Nógrád Megyei Hírlap, 2013. május (24. évfolyam, 100-123. szám)

2013-05-11 / 108. szám

MÉLYINTERJÚK Balázs Klári: „Mindenki azt hitte, csak érdekből megyek hozzá Gyurihoz" „Annyi butaságot hallottam már azzal kapcsolatban, hogy nem szültem. Azt pletykálták, biztosan beteg vagyok, azért nincs gyere­künk. Azt is suttogták, hogy Gyu­ri nem engedi. Nagyon megvisel­tek ezek a találgatások. Pedig a férjemmel már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy nem vállalunk babát. Lehet, hogy meg­köveznek ezért, de egy életem van, s azt úgy szeretném élni, ahogyan nekem jó...” Sándor András- Gyurit hol hagytad? Az ember azt gon­dolná, hogy mindig együtt vagytok.- Ez így is van, de most spéciéi a sza­unában hagytam, remélem nem felejtett el elmenni...- Otthonról jöttél?- Igen.- Te most hivatalosan Korda Klári vagy?- Igen, néhány éve felvettem Gyuri nevét.- Előtte pedig hosszú évtizedekig alig tud­ta valaki, hogy a Balázs vezetéknév valójá­ban az első férjedé, aki nemrég hunyt eL- Boros a leánykori nevem. Csak azu­tán lettem Balázs Klári, miután 18 évesen férjhez mentem Balázs Gábor zenészhez. Tizenhat évesen ismertem meg Gábort egy építőtáborokban zajló turnén. Ő a Tolcsvay Trióban zenélt, én pedig akkor bontogattam a szárnyaimat. Szinte első pillantásra egymásba szerettünk, majd hat évig együtt maradtunk. Ugyanez ké­sőbb megismétiődött a Gyurival való ta­lálkozásnál is. Két férfi volt eddig az éle­temben, Gábor és Gyuri. Soha nem men­tem bele felelőtlen, egyéjszakás kalan­dokba. Gábor egy igazi budai úri család­ból való fiú volt, rendkívül művelt emberek voltak a családtagjai, mindenki több nyelven beszélt. A legfogékonyabb korban kerültem közéjük, szinte szívtam magamba a tudást és a kultúrát. Gábor­ral voltam életemben először operában, il­letve komolyzenei koncerteken is. Gábor soha nem volt féltékeny Gyurira és Gyu­ri sem fújt Gáborra. Sőt, olyan jó kapcso­latba kerültek közben, hogy az első fér­jem, ha bármikor látott minket tévében vagy egy újságban, azonnal gratulált.- Miért nem vetted fel korábban a Kor­da nevet?- Annyi gonoszság ért minket a kap­csolatunk kezdetén, hogy ez még inkább olaj lett volna a tűzre. A házasságköté­sünk idején ugyanis mindenki azt hitte, csak érdekből megyek hozzá, a pénze és a hírneve miatt. A szakmában tehát ma­radtam Balázs Klári, hivatalosan azon­ban Korda Györgyné a nevem, a szemé­lyi igazolványomban is ez szerepel. Gyu­rit egyébként soha nem zavarta, hogy nem Korda Klári a nevem. Nem félté­keny a múltamra, mint ahogy én sem az övére. Amikor megismerkedtünk, nem kezdtem el kutatni utána, nem akartam felkeresni minden nőt, akivel valaha dol­ga volt. 1980-ban új időszámítás kezdő­dött mindkettőnk életében, s csak az szá­mít, ami azóta történt velünk.- Honnan a színpad iránti indíttatásod? Gyermekkorodban volt benned valamiféle belső ösztönző erő, ami később előre vitt?- Számomra a zene létezett először, másodszor, harmadszor és csak utána jött valami más. Sajnos ez a tanulás rová­sára is ment. Ha a televízióban vagy a rá­dióban a kedvenc együttesem szerepelt, iskolába sem mentem. Hetedik fél évkor meg is lett az eredménye, matekból sike­rült megbuknom.- Hogy viselték ezt a szüleid?