Nógrád Megyei Hírlap, 2013. április (24. évfolyam, 75-99. szám)

2013-04-13 / 85. szám

ME LYINTE R JUK „Nem gondoltam, hogy újra tévézni fogok. And­rás időnként megkérdez­te otthon, mit szeretnék helyette csinálni, de nem tudtam válaszolni. Aztán a legjobb barátom, Kolosi Péter azzal állt elő, hogy indítsuk újra a Forró nyo- mon-t. Hazamentem, és elmeséltem Andrásnak, mire azt mondta: Vedd végre tudomásul, hogy te tévés vagy, úgyhogy té­vézz. Végül Péterrel ket­ten rábeszéltek...” Sándor András- Nagyon pontos vagy.- Aki Vitray-tanítvány volt, ab­ba egy életre belenevelték a pon­tosságot. Nála, a Színművészetin egy percet sem lehetett késni. Aki mégis megtette ezt, azt be sem en­gedte az órára. Akkor sem, ha zo­kogott az illető. Vitray elvárta, hogy mindenki úgy tekintsen az óráira, mint egy élő adásra a tele­vízióban. Ott is pontosnak kell len­ni: a műsortervet három héttel ko­rábban kiadják a műsorújságnak, a műsorok is pontosan kezdőd­nek, nem csalódhat a néző, aki eh­hez igazodik.-Én nem vagyok-eny- nyire szigorú, de azt kérem a tanít­ványaimtól, hogy az óráinkat te­kintsék randevúnak.- Furcsa, hogy Vitrayval kezd­tük a beszélgetést. Ennyire fontos az életedben?- Nagyon! Hosszú évek óta a mester-tanítványa viszonyból amolyan atya-lánya viszony lett közöttünk. Kisebb nagyobb rend­szerességgel találkozunk, minden fontos dologról tud az életemben, a tanácsa nélkül nem döntök. Pé­csett voltam egyetemista, amikor a Magyar Televízió bemondónő­jétől hallottam, hogy indul a tele­víziós szak a Színművészetin. Horváth Ádám és Vitray Tamás indítottak osztályt, és tudtam, hogy tőlük akarok tanulni. Az esélytelenek teljes nyugalmával felvételiztem, vagy 400-ból válo­gattak ki tíz embert, de sikerült. Amikor aztán vége lett az iskolá­nak, Vitray tanár úr megkért, hogy legyek az asszisztense, amo­lyan „tanársegédje". Ez kivételes lehetőség volt, hiszen nem egy normál tankönyv szerint tanul­tunk. Mindig a helyzet szülte, hogy bizonyos helyzetekre mit mondott. Nekem az a pár év olyan volt, mintha még egyszer jártam volna az iskolát. Számtalan plusz dolgot, szakmai fortélyt lestem el tőle. Idővel egyre több feladatot bí­zott rám, aztán volt, hogy ketté­osztottuk az osztályt, az egyik fe­lével én, a másikkal ő foglalkozott, majd cseréltünk.- Gyakoriak a közös vacsorák?- Nem, mert a Tanár úr köztu­dottan korán fekvő, (mosolyog) In­kább ebédelni szoktunk együtt. A nyolcvanadik . születésnapján azonban András, és Kállay Bori megbeszélték a vacsorát A tegna­pi összejövetelnek az volt az előz­ménye, hogy Marsi Anikó - akivel együtt jártunk a Vitray-Horváth osztályba - évekkel ezelőtt Siófok­ra költözött a családjával. Konkré­tan beköltöztek az óvodámba, aho­vá annak idején jártam. Megláto­gattuk őket gyerekestül, de egyet­len szót nem tudtunk váltani, mert az ő két gyerekük, meg a mi két gyerekünk nem hagyta. Nyáron Vitrayék is lent voltak a Balato­non, és szerveztek egy közös va­csorát, a Palik-Marsi házaspárral és velünk, hatosban. Ennek volt tegnap este a második köre.- Ezek szerint Andrással társa­sági emberek vagytok?- Ha az társasági embert jelent, hogy találkozunk a barátainkkal, akkor igen. De a szó klasszikus értelmében vett társasági esemé­nyekre, fogadásokra ritkán já­runk. Velünk nemigen találkoz­hatsz a bulvárlapok parti rovatá­ban. A barátaink egyébként mind régiek, örülünk, ha velük tudunk J időt szakítani egymásra.- Voltak nagy csalódásaid?