Nógrád Megyei Hírlap, 2013. április (24. évfolyam, 75-99. szám)

2013-04-13 / 85. szám

ME LYINTE R JUK

„Nem gondoltam, hogy újra tévézni fogok. András időnként megkérdezte otthon, mit szeretnék helyette csinálni, de nem tudtam válaszolni. Aztán a legjobb barátom, Kolosi Péter azzal állt elő, hogy indítsuk újra a Forró nyo- mon-t. Hazamentem, és elmeséltem Andrásnak, mire azt mondta: Vedd végre tudomásul, hogy te tévés vagy, úgyhogy tévézz. Végül Péterrel ketten rábeszéltek...”

Sándor András- Nagyon pontos vagy.- Aki Vitray-tanítvány volt, abba egy életre belenevelték a pontosságot. Nála, a Színművészetin egy percet sem lehetett késni. Aki mégis megtette ezt, azt be sem engedte az órára. Akkor sem, ha zokogott az illető. Vitray elvárta, hogy mindenki úgy tekintsen az óráira, mint egy élő adásra a televízióban. Ott is pontosnak kell lenni: a műsortervet három héttel korábban kiadják a műsorújságnak, a műsorok is pontosan kezdődnek, nem csalódhat a néző, aki ehhez igazodik.-Én nem vagyok-eny- nyire szigorú, de azt kérem a tanítványaimtól, hogy az óráinkat tekintsék randevúnak.- Furcsa, hogy Vitrayval kezdtük a beszélgetést. Ennyire fontos az életedben?- Nagyon! Hosszú évek óta a mester-tanítványa viszonyból amolyan atya-lánya viszony lett közöttünk. Kisebb nagyobb rendszerességgel találkozunk, minden fontos dologról tud az életemben, a tanácsa nélkül nem döntök. Pécsett voltam egyetemista, amikor a Magyar Televízió bemondónőjétől hallottam, hogy indul a televíziós szak a Színművészetin. Horváth Ádám és Vitray Tamás indítottak osztályt, és tudtam, hogy tőlük akarok tanulni. Az esélytelenek teljes nyugalmával felvételiztem, vagy 400-ból válogattak ki tíz embert, de sikerült. Amikor aztán vége lett az iskolának, Vitray tanár úr megkért, hogy legyek az asszisztense, amolyan „tanársegédje". Ez kivételes lehetőség volt, hiszen nem egy normál tankönyv szerint tanultunk. Mindig a helyzet szülte, hogy bizonyos helyzetekre mit mondott. Nekem az a pár év olyan volt, mintha még egyszer jártam volna az iskolát. Számtalan plusz dolgot, szakmai fortélyt lestem el tőle. Idővel egyre több feladatot bízott rám, aztán volt, hogy kettéosztottuk az osztályt, az egyik felével én, a másikkal ő foglalkozott, majd cseréltünk.- Gyakoriak a közös vacsorák?- Nem, mert a Tanár úr köztudottan korán fekvő, (mosolyog) Inkább ebédelni szoktunk együtt. A nyolcvanadik . születésnapján azonban András, és Kállay Bori megbeszélték a vacsorát A tegnapi összejövetelnek az volt az előzménye, hogy Marsi Anikó - akivel együtt jártunk a Vitray-Horváth osztályba - évekkel ezelőtt Siófokra költözött a családjával. Konkrétan beköltöztek az óvodámba, ahová annak idején jártam. Meglátogattuk őket gyerekestül, de egyetlen szót nem tudtunk váltani, mert az ő két gyerekük, meg a mi két gyerekünk nem hagyta. Nyáron Vitrayék is lent voltak a Balatonon, és szerveztek egy közös vacsorát, a Palik-Marsi házaspárral és velünk, hatosban. Ennek volt tegnap este a második köre.- Ezek szerint Andrással társasági emberek vagytok?