Nógrád Megyei Hírlap, 2013. május (24. évfolyam, 100-123. szám)
2013-05-11 / 108. szám
MÉLYINTERJÚK Balázs Klári: „Mindenki azt hitte, csak érdekből megyek hozzá Gyurihoz" „Annyi butaságot hallottam már azzal kapcsolatban, hogy nem szültem. Azt pletykálták, biztosan beteg vagyok, azért nincs gyerekünk. Azt is suttogták, hogy Gyuri nem engedi. Nagyon megviseltek ezek a találgatások. Pedig a férjemmel már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy nem vállalunk babát. Lehet, hogy megköveznek ezért, de egy életem van, s azt úgy szeretném élni, ahogyan nekem jó...” Sándor András- Gyurit hol hagytad? Az ember azt gondolná, hogy mindig együtt vagytok.- Ez így is van, de most spéciéi a szaunában hagytam, remélem nem felejtett el elmenni...- Otthonról jöttél?- Igen.- Te most hivatalosan Korda Klári vagy?- Igen, néhány éve felvettem Gyuri nevét.- Előtte pedig hosszú évtizedekig alig tudta valaki, hogy a Balázs vezetéknév valójában az első férjedé, aki nemrég hunyt eL- Boros a leánykori nevem. Csak azután lettem Balázs Klári, miután 18 évesen férjhez mentem Balázs Gábor zenészhez. Tizenhat évesen ismertem meg Gábort egy építőtáborokban zajló turnén. Ő a Tolcsvay Trióban zenélt, én pedig akkor bontogattam a szárnyaimat. Szinte első pillantásra egymásba szerettünk, majd hat évig együtt maradtunk. Ugyanez később megismétiődött a Gyurival való találkozásnál is. Két férfi volt eddig az életemben, Gábor és Gyuri. Soha nem mentem bele felelőtlen, egyéjszakás kalandokba. Gábor egy igazi budai úri családból való fiú volt, rendkívül művelt emberek voltak a családtagjai, mindenki több nyelven beszélt. A legfogékonyabb korban kerültem közéjük, szinte szívtam magamba a tudást és a kultúrát. Gáborral voltam életemben először operában, illetve komolyzenei koncerteken is. Gábor soha nem volt féltékeny Gyurira és Gyuri sem fújt Gáborra. Sőt, olyan jó kapcsolatba kerültek közben, hogy az első férjem, ha bármikor látott minket tévében vagy egy újságban, azonnal gratulált.- Miért nem vetted fel korábban a Korda nevet?- Annyi gonoszság ért minket a kapcsolatunk kezdetén, hogy ez még inkább olaj lett volna a tűzre. A házasságkötésünk idején ugyanis mindenki azt hitte, csak érdekből megyek hozzá, a pénze és a hírneve miatt. A szakmában tehát maradtam Balázs Klári, hivatalosan azonban Korda Györgyné a nevem, a személyi igazolványomban is ez szerepel. Gyurit egyébként soha nem zavarta, hogy nem Korda Klári a nevem. Nem féltékeny a múltamra, mint ahogy én sem az övére. Amikor megismerkedtünk, nem kezdtem el kutatni utána, nem akartam felkeresni minden nőt, akivel valaha dolga volt. 1980-ban új időszámítás kezdődött mindkettőnk életében, s csak az számít, ami azóta történt velünk.- Honnan a színpad iránti indíttatásod? Gyermekkorodban volt benned valamiféle belső ösztönző erő, ami később előre vitt?- Számomra a zene létezett először, másodszor, harmadszor és csak utána jött valami más. Sajnos ez a tanulás rovására is ment. Ha a televízióban vagy a rádióban a kedvenc együttesem szerepelt, iskolába sem mentem. Hetedik fél évkor meg is lett az eredménye, matekból sikerült megbuknom.- Hogy viselték ezt a szüleid?- Nehezen, mert a testvéreim nagyon jól tanultak; három építészmérnök van a családban. A végén már mindenki engem korrepetált, így rendszeresen átcsúsztam kettessel. Egyébként ahány testvérem van, annyi városban születtünk. Én például Debrecenben. Véletlenül. Egy Téglás nevű faluban volt akkor az apukám állomásfőnök, s anyukámat oda vitte szülni a mentő. Úgy érzem, máig megmaradt bennem az a vidéki romlatlanság, ami egyszerre jó és rossz is, hiszen sokszor keményebbnek kellene lennem. Vidéken valahogy őszintébbek az emberek.- A karrier miatt jöttél a fővárosba?- Pestre a zene miatt jöttem. Énektanárnőhöz szerettem volna járni, fejleszteni akartam magam. Nyertem is egy akkori tehetségkutatót. Ma már tudom, hogy magát az énektechnikát el lehet magyarázni pár óra alatt, de valójában magadnak kell kitalálnod, hogyan kell használni, hogy a hangszálaid ne sérüljenek. Mindig izgatott a fejlődés és a továbblépés lehetősége. Érdekes, hogy amit akkortájt elterveztem, valahogy mindig bejött. Persze utána hosszú szünet következett, de a kezdeti lépések simák voltak, nem keveredtem rossz társaságba, nem szűrtem össze a levet férfiakkal.- Mit dolgoztál ekkor?- Fotólaboráns voltam, és imádtam. Akármibe kezdtem, a leglelkiismeretesebben csináltam a munkám. Rövid idő alatt megszerettek a fotósok, voltak, akik kifejezetten hozzám hozták a dolgaikat. A lelkem mélyén persze mindig az éneklés foglalkoztatott, no meg az egykori szülői intelmek, hogy két lábbal kell állni a földön, szereznem kell egy biztos szakmát is. Ez lett a kozmetika. Elvégeztem a kozmetikusi iskolát, ami akkoriban két év volt, nem a mostaniakhoz hasonló 2-3 hónapos gyorstalpaló.- Dolgoztál is a szakmában?- Dolgoztam egy nagyon szép maszek kozmetikai szalonban a Rózsadombon Makai Edit néninél, akire a mai napig hálás szívvel gondolok.- Közben albérleteztél?- Igen. Egy icipici szobában laktam az Üllői út végén, ami akkor a világ végének tűnk Mostanában, ha megyek a reptérre és elautózom amellett a lakótelep mellett, megdobban a szívem, hogy istenem, de jó, hogy már nem itt lakom... Nagyon szorgalmas voltam, azt a kis pénzt, amit kerestem, beosztottam. Amikor nem maradt semmi, egy kolléganőmtől kaptam kölcsön a következő fizetésig. Két ruhám volt, amit minden este mostam. Nem zavart, mert úgy hiszem, ha az ember el akar érni valamit, akkor ezek mellékes dolgok.- Annak idején, ott a picinyke albérletben a „világ végén” gondoltad volna, hogy ilyen életed lesz?- Dehogyis! Jóval többet kaptam, mint amit elterveztem; az utazások, a tengerentúli élmények fantasztikusak. Olyan helyekre eljutottam, amikre álmomban sem gondoltam volna. És a pályafutásunk során is elértünk szép eredményeket.- Amikor Gyurival megismerkedtél, ő márévtizedekótasztárvolt Kezdetbengon- dot okozott a túlzott érdeklődés, az állandó médiajelenlét, amit vele együtt kaptál?- Nem mindenki örült a kapcsolatunknak, és voltak is bosszantó pletykák, de azokat hamar megtanultam kezelni. A férjem sokat segített benne. Abban is, hogyan bánjunk a közönséggel. Sosem zavart a túlzott érdeklődés. Ha elmegyünk egy bevásárlóközpontba, egyből körbevesznek minket. Ez nem baj, nem kell nagydarab testőröket odaállítani, hogy el- lökdössék az embereket. Azt, aki igazán szereti a közönséget, nem zavarja, hogy odamennek aláírást kérni és megkérdezik tőle, hogy van. Az ilyesmi igenis jólesik! Ha valaki testőröket visz magával, amögött mindig megjátszást érzek. „Nem mehetnek közel hozzá az emberek, mert a művész fáradt”. Hagyjuk már! Mi nem vagyunk elszállva magunktól, és sztárallűrjeink sincsenek. Minek ide testőr? Legyünk már őszinték: Magyarországon nincsenek sztárok. Ez nem Amerika! Nem is tudom, mikor mondják azt valakire, hogy sztár...- Talán akkor, ha a összeénekel magának egy szállodát, és négy-öt évente épít egy luxusházat, ahogyan ti teszitek- Andris, ezért mi megdolgoztunk. A szálloda miatt sajnos nagyon sok rosszindulatú megjegyzést kaptunk, és az adóellenőrzéstől kezdve mindenen átestünk. Álltunk elébe mindennek, mert a villa egy roppant tiszta dolog az elejétől fogva. Mindenünket eladtuk, az autóinkat, a házunkat, hogy el tudjuk kezdeni az építkezést. És külföldön turnéztunk.- Vendéglátóztatok?- Dehogyis! Magyar házakban léptünk fel Amerikában, Kanadában és Ausztráliában. Lehet, hogy a vendéglátóban nagyobb pénz lett volna. Bár azt a szakmát nem ismerem.- Meg sem fordult a fejetekben, hogy kint maradjatok?- Nem! Láttuk, mennyi lehetőségük van odakint a magyaroknak. Semmi! Pedig annak idején Torontóban négy helyről is kaptam ajánlatot, mivel kezemben volt a kozmetikus szakma. A magyar kozmetikusképzés abban az időben annyira alapos volt, hogy két kézzel kapkodtak a magyar szakemberek iránt. Emlékszem, a tankönyveimet is meg akarták venni. Kint rengeteg ismerősünknek volt szalonja, és remekül éltek belőle. De nem merült fel soha, hogy kint maradjunk.- Sok iiigyetek van?- Biztosan. Gondolj csak bele: ha olyan időszak következett a könnyűzenében, ami nem kedvezett nekünk, vagy számunkra megalázó lett volna, akkor megengedhettük magunknak, hogy kimaradjunk belőle. Nem kell mindig mindenhol ott lenni, mert megunják az embert! Amikor külföldön turnéztunk, a legtöbbször akkor is kényelmesen kerestünk, mert csak péntek-szombat-vasárnap léptünk föl. Hétközben pedig jártunk koncertekre, néztük a nagy show-kat. Amikor Magyarországra jönnek a világszárok, soha nem megyünk el, mert kint sokkal elegánsabb körülmények között láttuk már őket. Nagy stadionokban, vagy épp a Hilton koncerttermében, ahol asztaloknál elegáns vacsora mellett élveztük a zenét. Amikor befejeztük a vacsorát, sötét lett, a légy zümmögését is hallani lehetett, olyan csöndben volt a közönség. Leszedték az asztalokat, csak az italok voltak előttünk. így láttuk Cher-t, vagy George Bensont töbször is. Stevie Wondert Sidney-ben néztük meg.- Érezted azt valaha, hogy másodhegedűs vagy a férjed mellett?- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szakmailag nem voltak apróbb konfliktusaink, amolyan természetes hangnemkeresések. Sokszor volt úgy, hogy azt mondtam, inkább nem vitatkozom a férjemmel, legyen neki igaza. Kompromisz- szumokat mindig kell kötni. Nincs mit tenni, bele kell törődni, hogy a nők kicsit háttérbe szorulnak a férfiak mellett, elsősorban a közvélemény által.- Aki a Korda Villába megy, automatikusan találkozhat veletek?- Még csak az kéne... Megbízható alkalmazottaink vannak, mi is gyakran ott vagyunk, de nem állandóan. Főszezonban magam is beállók, és ha kell, elugrom üdítőért, ha épp nem szállították ki. A külföldi vendégeknek nem mondhatjuk, hogy a művésznőnek nincs kedve elmenni üdítőért, mert nem tudják, ki vagyok.- Vannak barátaitok?- Nagyon kevés. Magyarországon két családdal járunk össze. Külföldön jóval több barátunk van. Sidney-ben és Mel- bourne-ben is van egy-egy házaspár, akik azóta barátaink, amióta Gyurival együtt vagyunk. A férjem már korábban is ismerte őket. Van, hogy félévente találkozunk, de olyan is előfordul, hogy csak háromévente, mégis mindig olyan érzésünk van, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára. Ők tényleg olyan barátaink, akikkel bármiben számíthatunk egymásra. Ausztráliában három ilyen házaspár van, Torontóban pedig egy.- És mi van a társasági élettel?- Nem élünk vele. A pofavizites fogadásokra nagyon ritkán megyünk el. Semmi szükségünk arra, hogy a különböző újságokban legyen rólunk egy kis kép, hogy itt is jártunk. Mindenhol ugyanazok az arcok vannak, akik gyorsan bevacsoráznak és hazamennek. Gyuri szűk baráti körben 40 éve pókerezik. Ez őt kikapcsolja. Én pedig csinálok nekik egy kis kaját, ha épp nálunk játszanak.- Te főzöl otthon?- Ha van rá időm, akkor nagyon szívesen. Szeretek főzni. És takarítani is. Csak ne kelljen mással foglalkoznom. Nem egyszer szúrtam el azért az ebédet, mert közben csörgött a telefon, Gyuri is folyton szólt, hogy „majd befejezed, gyere már”. Na ennek soha nincs jó vége.- Hű tudtál maradni Gyurihoz?- Ezt a kérdést Andriskám, te sem gondolod komolyan! A mamám tisztességre nevelt, s már gyerekkorunkban arra tanított, hogy mindig legyünk hűségesek a választottunkhoz. Édesanyám szemében a megcsalás főbenjáró bűnnek számít. Soha nem csalnám meg Gyurit, egyszer sem inogtam meg. És nem csak azért, mert az anyám erre tanított...- Előfordultak súrlódások a házasságotokban?- Soha senki nem hiszi el, de nem voltak ilyenek. Pedig azt mondják, hogy egy házasságban mindig vannak kanálcsör- renések, de nálunk még azok sincsenek! Van, hogy öszekapunk, minta macskák, de az pár percig tart, és utána már el is felejtjük. Nem történtek tartós, átkozódó összerzörrenések. Olyanok persze vannak, hogy siess már, mert elkésünk...- Egyszer azt mondtad, tudatos döntés volt, hogy nem született gyereketek- Annyi butaságot hallottam már ezzel kapcsolatban! Azt pletykálták, biztosan beteg vagyok, azért nincs gyerekünk. Az is suttogták, hogy Gyuri nem engedi. Nagyon megviseltek ezek a találgatások. Az igazság az, hogy Gyurival már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy nem vállalunk babát. Az állandó utazások, és a zaklatott életvitelünk nem tett volna jót a gyereknek. Egy gyerek nem bábu, akit félévekre otthon hagyhatunk a dadusra, ha külföldre megyünk dolgozni. Márpedig mi évekig hosszú hónapokat töltöttünk hol Ausztráliában, hol Amerikában. A kutyáimat is nehezen hagytam itthon, mi lett volna akkor egy csöppséggel? Ráadásul láttam a saját anyukámat, hogy milyen nehéz volt neki engem és a testvéreimet felnevelnie. Nagy családban nőttem fel, s az anyagi helyzetünk nem volt valami rózsás. Ahol hat gyerek van, és mindegyik egyszerre jár iskolába, ott bizony nagyon nehéz az élet. A régmúltból állandóan arra emlékszem, hogy anyukám megállás nélkül dolgozik értünk, soha nincs ideje pihenni. Mondtam is neki: anyu, én nem akarok olyan sorsot, mint a tiéd, inkább élvezem az életet. Lehet, hogy sokan megköveznének ezért a kijelentésemért, de egy életem van, s azt úgy szeretném élni, ahogy az nekem jó. Anyukám soha nem szólt egy rossz szót sem ezért, s Gyuri is örült, hogy így döntöttem. Egyáltalán nem bánom, hogy nem született saját gyerekem...