- Igen, mert naiv vagyok. And- | rás épp ma reggel mondta: az a baj velem, hogy mindenkinek mindent elhiszek. Apróságnak tűnik, de azon is nagyon felhú­zom magam, ha valaki megígéri, hogy visszahív, és soha többet nem jelentkezik. Pedig hányszor történik ilyen egy nap? Manap­ság az is komoly gesztusnak szá­mít, ha valaki válaszol egy e- mailre. Egyébként genetikailag zavar a hazugság, azt hiszem. Olyannyira, hogy ha a gyereke­imnél érzek egy icipici füllentést, azonnal.ugrok, mert nem tudom elviselni.- A világ sajnos nem ilyen.- Tudom, tudom. Pedig az éle­tünkben nagyon sok minden bi­zalomra épül. Arra, hogy bevi­szem az óvodába, iskolába a gye­rekemet, hogy felülök a buszra, amit valaki vezet, megeszem az ételt, amit más főzött, ez mind az egymás iránti bizalomra épül. De az is ebbe a körbe tartozik, hogy beülök az autóba, és feltételezem, hogy nem jönnek nekem, vagy nem rabolnak ki egy piros lámpá­nál. Milyen érdekes, hogy nem tehetünk mást, mint bízunk a másikban...!- Ilyen értelemben gyakran visszaélnek a bizalmaddal? Az óvodával például?- Ne is mondd... Többször vál­tottunk óvodát, mire megtaláltuk az igazit. Az iskolával már körül­tekintőbbek voltunk. Pszicholó­gusok szerint nem jó, ha egy gye­rek életében többször van válto­zás, mint kellene, de Ádámot a változások megerősítették, mert az iskolában szárnyal, bár még csak másodikos. De hogy vála­szoljak a kérdésedre: azt remé­lem, nem élnek vissza a bizal­mammal. De lehet, hogy ezt csak a naivitásom mondatja velem. Ta­valy télen Amerikában, Miami­ban töltöttünk két hónapot a gye­rekekkel. Megdöbbentő volt az a nyitottság, amivel ott találkoz­tunk. Az a tolerancia, elfogadás, ahogyan élnek az emberek, na­gyon tetszett. Az utcán megvere­getik a vállad, rád köszönnek, a fodrásznál öt perc után már úgy érzed, mintha évek óta oda jár­nál. A kosármeccsen nem ki­gyúrt, kopasz biztonsági embe­rekkel, hanem tolókocsis jegyke­zelőkkel találkozol. Az élelmi­szerboltban odaállnak melléd az idős, nyugdíjas ott dolgozó embe­rek, és ők pakolnak a zacskódba. Büszkén. Mert szükség van rá­juk. Azt érzik: attól, hogy idősek, rokkantak, még nem feleslege­sek. Ugyanolyan részei a társa­dalomnak, hiszen feladatuk van. De órákig tudnám sorolni. Itthon például mindig bajban vagyok, ha nyilvános helyen vécére kell vinnem a kisfiámat. A női mosdó­ba nyolcévesen már nem vihetem be, a fiúkhoz meg nekem ciki be­menni. Amerikában minden he­lyen három mosdó van, egy női, egy férfi és egy családi, a lányos apukáknak, fiús anyukáknak. Ez olyan nagy dolog? Vagy egy utol­só, jellemző példa. Van egy könyvkiadónk, és gyakran já­runk könyvesboltokba, figyeljük, ki vannak-e rakva a könyveink, melyik hogyan fogy. Többször előfordult, hogy a számunkra iga­zán fontos könyv nincs kipakol­va. Ilyenkor naivan feltesszük a kérdést, hogy talán mindet elvit­ték? Mire jön a válasz, hogy ja, még van a raktárban, csak ki ké­ne hozni. De az ugye munka, és fáradság, az eladónak pedig nem érdeke, ő úgyis kap fizetést. Még csak nem is neheztelhetünk érte.- Azt olvastam, ki is költöztök majd Amerikába.- Ne higgy már el mindent! Szí­vesen élnék egy-két évig akár Mi­amiban is, valóban jó lenne, ha ott tanulnának meg a gyerekeim an­golul, de csak nyaraltunk.- Mikor jártatok utoljára köny­vesboltban?- Nem olyan régen. Talán két napja. András, ha teheti, naponta betér mindbe, ami csak útba esik. És nem feltétlenül azért, hogy a könyvespolcokat ellenőrizze. író családban nőtt fel, az édesanyja, édesapja is írók. Amikor megis­merkedtünk, viccelődtem is azon, hogy ugyanabba a könyvesboltba akár minden nap benéz.