- Ha az társasági embert jelent, hogy találkozunk a barátainkkal, akkor igen. De a szó klasszikus értelmében vett társasági eseményekre, fogadásokra ritkán járunk. Velünk nemigen találkozhatsz a bulvárlapok parti rovatában. A barátaink egyébként mind régiek, örülünk, ha velük tudunk J időt szakítani egymásra.- Voltak nagy csalódásaid?- Igen, mert naiv vagyok. And- | rás épp ma reggel mondta: az a baj velem, hogy mindenkinek mindent elhiszek. Apróságnak tűnik, de azon is nagyon felhúzom magam, ha valaki megígéri, hogy visszahív, és soha többet nem jelentkezik. Pedig hányszor történik ilyen egy nap? Manapság az is komoly gesztusnak számít, ha valaki válaszol egy e- mailre. Egyébként genetikailag zavar a hazugság, azt hiszem. Olyannyira, hogy ha a gyerekeimnél érzek egy icipici füllentést, azonnal.ugrok, mert nem tudom elviselni.- A világ sajnos nem ilyen.- Tudom, tudom. Pedig az életünkben nagyon sok minden bizalomra épül. Arra, hogy beviszem az óvodába, iskolába a gyerekemet, hogy felülök a buszra, amit valaki vezet, megeszem az ételt, amit más főzött, ez mind az egymás iránti bizalomra épül. De az is ebbe a körbe tartozik, hogy beülök az autóba, és feltételezem, hogy nem jönnek nekem, vagy nem rabolnak ki egy piros lámpánál. Milyen érdekes, hogy nem tehetünk mást, mint bízunk a másikban...!- Ilyen értelemben gyakran visszaélnek a bizalmaddal? Az óvodával például?- Ne is mondd... Többször váltottunk óvodát, mire megtaláltuk az igazit. Az iskolával már körültekintőbbek voltunk. Pszichológusok szerint nem jó, ha egy gyerek életében többször van változás, mint kellene, de Ádámot a változások megerősítették, mert az iskolában szárnyal, bár még csak másodikos. De hogy válaszoljak a kérdésedre: azt remélem, nem élnek vissza a bizalmammal. De lehet, hogy ezt csak a naivitásom mondatja velem. Tavaly télen Amerikában, Miamiban töltöttünk két hónapot a gyerekekkel. Megdöbbentő volt az a nyitottság, amivel ott találkoztunk. Az a tolerancia, elfogadás, ahogyan élnek az emberek, nagyon tetszett. Az utcán megveregetik a vállad, rád köszönnek, a fodrásznál öt perc után már úgy érzed, mintha évek óta oda járnál. A kosármeccsen nem kigyúrt, kopasz biztonsági emberekkel, hanem tolókocsis jegykezelőkkel találkozol. Az élelmiszerboltban odaállnak melléd az idős, nyugdíjas ott dolgozó emberek, és ők pakolnak a zacskódba. Büszkén. Mert szükség van rájuk. Azt érzik: attól, hogy idősek, rokkantak, még nem feleslegesek. Ugyanolyan részei a társadalomnak, hiszen feladatuk van. De órákig tudnám sorolni. Itthon például mindig bajban vagyok, ha nyilvános helyen vécére kell vinnem a kisfiámat. A női mosdóba nyolcévesen már nem vihetem be, a fiúkhoz meg nekem ciki bemenni. Amerikában minden helyen három mosdó van, egy női, egy férfi és egy családi, a lányos apukáknak, fiús anyukáknak. Ez olyan nagy dolog? Vagy egy utolsó, jellemző példa. Van egy könyvkiadónk, és gyakran járunk könyvesboltokba, figyeljük, ki vannak-e rakva a könyveink, melyik hogyan fogy. Többször