- Nehezen, mert a testvéreim nagyon jól tanultak; három építészmérnök van a családban. A végén már mindenki engem korrepetált, így rendszeresen átcsúsztam kettessel. Egyébként ahány testvérem van, annyi városban születtünk. Én példá­ul Debrecenben. Véletlenül. Egy Téglás nevű faluban volt akkor az apukám állo­másfőnök, s anyukámat oda vitte szülni a mentő. Úgy érzem, máig megmaradt bennem az a vidéki romlatlanság, ami egyszerre jó és rossz is, hiszen sokszor ke­ményebbnek kellene lennem. Vidéken va­lahogy őszintébbek az emberek.- A karrier miatt jöttél a fővárosba?- Pestre a zene miatt jöttem. Énekta­nárnőhöz szerettem volna járni, fejleszte­ni akartam magam. Nyertem is egy ak­kori tehetségkutatót. Ma már tudom, hogy magát az énektechnikát el lehet ma­gyarázni pár óra alatt, de valójában ma­gadnak kell kitalálnod, hogyan kell hasz­nálni, hogy a hangszálaid ne sérüljenek. Mindig izgatott a fejlődés és a továbblépés lehetősége. Érdekes, hogy amit akkortájt elterveztem, valahogy mindig bejött. Per­sze utána hosszú szünet következett, de a kezdeti lépések simák voltak, nem ke­veredtem rossz társaságba, nem szűrtem össze a levet férfiakkal.- Mit dolgoztál ekkor?- Fotólaboráns voltam, és imádtam. Akármibe kezdtem, a leglelkiismerete­sebben csináltam a munkám. Rövid idő alatt megszerettek a fotósok, voltak, akik kifejezetten hozzám hozták a dolgaikat. A lelkem mélyén persze mindig az ének­lés foglalkoztatott, no meg az egykori szülői intelmek, hogy két lábbal kell áll­ni a földön, szereznem kell egy biztos szakmát is. Ez lett a kozmetika. Elvégez­tem a kozmetikusi iskolát, ami akkori­ban két év volt, nem a mostaniakhoz ha­sonló 2-3 hónapos gyorstalpaló.- Dolgoztál is a szakmában?- Dolgoztam egy nagyon szép maszek kozmetikai szalonban a Rózsadombon Makai Edit néninél, akire a mai napig há­lás szívvel gondolok.- Közben albérleteztél?- Igen. Egy icipici szobában laktam az Üllői út végén, ami akkor a világ végének tűnk Mostanában, ha megyek a reptérre és elautózom amellett a lakótelep mellett, megdobban a szívem, hogy istenem, de jó, hogy már nem itt lakom... Nagyon szorgal­mas voltam, azt a kis pénzt, amit keres­tem, beosztottam. Amikor nem maradt semmi, egy kolléganőmtől kaptam köl­csön a következő fizetésig. Két ruhám volt, amit minden este mostam. Nem zavart, mert úgy hiszem, ha az ember el akar ér­ni valamit, akkor ezek mellékes dolgok.- Annak idején, ott a picinyke albérlet­ben a „világ végén” gondoltad volna, hogy ilyen életed lesz?- Dehogyis! Jóval többet kaptam, mint amit elterveztem; az utazások, a tenge­rentúli élmények fantasztikusak. Olyan helyekre eljutottam, amikre álmomban sem gondoltam volna. És a pályafutásunk során is elértünk szép eredményeket.- Amikor Gyurival megismerkedtél, ő márévtizedekótasztárvolt Kezdetbengon- dot okozott a túlzott érdeklődés, az állandó médiajelenlét, amit vele együtt kaptál?- Nem mindenki örült a kapcsolatunk­nak, és voltak is bosszantó pletykák, de azokat hamar megtanultam kezelni. A férjem sokat segített benne. Abban is, ho­gyan bánjunk a közönséggel. Sosem za­vart a túlzott érdeklődés. Ha elmegyünk egy bevásárlóközpontba, egyből körbe­vesznek minket. Ez nem baj, nem kell nagydarab testőröket odaállítani, hogy el- lökdössék az embereket. Azt, aki igazán szereti a közönséget, nem zavarja, hogy odamennek aláírást kérni és megkérde­zik tőle, hogy van. Az ilyesmi igenis jól­esik! Ha valaki testőröket visz magával, amögött mindig megjátszást érzek. „Nem mehetnek közel hozzá az emberek, mert a művész fáradt”. Hagyjuk már! Mi nem vagyunk elszállva magunktól, és sztáral­lűrjeink sincsenek. Minek ide testőr? Le­gyünk már őszinték: Magyarországon nincsenek sztárok. Ez nem Amerika! Nem is tudom, mikor mondják azt vala­kire, hogy sztár...