- Neked pedig a tévé az?- Ha ezt néhány évvel koráb­ban kérdezted volna, gondolko­dás nélkül igent mondtam volna. Ma már inkább olyan, mint egy régi, jól bevált házasság.- Mitől múltak el az érzelmek?- Miért, egy régi házasságból elmúlnak? Amikor három évvel ezelőtt abbahagytam, lélekben is elengedtem, lemondtam róla, és minden egyes nappal távolabb került tőlem. Eszembe sem ju­tott, hogy egyszer az életben még újra tévézni fogok. Annak idején, amikor Stahl Judit abbahagyta a Tényeket, leült otthon, és meg­kérdezte tőle a férje, hogy „Judit­kám, mostantól mit fogsz csinál­ni?” Ő zsigerből válaszolta, hogy főzni. Ebből a párbeszédből lett az új Stahl Judit. András is időn­ként megkérdezte tőlem ugyan­ezt. Soha nem tudtam rá rende­sen válaszolni. Időközben azon­ban a Színművészeti mellett el­kezdtem a Kodolányin is taníta­ni, fenntartottam a produceri irodámat, azt azonban nem tud­tam kitalálni, mit kellene csinál­ni a tévézés helyett. Aztán jött Kolosi Péter, az RTL Klub prog­ramigazgatója, aki a legjobb ba­rátom. Ő pontosan ismeri a telke­met. Amikor az RTL-ben kitalál­ták, hogy indítsuk újra a Forró nyomon-t, már úgy mondta el, hogy tudta: rá kell beszélnie. Az­tán hazamentem, és elmeséltem Andrásnak, aki azt mondta: Há­rom éve kérdezem tőled, mit akarsz csinálni, de nem tudsz rá normálisan felelni. Vedd végre tudomásul, hogy te tévés vagy! Tévézz! így aztán ők ketten, Pé­terrel együtt végül rábeszéltek.- Ha már annyit hasonlítottuk a szerelemhez a szakmádat, ho­gyan élted meg az újrakezdett kap­csolatot?- Egy ilyen helyzetben az em­ber megpróbál mindent egy ki­csit másképp csinálni. Ma már sokkal racionálisabban döntök bizonyos dolgokban. Jóval keve­sebb érzetem van bennem a mű­sor körüli ügyekkel kapcsolat­ban. Érettebben gondolkodom, és persze a közeg, az ország is sokat változott. Egészen más súlya van annak, hogy bizonyos helyzetek­ben mit mondasz.- Áruld már el végre, hogy mi azpka ennek a nagy kiábrándult­ságnak!?- Nem vagyok kiábrándult, in­kább racionális. Szembenézek a helyzettel. Azok az alaptézisek, amelyek a szakmánkhoz elenged­hetetlenek, ma már nem szem­pontok. Odaállok a Kodolányin a diákok elé, és kijelentem, hogy a tévében mindig igazat mondunk. Nem is értenek, csak kérdőn néz­nek rám. Ugyan miért mondaná­nak mindig igazat a tévében? Mi­lyen hülyeség ez... Pontosan tud­ják, hogy a legtöbben nem monda­nak igazat. De én mégis ezt taní­tom, mert hiszek abban, hogy igenis igazat kell mondani. Ha nem hinnék benne, abbahagy­hatnám a tanítást, ino- Ez amolyan szélmalom­harc most?- Ebben a pillanatban igen. De ne érts félre, nem vagyok élharcos. Nem gondolom, hogy amit mondok, az megváltoztat­ja a fiatalok gondolkodá­sát. Viszont hiszek ab­ban, hogy ha már hallot­ták, talán egyszer eszük­be jut, hogy így is tehet. Ma már a média szakokra já­ró fiatalok többsége nem oknyomozó újságíró, in­kább Való Világ szereplő szeretne tenni. De persze azért van ellenpélda is.- Mondj egyet...