előfordult, hogy a számunkra igazán fontos könyv nincs kipakolva. Ilyenkor naivan feltesszük a kérdést, hogy talán mindet elvitték? Mire jön a válasz, hogy ja, még van a raktárban, csak ki kéne hozni. De az ugye munka, és fáradság, az eladónak pedig nem érdeke, ő úgyis kap fizetést. Még csak nem is neheztelhetünk érte.- Azt olvastam, ki is költöztök majd Amerikába.- Ne higgy már el mindent! Szívesen élnék egy-két évig akár Miamiban is, valóban jó lenne, ha ott tanulnának meg a gyerekeim angolul, de csak nyaraltunk.- Mikor jártatok utoljára könyvesboltban?- Nem olyan régen. Talán két napja. András, ha teheti, naponta betér mindbe, ami csak útba esik. És nem feltétlenül azért, hogy a könyvespolcokat ellenőrizze. író családban nőtt fel, az édesanyja, édesapja is írók. Amikor megismerkedtünk, viccelődtem is azon, hogy ugyanabba a könyvesboltba akár minden nap benéz.- Neked pedig a tévé az?- Ha ezt néhány évvel korábban kérdezted volna, gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Ma már inkább olyan, mint egy régi, jól bevált házasság.- Mitől múltak el az érzelmek?- Miért, egy régi házasságból elmúlnak? Amikor három évvel ezelőtt abbahagytam, lélekben is elengedtem, lemondtam róla, és minden egyes nappal távolabb került tőlem. Eszembe sem jutott, hogy egyszer az életben még újra tévézni fogok. Annak idején, amikor Stahl Judit abbahagyta a Tényeket, leült otthon, és megkérdezte tőle a férje, hogy „Juditkám, mostantól mit fogsz csinálni?” Ő zsigerből válaszolta, hogy főzni. Ebből a párbeszédből lett az új Stahl Judit. András is időnként megkérdezte tőlem ugyanezt. Soha nem tudtam rá rendesen válaszolni. Időközben azonban a Színművészeti mellett elkezdtem a Kodolányin is tanítani, fenntartottam a produceri irodámat, azt azonban nem tudtam kitalálni, mit kellene csinálni a tévézés helyett. Aztán jött Kolosi Péter, az RTL Klub programigazgatója, aki a legjobb barátom. Ő pontosan ismeri a telkemet. Amikor az RTL-ben kitalálták, hogy indítsuk újra a Forró nyomon-t, már úgy mondta el, hogy tudta: rá kell beszélnie. Aztán hazamentem, és elmeséltem Andrásnak, aki azt mondta: Három éve kérdezem tőled, mit akarsz csinálni, de nem tudsz rá normálisan felelni. Vedd végre tudomásul, hogy te tévés vagy! Tévézz! így aztán ők ketten, Péterrel együtt végül rábeszéltek.- Ha már annyit hasonlítottuk a szerelemhez a szakmádat, hogyan élted meg az újrakezdett kapcsolatot?- Egy ilyen helyzetben az ember megpróbál mindent egy kicsit másképp csinálni. Ma már sokkal racionálisabban döntök bizonyos dolgokban. Jóval kevesebb érzetem van bennem a műsor körüli ügyekkel kapcsolatban. Érettebben gondolkodom, és persze a közeg, az ország is sokat változott. Egészen más súlya van annak, hogy bizonyos helyzetekben mit mondasz.- Áruld már el végre, hogy mi azpka ennek a nagy kiábrándultságnak!?- Nem vagyok kiábrándult, inkább racionális. Szembenézek a helyzettel. Azok az alaptézisek, amelyek a szakmánkhoz elengedhetetlenek, ma már nem szempontok. Odaállok a Kodolányin a diákok elé, és kijelentem, hogy a tévében mindig igazat mondunk. Nem is értenek, csak kérdőn néznek rám. Ugyan miért mondanának mindig igazat a tévében? Milyen hülyeség ez... Pontosan tudják, hogy a legtöbben nem mondanak igazat. De én mégis ezt tanítom, mert hiszek abban, hogy

