltán a kiállítás-szervezés, az intézményigazgatás és a szobrászkodás ösz- szeegyeztethetőségéről mond. A saját alkotásaira lopnia kell az időt: hétvégeken vagy éjszaka... Miután művészneve szerint kábái lóránt költő, vizuális művész, a Műút szerkesztője - a „kisbetűs férfi”, aki „ ír, olvas, firkál” - rendszeres szerzője a Palócföldnek, nem meglepő, hogy a „Képtárában egy vers (Fenyvesi Orsolya: Firkák) és egy beszélgetés is foglalkozik füzetlapokra rajzóiért asszociatív képeivel, képverseivel, mint a kortárs művészet egyik megnyilvánulási módjával. Másként - a helyi értékőrzés szempontjából - fontos „A létezés sokarcúsága” című, Gáspár István Gábor tollából született írás, amely azt igazolja, hogy a 75 évvel ezelőtt Hódmezővásárhelyen született és 1996-ban Budapesten elhunyt Szatmári Béla építész, képzőművész miért volt markáns alakja több mint három évtizeden át Salgótarján művészeti életének és miért érdemli meg, hogy felidéződjenek, ne felejtődje- nek el Szatmári Béla érdemei. A szerző sokat tett ennek érdekében. S gesztusa akár közéleti küldetésnek is betudható. Innen, a nyolcvanadik oldalakról a lap elejére visszalapozva találhatók a „„kávéházi szegleten...”, a Tarján Bulvár és a Próza és vidéke című szépirodalmi rovatok. Ezekben esztétikai értelemben vannak rangos nevek - mindenekelőtt a Csapiár Vilmosé - fajsúlyosabb és a szabadszájúság miatt bizony meghökkentőbb, vitára ingerlőbb írások is, mégis Filó Mariann, luhász Tibor és Illés Orsolya versei okoz(hat)nak leginkább élményszerű benyomást, tekintve, hogy mindhárman az ígéretes - felnövekvő illetve új - nógrádi költőgenerációt képviselik.... A fentiek alapján mi sem természetesebb, hogy az aktuális lapszám képmelléklete, illusztrációs anyaga, Csemniczky Zoltán, kábái lóránt és Szatmári Béla műveiből állt össze. Csongrády Béla Szatmári Béla (1938-1996) salgótarjáni építész, képzőművész egyik alkotása a Palócföld 2013/3-as számából Egzotikum tanulságokkal Bizonyára ezúttal sem csalódtak egymásban. Az olvasók - mint korábban mindig - élvezetes előadásmódban hallhatták, hogy az egykori kaposvári cukor- és édesipari technikumi tanulóból miként nem lett arab illetve török és miért lett mongol-történelem szakos hallgató az ELTE-n és azt követően sokat utazó orientalista szakember, majd élményeit érdekesen, izgalmasan feldolgozó, olvasmányosan megjelenítő sikeres író. S a Balassi Bálint Megyei Könyvtár vendége, LőrinczL. László - ha úgy tetszik Leslie L. Lawrence vagy Frank Cockney - ugyancsak elégedett lehetett, mert a résztvevők illetve a dedikálásra hozott könyvek száma alapján joggal következtethetett arra, hogy mit sem csökken népszerűsége. Lőrincz L. László azt is elmondta, hogy írói céljai nem változtak az elmúlt négy évtized során. Manapság ugyanúgy - mint a kezdet kezdetén - elsősorban szórakoztatni akar többnyire keleti tárgyú, egzotikus helyszínű kalandregényeivel, de oly módon, hogy ismereteket is közöljön és írásainak legyen életközeli tanulsága. Alkalmasint jóleső érzéssel hallja, ha egy-egy anyuka azzal áll elő, hogy gyermeke az ő írásain tanult meg igazán olvasni. Persze olyan eset is előfordult, hogy valaki félt éjszaka az egyik könyv gonosz hercegnőjétől. Napjainkban kétségkívül csökkennek a példányszámok, csökken az olvasási kedv, az embereknek kevesebb a szabadidejük s ráadásul jóval drágábbak is könyvek mint korábban. Az írók számára különösen az internet közösségi oldalai jelentik a konkurenciát. Lőrincz L’. László is igyekszik figyelembe venni a realitásokat, de továbbra is azt kívánja írni, amit a közönség olvasni szeretne. Őt nem zavarja, hogy úgymond kiszolgálja az igényeket, hiszen az irodalom is végső soron alkalmazott művészet. S az a könyv, amit nem olvasnak - véleménye szerint - érdektelen, hiábavaló vállalkozás... - csébé A Lőrincz L. László író a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban egyik olvasójának dedikál