- Talán akkor, ha a összeénekel magá­nak egy szállodát, és négy-öt évente épít egy luxusházat, ahogyan ti teszitek- Andris, ezért mi megdolgoztunk. A szálloda miatt sajnos nagyon sok rossz­indulatú megjegyzést kaptunk, és az adóellenőrzéstől kezdve mindenen átes­tünk. Álltunk elébe mindennek, mert a villa egy roppant tiszta dolog az elejétől fogva. Mindenünket eladtuk, az autóin­kat, a házunkat, hogy el tudjuk kezdeni az építkezést. És külföldön turnéztunk.- Vendéglátóztatok?- Dehogyis! Magyar házakban lép­tünk fel Amerikában, Kanadában és Ausztráliában. Lehet, hogy a vendéglátó­ban nagyobb pénz lett volna. Bár azt a szakmát nem ismerem.- Meg sem fordult a fejetekben, hogy kint maradjatok?- Nem! Láttuk, mennyi lehetőségük van odakint a magyaroknak. Semmi! Pe­dig annak idején Torontóban négy hely­ről is kaptam ajánlatot, mivel kezemben volt a kozmetikus szakma. A magyar koz­metikusképzés abban az időben annyira alapos volt, hogy két kézzel kapkodtak a magyar szakemberek iránt. Emlékszem, a tankönyveimet is meg akarták venni. Kint rengeteg ismerősünknek volt sza­lonja, és remekül éltek belőle. De nem merült fel soha, hogy kint maradjunk.- Sok iiigyetek van?- Biztosan. Gondolj csak bele: ha olyan időszak következett a könnyűzenében, ami nem kedvezett nekünk, vagy szá­munkra megalázó lett volna, akkor meg­engedhettük magunknak, hogy kimarad­junk belőle. Nem kell mindig mindenhol ott lenni, mert megunják az embert! Ami­kor külföldön turnéztunk, a legtöbbször akkor is kényelmesen kerestünk, mert csak péntek-szombat-vasárnap léptünk föl. Hétközben pedig jártunk koncertek­re, néztük a nagy show-kat. Amikor Ma­gyarországra jönnek a világszárok, soha nem megyünk el, mert kint sokkal ele­gánsabb körülmények között láttuk már őket. Nagy stadionokban, vagy épp a Hil­ton koncerttermében, ahol asztaloknál elegáns vacsora mellett élveztük a zenét. Amikor befejeztük a vacsorát, sötét lett, a légy zümmögését is hallani lehetett, olyan csöndben volt a közönség. Leszed­ték az asztalokat, csak az italok voltak előttünk. így láttuk Cher-t, vagy George Bensont töbször is. Stevie Wondert Sidney-ben néztük meg.- Érezted azt valaha, hogy másodhege­dűs vagy a férjed mellett?- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szakmailag nem voltak apróbb konflik­tusaink, amolyan természetes hangnem­keresések. Sokszor volt úgy, hogy azt mondtam, inkább nem vitatkozom a fér­jemmel, legyen neki igaza. Kompromisz- szumokat mindig kell kötni. Nincs mit tenni, bele kell törődni, hogy a nők kicsit háttérbe szorulnak a férfiak mellett, el­sősorban a közvélemény által.- Aki a Korda Villába megy, automati­kusan találkozhat veletek?- Még csak az kéne... Megbízható al­kalmazottaink vannak, mi is gyakran ott vagyunk, de nem állandóan. Főszezon­ban magam is beállók, és ha kell, elugrom üdítőért, ha épp nem szállították ki. A külföldi vendégeknek nem mondhatjuk, hogy a művésznőnek nincs kedve elmen­ni üdítőért, mert nem tudják, ki vagyok.- Vannak barátaitok?