Nógrád Megyei Hírlap, 2013. március (24. évfolyam, 51-74. szám)
2013-03-30 / 74. szám
10 MÉLYINTERJÚK 2013. MÁRCIUS 30.? SZOMBAT Dorogi Gabriella: „Nem élhetek együtt mások problémáival” A legtöbb könnyet biztos, hogy Dorogi Gabriella csalta az televíziónézők szemébe az elmúlt években. Megindító történeteit milliók követik figyelemmel hét- ről-hétre a Naplóban. Róla azonban keveset tudunk. Eddig... Sándor András Ezúttal nála találkozunk, ám mielőtt leülnénk, csöngeni kezd a telefonja. Türelmet kér, mert a hívás fontos. Amint hallom, belsőépítészetről beszélnek.- Tanácsot kértek?- Egy ismerősöm hívott, akinek már terveztem kávézót és éttermet is. Picit megfáradtak a bútorai és át kellene őket húzni. Enteriőr-tervező vagyok, erről hivatalos papírom is van.- Gyakran futnak be hozzádilyen jellegű hívások?- Előfordulnak. És olyanok Is, hogy azt kérdezik: „Gabika, hogyan szoktad a marhapörköltet csinálni?”- Maradjunk egyelőre a belsőépítészetnél. Megtudnál belőle élni, ha nem lenne a televíziózás?- Amennyiben csak ezzel foglalkoznék, és ráfeküdnék, akkor igen. De ahhoz, hogy valamit felépítsek, valami mást le kell építeni. Márpedig én szeretek televíziózni.-Ez jól hangzik.- Igen, de meg kell várnom, hogy újra dübörögjön a gazdaság, mert ez nem a legkedvezőbb időszak.- Mi kellene hozzá?- Legfőképp az, hogy legyen pénzük az embereknek. Nem a gyártáshoz kellenek az anyagiak, mert minden csapatom megvan a gyártáshoz, a fizetőképes kereslet hiányzik. így aztán próbálok Ausztrália és az Emirátusok felé nézelődni.- Hogyan jött egyáltalán az enteriőrtervezés?- Szerettem volna egy másik lábat növeszteni. Mivel gondolatban mindig mindenki lakását átalakítottam, ez tűnt kézenfekvőnek. Ha barátokhoz mentünk házavatóra, nem úgy viselkedtem, mint egy illedelmes kislány, aki tátott szájjal dicsér mindent, hanem inkább rendezkedtem. A végén már úgy mentünk vendégségbe, hogy a férjem odasúgta, „légy szíves ne bonts falat”.- A szerencsésebb televíziósok közé tartozol, hiszen a Naplóban hetente egy anyagot készítesz, vagyis mindössze havi négy riportért kapod a fizetésedet.- Ez így nagyon le van egyszerűsítve, és nyilvánvalóan mindenki cserélne is velem. Úgy viszont már nem biztos, hogy kapós az állásom, ha elárulom, hogy minden hétvégén dolgozom. Az idejét sem tudom, mikor volt utoljára szabad hétvégém. De ez nem zavar.- A családtagjaidat sem?- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak ebből kisebb súrlódások, de mára ők is megszokták, nem tesz senki szemrehányást. Sokat változott a világ. Ma már nem olyan szabályok szerint élnek az emberek, hogy hétfőtől péntekig nyolctól négyig dolgoznak. De mint mondtam, nem panaszkodom, hiszen roppant szerencsés embernek tartom magam. A Napló az egyedüli olyan műsor a médiában, ahol azt csinálhatom, amit szeretek, és senki nem szól bele. A legnagyobb fizetsége a munkának a szabadságom.- Azok, akik nehéz sorsú emberekkel foglalkoznak, sokszor küzdenek azzal, hogy tútottan azonosulnak mások problémájával. Téged mennyire visel ez meg? Vagy már immunis vagy?