Nógrád Megyei Hírlap, 2013. március (24. évfolyam, 51-74. szám)

2013-03-08 / 57. szám

Búcsú Vilezsál György atyától Kedden türelemmel viselt be­tegség után 88 éves korában meg­halt Vilezsál György atya, a Váci Egyházmegye papja, Salgótarján szülötte, korábbi mátranováki és kazári plébános, Salgótarján múltjának és korábbi egyházi éle­tének utolsó élő tanúja. Nehéz írni most. Amikor 2011 végén meglátogattam kazári ott­honában, nagy szeretettel, régi ismerősként fogadott - pedig személyesen akkor találkoztunk először. Az ajtóra láthatóan egy korábbi írással volt kiírva: Vilezsál György áldozópap. Tud­tam, hogy ő Salgótarján történel­mének élő tanúja, az utolsó tanú „a régi Salgótarján” egyházi éle­téből. Akkor, decemberben, két nappal a salgótarjáni sortűz év­fordulója előtt természetesen fő­ként erre a kérdésre voltam ki­élezve, de kérdeztem - és milyen jól tettem - a régi időkről, isko­lás éveiről, az akkori Salgótar­jánról, a háborúról, a szeminári­umban töltött időszakról, a szén- telésről. Örült, hogy kérdeztem, örültem, hogy kérdezhettem, örült, hogy mesélhetett, örültem, hogy mesélt. Jóról, rosszról, sok mindenről, amit végigélt, amit átélt, ami történt vele. 1925-ben született Salgótarján­ban, családja a Salgótarjáni Kő­szénbánya Rt.-nél dolgozott, nagybátyja, Vilezsál Richárd - „Ricsi bácsi” - a bányatársulat ze­nekarának vezetője volt, számos egyházi és társadalmi esemé­nyen részt vett, többek között a templomszenteléseken is. Szüle­ivel a bányatársulat tiszti telepén éltek, nem messze „a kastélytól” (igazgatósági épület) és a kaszi­nótól. Tehát már gyermekkorá­ban kapcsolódott a bányához, nyári szünetben gyermekként ott segédkezett. Gyermekéveit itt töl­tötte, Salgótarjánban. 1938 őszén visszaadták a Felvi­déket Magyarországnak, az addi­gi csonka egyházmegyét egyesí­tették, így lehetőség nyílt rá, hogy már középiskolai tanulmányait Rozsnyón végezze. Ezután ott ma­radt, és a szemináriumban ta­nult, de a világháború közbeszólt, és az akkor még Magyarország területén lévő Rozsnyó csehszlo­vák fennhatóság alá került, ezál­tal a képzés Hejcére és Egerbe ke­rült, így teológiai tanulmányait ott fejezte be. Nehéz időben lett pap, az egyházül­dözések kezdetén. Felszentelése után Zabar, majd Kazár káplánja lett, 1950- ben került 25 éve­sen Salgótarjánba káplánnak. Törté­nelmi időket élt meg akkor a város, hiszen abban az évben (július 31- én) vitték el a ferenceseket a rendházból, de már előtte (május 13.) kényszerűségből felköltözött a főplébánia az épületbe, hiszen az akkor a nagytemplom mellett lévő plébániaépületet az ávósok megszállták, hogy oda 150 állam­védelmis rendőrt elszállásolja­nak. Kiűzték a plébániáról az ak­kori plébánost, Ferencz István atyát és a három káplánját: Ponyi Artúr, Zuber János és Vilezsál György atyát. Eb­ben a zűrzavaros időszakban volt fia­tal káplán a város­ban. Még jól ismer­te Tátrai Gyula és Buczkó Atanáz atyákat, a helyi fe­rences plébánia jó nevű papjait. Túlélve az ötve­nes évek viharát, újabb megpróbál­tatás következett: az 1956-os forradalom. Ő is bent volt a főplébánia-templomban 1956. december 8-án a délelőt­ti szentmisén (Szeplőtelen Fo­gantatás ünnepe). A gyilkos sortűz lövései után, a szentmi­se végén kiálltak a templom elé, látták a hatalmas tömeget, és értetlenül