igenis igazat kell mondani. Ha nem hinnék benne, abbahagyhatnám a tanítást, ino- Ez amolyan szélmalomharc most?- Ebben a pillanatban igen. De ne érts félre, nem vagyok élharcos. Nem gondolom, hogy amit mondok, az megváltoztatja a fiatalok gondolkodását. Viszont hiszek abban, hogy ha már hallották, talán egyszer eszükbe jut, hogy így is tehet. Ma már a média szakokra járó fiatalok többsége nem oknyomozó újságíró, inkább Való Világ szereplő szeretne tenni. De persze azért van ellenpélda is.- Mondj egyet...- Az egyik legkedvesebb tanítványom, ma már barátom, Schuster Richárd annak idején

visszautasított egy kecsegtető műsorvezetői ajánlatot. Azt mondta, ő nem akar idő előtt felmászni azon a bizonyos létrán, van még mit tanulnia, mielőtt képernyőre kerül. Aztán kipróbálta, de nem részegült meg tőle. Inkább felvételizett Hongkongba, a világ egyik legjobb egyetemére, hogy tanulhasson. Mára már komoly karriert futott be. De van olyan tanítványom is, akiről tudom, hogy idő előtt jött neki a tévés siker, és ezért felelősséget is érzek. Mádai Vivient én zavartam oda annak idején az RTL Klub válogatására. Neki nehezebb tesz, fordítva kell csinálnia, mert sok minden kimaradt, aminek azelőtt keltett volna megtörténnie, hogy egy naponta jelentkező műsort vezet. Nem azért, mert nem csinálja jól, hanem mert sokat kellett volna lelkileg erősödnie, hogy fel tudja dolgozni a sikereket, kudarcokat.- Milyen a viszonyod a tanítványaiddal? Adsz nekik munkát, lehetőséget?- Vannak néhányan, akikkel roppant szoros, baráti tesz a viszonyom. A szerelmi ügyeiktől

kezdve az abortuszukon át az anyagi helyzetükig mindent megosztanak vetem. Aki igényli ezt a bizalmat, annak állok rendelkezésére. Kicsit az öcséim, húgaim, gyerekeim is tesznek néhányan...- Ha már a gyerekeknél tartunk amikor a valódi anyaságot tervezted, ilyennek képzelted a szülői szerepet?- Nagyon nem... Egy nőt senki nem készít fel arra, hogy mivel jár az anyaság. A manapság nagyon népszerű „ijesztgetős könyvek” lányregények ahhoz képest, amivel időnként az ember szembesül, (nevet) Imádom a gyerekeimet, és menthetetlenül ellágyulok tőlük, de azt is ki merem mondani, ha olykor felnőtt társaságra vágyom.- Mit csinálnak?- Olyankor? Táncolnak a fejemen. (nevet) Ehhez mondjuk kell egy olyan személyiségű kislány, mint Anna. Öt éves, és ő a család feje. És persze kimondottan élvezi, ha felhúz. Azokon a reggeleken például, amikor tanítani megyek, még öt perccel a végső indulási határidő előtt is ott áll pizsamában. És hiába mondom neki, hogy 130 diák vár rám, öltözzön, nem késhetek el, nem érdekli.-András hogyan kezeli ezeket a helyzeteket?- Ő az engedékenyebb. Én azt hiszem, egyszer tényleg elvinném a lányomat pizsamában az oviba. Csak egyszer, mert azt gondolom, hogy majd utána minden reggel felöltözik. András viszont ezt nem hagyná. De nehogy azt hidd, hogy a gyerekeimmel való viszonyom erre a szigorra épül! Rajongok értük, ahogy a legtöbb anyuka, és a legszebbnek, legokosabbnak látom őket, ahogy a legtöbb anyuka. Csak ők tényleg azok...- Jót tett a házasságotoknak, hogy már nem tévéztek együtt?- Ezt is olvashattad valahol. Mármint, hogy a közös munkát megsínylette a házasságunk... Pedig úgy volt jó, és addig volt jó, ameddig tartott. Eleinte nem akartunk együtt műsort vezetni, de rájöttünk, hogy nagyon kényelmes úgy az étetünk. Mindketten tartottunk eleinte tőle, de többet gondoltunk erről, mint amennyi valójában a közös része volt. Egy biztos. Ennél nyugod- tabban nem születhetett volna meg a két gyerekünk. Egy másik férfi műsorvezető társsal nem tudtam volna megbeszélni, hogy amíg otthon pelenkázok, addig álljon helyt helyettem a munkahelyemen, írja meg például a szövegeimet. Én meg elvégeztem minden otthoni teendőmet, és ez az adásban nem látszott. De a hat év közös munka elég sok ahhoz, hogy rutinná váljanak bizonyos dolgok. Hogy váltson az ember. Mert bármit csinálnak is a házastársak, újra és újra meg kell küzdeni a másikért, hogy sok év után is érdekes tegyen minden perc, amit együtt töltünk.- Az új műsoroddal való elfoglaltságnem megy a gyerekek, a házasság rovására?- Nem hagynám. Ez nem napi műsor, szinte ugyanannyit vagyok velük, mint az elmúlt években. Ráadásul András is sokat segít. Jó érzés, hogy mindenben számíthatok, támaszkodhatok rá. És hogy ezt gondolkodás nélkül ki is mondhatom...