- Korántsem. Minden tragédiával foglalkozó riportomba belehalok. Ha nem így lenne, nem is tudnám hitelesen átadni a I I f nézőknek a riportalanyok történeteit. Nagyon sok olyan filmet forgattam, hogy magam is sírtam közben. Aztán persze tovább kell lépnem, nem élhetek együtt a mások problémáival. De hiszem, hogy az általam bemutatott történetekkel magam is gazdagabb leszek. Tanítottam a TV2 Akadémián, és korábban egy újságíró iskolában, ahol mindig azt mondtam: ez egy olyan szakma, ahol á munkám minőségének hatvan százalékát az teszi ki, hogy én milyen ember vagyok, és mit hoztam magammal otthonról.- Amikor tovább lépsz, teljesen lezárod magadban a témát? Akkor sem kavar fel többé a történet, ha újra jelentkezik a korábbi riportalany?- Nem. Kollégáktól én is hallottam olyan esetekről, amikor a megszólaltatott rászállt az újságíróra, és folyamatosan hívogatta őt, panaszkodott. Velem ilyen soha nem fordult elő. Olyan természetesen van, aki szerepelni szeretne, és nehéz vele megértetni, hogy nem lehet mindenki problémájával foglalkozni. De ez is ritka. Nagyon sok riportalannyal tartom a kapcsolatot.- Szintén kollégáid mesélték, hogy ebben a szakmában nehéz megúszni, hogy ne találjon megegy-egy eszelős...- Pályafutásom során egyetlen olyan híres ember volt, akinek a családja hónapokkal, sőt, évekkel a találkozásunk után is sokszor keresett, hogy ilyen-olyan eseményekre menjek el. Főleg az emlékkoncertekre. De még ez is elviselhető volt.- Férfiak sem találnak meg?- De, ők igen. (mosolyog) Gyakran kapok levelet a közösségi oldalon. Sőt, korábban a TV2-s email címemet is kinyomozták, és oda is írtak.- Hogyan közelednek hozzád az udvarlóid?- Legtöbbször ebédelni, vacsorázni vagy kávézni hívnak. Olyan is van, aki leírja, hogy milyen hatással vagyok rá, és amikor megköszönöm a kedvességét, elcsodálkozik, hogy egyáltalán válaszoltam. Amúgy az egy furcsa tévhit az emberekben, hogy azt gondolják: aki a tévében szerepel, az nem is itt él közöttük. Annak idején, amikor ide költöztem a zuglói piac mellé, és vásárolni mentem, megkérdezték, van-e nálam rejtett kamera. Majd mikor beálltam a hentespult előtt kígyózó sorba, akkor az eladó elcsodálkozott, hogy főzök. De hát könyörgöm, nem ez a természetes?- Pedig magad is vidékről származol.- Paks mellett, egy kis faluban, Duna- szentgyörgyön nőttem fel. Paksra j ártam gimnáziumba, zeneiskolába. Csodálatos gyerekkorom volt, millió dolgot csináltam egyszerre. A verseim már diákkoromban megjelentek a helyi újságban. Zongorázni tanultam, zeneiskolába jártam, hétvégén templomban orgonán kísértem az esküvőket, amivel egy kis zsebpénzt gyűjtöttem. És rengeteg időt töltöttem a könyvtárban. Nem cserélném el semmire a gyerekkoromat.- Maradt benned valami a vidéki lányból?- Nagyon is. Az értékrendem annak köszönhető, hogy falun nőttem fel, a szüleim pedig meglehetősen szigorúan neveltek. Az otthonról hozott szemlélet pedig reményeim szerint életem végéig elkísér.- Korán férjhez mentél?- Igen. Nem voltam még húsz éves, amikor egy házibuliban megismerkedtünk a későbbi férjemmel, és nem töltöttem be a 23-at, amikor összeházasodtunk.- Meddig éltetek együtt a férjeddel?- Tizenhat esztendeig. Hét éve költöztem el.- Minden embert megvisel a válás. Nálad mennyi ideig tartott, amíg összeraktad magad?- Két év kellett hozzá. Az eleje szörnyű í volt. Minden, amitől féltem, megtörtént velem. Elképzeltem, hogy majd itt fogok egyedül gubbasztani a nappali sarkában, a kanapén, és úgy fogok esténként sírdo- gálni. Pontosan így történt. Aztán attól féltem, hogy elveszítem a barátaimat, és egyedül maradok. Két embertől eltekintve ez is bekövetkezett. Aztán rájöttem, nem arra kell gondolnom, amit nem szeretnék, hanem arra, amire vágyom.- A te döntésed volt, hogy eljössz?- Igen.- Mennyi ideig gondolkodtál azon, hogy megtedd?- Évekig. Ma már tudom, hogy ha két ember között nem úgy működnek a dolgok, ahogy szeretnék, és húzzák a szétköltözést, egymástól veszik el az időt. Azt az időt, ami egyébként arra lenne jó, hogy megtalálják azt, aki valóban kiteljesíthetné az életüket. Minden hezitálás egyfajta önzés, ami nyilvánvalóan félelemből táplálkozik. Mert a régi mégis csak biztos, és hát ugye ott van a kényelem...- Az új kapcsolat szempontjából nehéz volt az újrakezdés?- Nehéz, mivel roppant határozott egyéniség vagyok. Mindig is tudtam, hogy olyan férfire van szükségem, akire fel tudok nézni, akire büszke lehetek. A korábbi próbálkozások épp azért nem sikerültek, mert mindig én voltam az erősebb. És mivel az átlagnál karizmatiku- sabb nő vagyok, nehéz olyan férfit találni, aki nálam is erősebb karakter.- Már gyerekként is ilyen erős karakter voltál?- Igen. Mindig volt bennem egy erős bizonyítási kényszer, hogy én igenis jó vagyok, tehetséges vagyok, és méltó vagyok arra, hogy szeressenek.- Kinek akartál bizonyítani?- Mindenkinek. A szüleimnek, a tanáraimnak... Ez egy bizonyos ponton túl már káros, de az is időbe telt, mire rájöttem, hogy elsősorban önmagámnak kell megfelelnem.- Amikor elváltál, sokat beszélgettél a szüléiddel? Ismerték a részleteket?- Időnként anyukámmal és a húgommal beszélgettem. Apukám az ilyenekhez túl konzervatív. Nem szoktunk a szüleimmel a magánéletről beszélni.- Miért? f I- A szüleimmel kicsit régimódi volt a kapcsolatom. Nálunk nem volt divat kimutatni azt, hogy mennyire szeretjük a másikat. Soha nem mondták a szüleim, hogy szeretnek vagy büszkék rám. Éreztették, de nem mondták. Ehhez képest én pont ellenkező módon nevelem a fiamat, Andrist, aki 15 éves. Mindig elmondom neki, mennyire szeretem, és azt is, hogy büszke vagyok rá. Mindazt, amire gyerekként vágytam, és nem kaptam meg, most megkapja a fiam.- Te sem mondtad a szüleidnek, hogy szereted őket?- Az apukám egyszer kórházba került, és amikor megláttam a kórházi ágyon, akkor ez kibukott belőlem, ő pedig sírni kezdett. Tulajdonképpen nekem is furcsa volt apunak ezt mondani. Pedig azután, hogy elköltöztem otthonról, bárkinek ki tudtam mutatni az érzelmeimet. Gyerekkoromban mindig mindenben a szüleimnek akartam bizonyítani. Úgy gondoltam, ha ügyes leszek, csak megdicsérnek. Mindig bizonyítani akartam, hogy ügyes és okos vagyok. Aztán a faluban másoktól hallottam, hogy nagyon büszkék rám, csak nekem nem mondják, „nehogy elbízzam magam”...- Jársz haza?- Mostanában gyakrabban. Kéthetente, vasárnap. Anyukám nincs jól, ezért többször megyek.- Milyen életet képzeltél magadnak? Volt valamilyen jövőképed?- A jövőképem abból állt, hogy jó feleség leszek, nevelem a négy gyerekem, és mindig lesz a spájzomban befőzött lekvár, és házi savanyúság.- A lekvárt láttam a spájzban. Savanyúság is van?- Nincs. Csak lekvár.-És a négy gyerekből is csak egy lett.- Felesleges azon bánkódni, hogy így alakult. Az adott pillanatban az adott körülmények között mindig a legjobb döntést hoztam. Az önsajnálat és a múltba révedés hihetetlenül sok energiát visz el. Ezt az erőtartalékot inkább arra fordítom, hogy előre menjek, és hasznos dolgokat hozzak létre. Azon sem siránkozom soha, ha az utolsó pillanatban lemondanak egy riportot. Inkább keresek más megoldást. I- Könnyen megnyílnak az ajtók a neved hallatán?- A visszajelzések alapján igen. Megbízható, egyenes ember vagyok, soha senkit nem vertem át, nem hoztam kellemetlen helyzetbe. Ha kényes téma adódik, felajánlom a riportalanynak, hogy jöjjön be a tévébe, és nézzen bele az anyagba, mielőtt adásba kerülne. Nem játszhatom el az emberek bizalmát Az luxus lenne.- Melyik a legnehezebb része a munkádnak?- A tervezhetetlenség. Az a pár nap, amíg forgatunk, vagy amikor vágok, nincs rendszer az ember életében. . - Hogyan viseled a forgatásokkal járó hosszú utazásokat?- Úgy, hogy főzök. Még az autóban is. Mindig mesélem a fiúknak, hogy épp mit főztem legutóbb.- Ismered már az ország legjobb éttermeit?- Szerintem igen. (nevet) De nem mindig ülünk be. Vidéken sokszor megyünk be az ABC-be. Veszünk egy szál kolbászt, kenyeret, csípős paprikát, aztán előveszem a vágódeszkát, illetve kést, és a hátsó ülésen csinálom a katonákat a fiúknak.- Mikor volt nálad utoljára Napló értekezlet?- Tavasszal. Szinte minden évszakban tartok úgynevezett „kihelyezett” megbeszéléseket. Télen, amikor a disznóvágás szezonja van, hurkát, meg kolbászt sütök. Február elején kocsonyapartit tartok. Múltkor például negyven tojásból csináltam rántottát. Mázlisták a kollégáim, mert megsütöm a saját szülinapi tortámat is, és az értekezleten mindenki Sacher tortát evett.- Ugyanezt viszonozzák is a többiek?- Mikor, hogy... (mosolyog) De nem azért csinálom, hogy visszaadják.- Kitől kaptál utoljára ajándékot?- A fiamtól. Ahányszor elmegy a piacra reggelit vásárolni, annyiszor hoz virágot nekem. Minden alkalommal. Igazi kis gentleman. Legutoljára egy kislánynyal ment korcsolyázni. Kikísértem őket a kapuhoz, visszafordult, megfogta az arcomat, majd azt mondta: „szeretlek szép szőke anyukám...”- Ezek szerint neki már nem lesz gondja az érzelmei kimutatásával.- Ez biztos. Pedig kamaszkorban van, tombolnak a hormonjai, mégis olyan verset írt nekem anyák napjára, hogy percekig nem tudtam szóhoz jutni. És ami ennél is nagyobb érdem, hogy megengedte, hogy a Facebookra kitegyem. Ezt kevés gyerek engedné. Andris egyébként 4 éves kora óta dzsúdózik, 3 évesen úszott, 3 és fél évesen állt először sílécre. Minden áldott nap van edzése. Neki az egész általános iskolai élete erről szólt. Ő is bizonyító alkat: ha eredményei vannak, nagyon szeret járni, amikor nincsenek, abba akarja hagyni.- Anyásabb vagy apásabb?- Mindkettőnket egyformán szeret. Az apjára is ugyanúgy csimpaszkodik, mint rám. Erről elmesélek még egy történetet. Nyáron Pakson voltak strandon a barátnőjével. Gondolj bele, egy lánynyal. Épp csak beugrottam hozzájuk, hogy lássam őket. És akkor az én kigyúrt, erős testű gyerekem mindenki szeme láttára kiugrott a vízből, ott csimpaszkodott rajtam, és csöpögött rólunk a víz. És ez olyan jó...- Féltékeny rád?- Már nem. Volt idő, amikor igen, és azt mondta, majd megvédi anyát. A jelenlegi párommal kezdettől fogva nagyon szeretik egymást. Mindig azt mondtam neki, hogy az embernek egy szíve van, de két irányba tud szeretni. Máshogy szeretjük a gyerekünket, mint a szerelmünket. Büszke vagyok rá, hogy ilyen bensőséges lett a kapcsolatunk... I I »