figyelték az esemé­nyeket. Megállás nélkül vitték a sebesülteket a kórházba, a vá­ros értetlenül állt az események előtt. A templomban harangoz­ni nem mertek, a halottakat pe­dig csak a nagyon szűk rokon­ságjelenlétében temethették el. Ezeket a számunkra történelmi pillanatokat túlélve hosszú időn át volt Mátranovákon plébános, és vezetett sok-sok hívőt a Jóis­ten felé. 1999-ben, pappá szen­telésének 50. évfordulóján aranymiséjét, 2009-ben gyé­mántmiséjét mutatta be a kazári templomban. Vilezsál atya sok ember részé­re közvetítette Isten szeretetét, örömhírét, irgalmát. „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten báránya” - halljuk a szentmisén. Most, biztosan állít­hatjuk: ott van Jézus asztalánál korábbi paptársaival, jó barátai­val, Lébényi Antal, Ponyi Artúr, Strichirs Károly, Veres Barna atyákkal együtt. Ők elmondhat­ják Szent Pál szavait: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfu­tottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja...” (2Tim 4,7-8) Akik is­mertük őket, tanúsíthatjuk, hogy igaz szívű, a hitért, Jézus kereszt­jéért mindig kiálló, példamutató atyák voltak valamennyien. Ők most már az Úristen asztalánál vannak, mi pedig, akik ismertük és szerettük őket, tudjuk: ismét szegényebbek lettünk. Kérhetjük a Jóistent, hogy legyenek jó pap­jaink, igaz szívű papjaink, akik méltó módon az elődök nyomdo­kába léphetnek. Vilezsál György atya ma dé­lelőtt lesz felravatalozva a Szent József (ferences) templomban, lel­ki üdvéért 12 órakor gyászmisét mutat be dr. Beer Miklós püspök atya, a szentmise után a régi köz­ponti temetőben helyezik örök nyugalomra. Adj Uram örök nyu­godalmat neki! És az örök vilá­gosság fényeskedjen neki! Veszelovszki Balázs A kommunista diktatúra áldozataira emlékeztek... Rendhagyó módon emlékez­tek a bátonyterenyei Váci Mi­hály Gimnázium diákjai a kommunista diktatúra áldoza­taira. A 11-12. évfolyamos ta­nulók február utolsó hetében a város ifjúsági irodájának szervezésében Budapestre lá­togattak, ahol térítésmentesen tekintették meg a Parlamentet és a Terror Háza Múzeum ki­állítását. Bátonyterenye. A város polgármeste­rének Nagy-Majdon Józsefnek a meghí­vására, Rákos Szabolcs BITI vezető szervezésében mintegy száz diák láto­gathatott Budapestre a múlt hónapban. A délelőtt folyamán a gimnazisták cso­portját az Országházban Gaál Gergely a FIDESZ-KDNP országgyűlési képvi­selője köszöntötte. A délután folyamán pedig kisebb csoportokban a Terror Háza Múzeumban tettek látogatást.- Ezzel próbáltunk megemlékezni a huszadik század tragikus eseményei­ről. Sokakat megdöbbentettek és meg­leptek az akkor történt események. Olyan dolgokat láttak, amelyekről ko­rábban nem is hallottak. Nagyon hasz­nos volt tehát a mostani kirándulás - nyilatkozta Nagy Attila, a Váci Mihály Gimnázium igazgatója. A kommunizmus áldozatairól elő­ször 2001. február 25-én emlékeztek meg az Országgyűlésben és az ország középiskoláiban. Azóta is minden év­ben megrendezik az emlékünnepsége­ket, annak emlékére, hogy Kovács Bé­lát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát 1947-ben ezen a napon jogel­lenesen letartóztatták és a Szovjetuni­óba hurcolták. Nőnapi koszonto Régen, amikor barlangban laktunk és egyedül voltunk a világban, a mi, és a gyerekeink léte attól függött, hogy