- Nagyon kevés. Magyarországon két családdal járunk össze. Külföldön jóval több barátunk van. Sidney-ben és Mel- bourne-ben is van egy-egy házaspár, akik azóta barátaink, amióta Gyurival együtt vagyunk. A férjem már korábban is ismerte őket. Van, hogy félévente talál­kozunk, de olyan is előfordul, hogy csak háromévente, mégis mindig olyan érzé­sünk van, mintha tegnap beszéltünk vol­na utoljára. Ők tényleg olyan barátaink, akikkel bármiben számíthatunk egy­másra. Ausztráliában három ilyen há­zaspár van, Torontóban pedig egy.- És mi van a társasági élettel?- Nem élünk vele. A pofavizites foga­dásokra nagyon ritkán megyünk el. Sem­mi szükségünk arra, hogy a különböző újságokban legyen rólunk egy kis kép, hogy itt is jártunk. Mindenhol ugyanazok az arcok vannak, akik gyorsan bevacso­ráznak és hazamennek. Gyuri szűk bará­ti körben 40 éve pókerezik. Ez őt kikap­csolja. Én pedig csinálok nekik egy kis kaját, ha épp nálunk játszanak.- Te főzöl otthon?- Ha van rá időm, akkor nagyon szíve­sen. Szeretek főzni. És takarítani is. Csak ne kelljen mással foglalkoznom. Nem egyszer szúrtam el azért az ebédet, mert közben csörgött a telefon, Gyuri is foly­ton szólt, hogy „majd befejezed, gyere már”. Na ennek soha nincs jó vége.- Hű tudtál maradni Gyurihoz?- Ezt a kérdést Andriskám, te sem gon­dolod komolyan! A mamám tisztességre nevelt, s már gyerekkorunkban arra ta­nított, hogy mindig legyünk hűségesek a választottunkhoz. Édesanyám szemé­ben a megcsalás főbenjáró bűnnek szá­mít. Soha nem csalnám meg Gyurit, egy­szer sem inogtam meg. És nem csak azért, mert az anyám erre tanított...- Előfordultak súrlódások a házassá­gotokban?- Soha senki nem hiszi el, de nem vol­tak ilyenek. Pedig azt mondják, hogy egy házasságban mindig vannak kanálcsör- renések, de nálunk még azok sincsenek! Van, hogy öszekapunk, minta macskák, de az pár percig tart, és utána már el is felejtjük. Nem történtek tartós, átkozódó összerzörrenések. Olyanok persze van­nak, hogy siess már, mert elkésünk...- Egyszer azt mondtad, tudatos döntés volt, hogy nem született gyereketek- Annyi butaságot hallottam már ezzel kapcsolatban! Azt pletykálták, biztosan beteg vagyok, azért nincs gyerekünk. Az is suttogták, hogy Gyuri nem engedi. Na­gyon megviseltek ezek a találgatások. Az igazság az, hogy Gyurival már a kapcso­latunk elején megbeszéltük, hogy nem vállalunk babát. Az állandó utazások, és a zaklatott életvitelünk nem tett volna jót a gyereknek. Egy gyerek nem bábu, akit félévekre otthon hagyhatunk a dadusra, ha külföldre megyünk dolgozni. Márpe­dig mi évekig hosszú hónapokat töltöt­tünk hol Ausztráliában, hol Amerikában. A kutyáimat is nehezen hagytam itthon, mi lett volna akkor egy csöppséggel? Rá­adásul láttam a saját anyukámat, hogy milyen nehéz volt neki engem és a test­véreimet felnevelnie. Nagy családban nőt­tem fel, s az anyagi helyzetünk nem volt valami rózsás. Ahol hat gyerek van, és mindegyik egyszerre jár iskolába, ott bi­zony nagyon nehéz az élet. A régmúltból állandóan arra emlékszem, hogy anyu­kám megállás nélkül dolgozik értünk, so­ha nincs ideje pihenni. Mondtam is neki: anyu, én nem akarok olyan sorsot, mint a tiéd, inkább élvezem az életet. Lehet, hogy sokan megköveznének ezért a kije­lentésemért, de egy életem van, s azt úgy szeretném élni, ahogy az nekem jó. Anyu­kám soha nem szólt egy rossz szót sem ezért, s Gyuri is örült, hogy így döntöttem. Egyáltalán nem bánom, hogy nem szüle­tett saját gyerekem...

Next

/
Thumbnails
Contents