- Az egyik legkedve­sebb tanítványom, ma már barátom, Schuster Richárd annak idején visszautasított egy ke­csegtető műsorvezetői ajánlatot. Azt mondta, ő nem akar idő előtt felmászni azon a bizonyos létrán, van még mit ta­nulnia, mielőtt képernyőre kerül. Aztán kipróbálta, de nem része­gült meg tőle. Inkább felvételizett Hongkongba, a világ egyik leg­jobb egyetemére, hogy tanulhas­son. Mára már komoly karriert futott be. De van olyan tanítvá­nyom is, akiről tudom, hogy idő előtt jött neki a tévés siker, és ezért felelősséget is érzek. Mádai Vivi­ent én zavartam oda annak idején az RTL Klub válogatására. Neki nehezebb tesz, fordítva kell csi­nálnia, mert sok minden kima­radt, aminek azelőtt keltett volna megtörténnie, hogy egy naponta jelentkező műsort vezet. Nem azért, mert nem csinálja jól, ha­nem mert sokat kellett volna lel­kileg erősödnie, hogy fel tudja dol­gozni a sikereket, kudarcokat.- Milyen a viszonyod a tanítvá­nyaiddal? Adsz nekik munkát, le­hetőséget?- Vannak néhányan, akikkel roppant szoros, baráti tesz a vi­szonyom. A szerelmi ügyeiktől kezdve az abortuszukon át az anyagi helyzetükig mindent meg­osztanak vetem. Aki igényli ezt a bizalmat, annak állok rendelke­zésére. Kicsit az öcséim, húgaim, gyerekeim is tesznek néhányan...- Ha már a gyerekeknél tar­tunk amikor a valódi anyaságot tervezted, ilyennek képzelted a szü­lői szerepet?- Nagyon nem... Egy nőt senki nem készít fel arra, hogy mivel jár az anyaság. A manapság nagyon népszerű „ijesztgetős könyvek” lányregények ahhoz képest, ami­vel időnként az ember szembesül, (nevet) Imádom a gyerekeimet, és menthetetlenül ellágyulok tőlük, de azt is ki merem mondani, ha olykor felnőtt társaságra vágyom.- Mit csinálnak?- Olyankor? Táncolnak a feje­men. (nevet) Ehhez mondjuk kell egy olyan személyiségű kislány, mint Anna. Öt éves, és ő a család feje. És persze kimondottan élve­zi, ha felhúz. Azokon a reggele­ken például, amikor tanítani me­gyek, még öt perccel a végső in­dulási határidő előtt is ott áll pi­zsamában. És hiába mondom ne­ki, hogy 130 diák vár rám, öltözzön, nem késhetek el, nem érdekli.-András hogyan kezeli ezeket a helyzeteket?- Ő az engedékenyebb. Én azt hiszem, egyszer tényleg elvinném a lányomat pizsamában az oviba. Csak egyszer, mert azt gondolom, hogy majd utána minden reggel felöltözik. András viszont ezt nem hagyná. De nehogy azt hidd, hogy a gyerekeimmel való viszonyom erre a szigorra épül! Rajongok ér­tük, ahogy a legtöbb anyuka, és a legszebbnek, legokosabbnak lá­tom őket, ahogy a legtöbb anyuka. Csak ők tényleg azok...- Jót tett a házasságotoknak, hogy már nem tévéztek együtt?- Ezt is olvashattad valahol. Mármint, hogy a közös munkát megsínylette a házasságunk... Pedig úgy volt jó, és addig volt jó, ameddig tartott. Eleinte nem akartunk együtt műsort vezetni, de rájöttünk, hogy nagyon ké­nyelmes úgy az étetünk. Mind­ketten tartottunk eleinte tőle, de többet gondoltunk erről, mint amennyi valójában a közös része volt. Egy biztos. Ennél nyugod- tabban nem születhetett volna meg a két gyerekünk. Egy másik férfi műsorvezető társsal nem tudtam volna megbeszélni, hogy amíg otthon pelenkázok, addig álljon helyt helyettem a munka­helyemen, írja meg például a szö­vegeimet. Én meg elvégeztem minden otthoni teendőmet, és ez az adásban nem látszott. De a hat év közös munka elég sok ahhoz, hogy rutinná váljanak bizonyos dolgok. Hogy váltson az ember. Mert bármit csinálnak is a házas­társak, újra és újra meg kell küz­deni a másikért, hogy sok év után is érdekes tegyen minden perc, amit együtt töltünk.- Az új műsoroddal való elfog­laltságnem megy a gyerekek, a há­zasság rovására?- Nem hagynám. Ez nem napi műsor, szinte ugyanannyit va­gyok velük, mint az elmúlt évek­ben. Ráadásul András is sokat se­gít. Jó érzés, hogy mindenben számíthatok, támaszkodhatok rá. És hogy ezt gondolkodás nélkül ki is mondhatom...

Next

/
Thumbnails
Contents