én milyen sikeres vadász vol­tam. Minden nap az életemet kockáz­tattam, azért hogy Te élj, és életben maradj. Sokszor tértem haza nehéz vadászatok után a barlangba, ahol Te vártál rám meleg tűzhellyel, simoga­tó kezeiddel gyógyítottad a harcok­ban vagy a vaddal történt küzdelmek­ben szerzett sebeimet. Igen emlékszem, mikor hajnalban elindultam vadászni, utoljára még rád néztem. Aludtál a nagy medve bőre alatt, fekete hajadon megcsillant a tűz fénye. Sosem tudtam biztosan, hogy találkozunk-e még. Egyedül voltam és tudtam, ha én meghalok, Te sem él­hetsz tovább, ezért nekem mindig, mindig győznöm kellett. Aztán mikor gazdag zsákmánnyal, fáradtan hazatértem, minden félel­memet, fájdalmamat feledtetted ve­lem öleléseddel és csengő nevetésed­del. Te húst sütöttél, énekeltél, és ta­karót varrtál. Én kiraktam a totemfá­ra a bölény vagy az óriásszarvas ko­ponyáját. Ellenségeink látták, hogy aki itt lakik, az erős, bátor vadász, ezért akkor sem mertek közel jönni az otthonunkhoz, ha én távol voltam. A ragadozók elkerülték barlangun­kat, mert fivéreik, és apjuk vérének szaga még ott lappangott az erdő fái között, fejük pedig a totemoszlopot díszítette. Éjszakánként, ha meghal­lottuk gurgulázó hörgésüket a havas fenyvesek felől, Te csendesen, felkel­tél, száraz fát dobtál a tűzre, és visz- szabújtál mellém. Éreztem a szíved dobbanásán, a csókodon, hogy sze­retsz, és biztonságban érzed magad velem. Ha gazdag volt a zsákmány, sokáig nem kellet mennem vadász­ni, veled lehettem nap, mint nap. A szarvasok völgyében a fiamat taní­tottam, hogyan kell belopni a szar­vast, hova kell döfni a lándzsát, ha a nagy medvét meg akarja ölni. Megta­nítottam vele, miként ismerje fel a veszélyt, mikor meneküljön, mikor támadjon, hogyan kell obszidiánból kést és nyílhegyeket készíteni, ami­vel a nálánál erősebbet is legyőzheti. Te megtanítottad neki, hogyan kell mosolyogni, és szeretni, hogy az ököl­be szorított kéznél sokszor nagyobb fegyver a kinyújtott tenyér. Megtaní­tottad neki, hogy a Nap fénye nem csak arra jó, hogy melegen tartsa a bőrünket vagy hogy könnyebben ész­re vegye a szarvast a fák közt. Meg­mutattad neki, hogy a rét virágai, at­tól, hogy nem ehetők, szépek és érté­kesek, mert ha felnő, belőlük fon ko­szorút egy lány hajába... Tőled tanult beszélni, hogy elkiáltsa a fájdalmát, hogy elsuttogja a szerelmét, és gyere­keinek elmondja a meséket, amit tő­lünk hallott. így éltünk ezer és ezer éven át. Fiaink, lányaink, azok lányai és fiai is felnőttek, éltek, meghaltak, de mindegyik adott az utána jövőnek valami fontosat. Aztán a világ megváltozott... Csak Te maradtál ugyanolyan Szép, Örök, mint régen, rajtad aztán nem látszik az a pár ezer év. A hajad világosabb lett, a szemed kék, mint a hegyek fö­lött a felhőtlen égbolt. A nevetésed is ugyanúgy visszhangzik a lelkemben, mint amikor visszanézek szürkén ka­vargó múlt világunkban a szarvasok völgyébe. Most is, mint a régmúlt hajnalokon, mikor még csendesen alszol, hosszan nézzek rád... Aztán elindulok a derengő holdfény­be az ezeréves utakon, de mindig visz- szatérek hozzád, hiszen ugyanágy sze­retlek és féltelek, mint akkor, mert én nem változtam, maradtam, aki voltam, akinek több ezer éve születtem én. A vadász Balogh János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents