Nógrád Megyei Hírlap, 2013. február (24. évfolyam, 27-50. szám)

2013-02-09 / 34. szám

MÉLYINTERJÚK

„Kezdtem beletörődni abba, hogy nem lehetek boldog”

„Volt egy időszak, amikor még Balassagyarmaton laktam a régi lakásunkban, de már eljártam fellépni, s megvehettem életem első középkategóriás autóját. Ekkor átjött hozzám a szomszéd néni a szemközti házból. Alig tudott járni, de a bottal átbicegett. Becsöngetett és mindennek lehordott, hogy mit képzelek magamról. Mert aki éveken át biciklivel járt, az ne vezessen autót.. emlékezett vissza Gáspár Laci.

Sándor András- Sok korszakodat láttam már. Talán az elmúlt másfél év volt a legzűrösebb.- Volt itt minden. Összeveszés, válás, depresszió...- Majd egy új szerelemről is cikkeztek. Azt írták, újra boldog vagy.- Óvatosan bánj ezekekkel a kifejezésekkel! Nem merem azt mondani, hogy boldog vagyok. Annyiszor mondtam már, és közben sosem voltam az.- Akkor miért mondtad, ha közben nem voltál az?- Mert magamnak sem akartam bevallani, hogy valaminincs rendben. Nyilvánvalóan vannak pillanatok, amikor az ember boldognak képzeli magát, és azt hiszi, ez már örökké tart. Aztán a következő' pillanatban kiderül, hogy az egész csak ábránd. A legtöbb ember - velem együtt - hajlamos beletörődni egy megalkuvásokkal teli helyzetbe és azt hazudja magának, hogy ez így van rendjén. Aztán egy ponton túl csak kiderül, hogy a kompromisszumok sem működnek az idők végezetéig. Egy rossz kapcsolatot is el lehet húzni akár 11 évig is...- Az első házasságodra gondolsz?- Pontosan. 17 évesen nősültem. A feleségem akkor volt 20 esztendős. Ma már tudom, hogy őrültség volt Egy gyerek - hiszen az voltam - nem nősülhet meg! A sors valahogy mégis úgy alakította, hogy szülői engedéllyel összeházasodtunk. Fiatal korunk miatt tiltottak minket egymástól, és nem láttam más kiutat arra, hogy találkozhassak vele, csak ha feleségül veszem. De az első pillanattól fogva nem működött a kapcsolatunk. Egyáltalán nem illettünk össze, folyton veszekedtünk. De azt hittem, ez természetes.- Miért lenne természetes, hogy két ember állandóan veszekszik egymással?- Semmit sem tudtam akkor a világról. Borzasztó tudathasadásos állapotban éltem. Már 14 éves koromban külön költöztem a szüleimtől és munkát vállaltam. Alig maradtam ki a nyolcadik osztályból, azon a nyáron már megélhetés után kellett néznem és az így keresett kis pénzből segítettem a szüléimét, illetve a testvéreimet Gyerekfejjel azt gondoltam, már felnőtt vagyok. Pedig fenéket voltam még felnőtt! Fogalmam sem volt arról, mi hogyan működik az életben. Nyereüen kamasz voltam, aki akkoriban még azt hitte, mindenki ugyanazt a zenét hallgatja és ugyanúgy énekel, ahogy ő. Azzal persze tisztában voltam, hogy nem jó veszekedni, de megvoltam róla győződve, hogy ez maga a házasság...- A második házasságodban mit rontottál el?- Fogalmam nincs. Azt hittem, ha külsőleg hasonlítunk egymásra, akkor belül is passzolunk majd. Nem így lett. Nem akarok rosszat mondani egyik volt feleségemről sem, hiszen a maguk nemében mindkettő remek asszony. De nem illettünk egymáshoz. Egyikkel sem. Hiszek abban, hogy Isten minden embernek teremtett egy társat. Csak azt nem tudni, életének melyik szakaszában találja meg. Különös játéka a sorsnak, hogy pont akkor rendelt mellém valakit, amikor már nem kerestem senkit. Épp akkor kezdtem volna beletörődni abba, hogy soha nem lehetek boldog.-Mintha mindig akkor kapnál meg mindent az élettől, amikor már lemondtál róla...- Pontosan. Ugyanez jellemző a szakmai karrieremre is. A Megasztár döntősei közé az utolsó pillanatban, közönségszavazatokkal jutottam be. De amikor bejutottam, az egyik zsűritag, Pierrot úton-út- félen azt hangoztatta, hogy kezelhetetlen vagyok. Pedig nem voltam az. Aztán egyszer élő adásban is kijelentette: a lemezeim a polcokon fognak porosodni. Ehhez képest 9 éve töreüen a karrierem és a lemezeim közül több plaüna státuszt ért el.- Megkeményített a sok harc, az állandó bizonyítás?- Igen. Sokkal erősebb lettem. Rengeteget elértem az elmúlt években. A minap kapcsolgattam otthon a tévét és valamelyik csatornán ismételték az öt esztendővel ezelőtti főzőműsort. Alig ismertem rá az akkori önmagámra. Valamiféle álvagányságot erőltettem magamra, miközben félénk vidéki kisfiú voltam. Ma már nem érdekel a vagányig és talán pont ettől leszek az, hogy elengedtem a görcsös megfelelési kényszert.- Férfi létedre gyakran elérzékenyülsz...- Nem szégyen ez. Erős férfinek tartom magam, de ha a kislányommal mesefilmet nézek, képes vagyok előbb könnyezni egy jeleneten, mint ő. Ezzel a kettősséggel lehetne a legjobban jellemezni engem. És romantikus is vagyok, bár ezt az oldalamat kevesen ismerik. De van valaki, aki nemrég ismerte meg...- Érzel lelkiismeret-furdalást a gyerekeid miatt? Hiszen egyik sem él veled.- Nem, hiszen így is nap, mint nap tevékenyen részt veszek az életükben. És ezt most nem azért mondom, mert egy könyvben így illik fogalmazni. Jó apának tartom magam, mindig a gyerekeim voltak a legfontosabbak. És sokat teszek azért, hogy egyik se érezze a hiányomat.- Ha mára hiánynál tartunk, privát beszélgetéseinken gyakran meséltél arról, hogy édesapádat képtelen vagy elengedni- Ez azóta sem változott.- Sejted, hogy miért?- Sejtem. Ugyanis nem búcsúzhattam el tőle és nem mondtam el neki, hogy menynyire szeretem, mennyire fontos nekem.- Nem tudtad vagy nem akartad?- Cikinek tartottam, ha az apja előtt érzelgősen beszél az ember. Anyunak mondtam, hogy szeretem, de apunak nem. Pedig meg kellett volna tennem! Furdal is a lelkiismeret. Leginkább azért, mert apám, amíg élt, próbált közvetlen kapcsolatot kialakítani velem. Hiszen mégiscsak én voltam az elsőszülött fia, de én meg folyamatosan hárítottam. Többször le akart velem ülni beszélgetni, de kitértem előle. Utólag pedig egyre mardosóbb ez az érzés. Hogyan lehettem ilyen buta... Elkéstem.- Álmodsz vele?- Igen. Nem is keveset. Nyilvánvalóan azért, mert ennyi idő után sem tudom elengedni. Utálom, hogy magamba forduló, zárkózott ember vagyok. Most már fáj, hogy képtelen voltam kimutatni, menynyire fontos az apám. Ha találkoznék Istennel, megkérdezném tőle, miért kellett ennek így lennie. Miért pont akkor kellett meghalnia az apámnak, amikor sikeres lettem és jobbá tehettem volna az életét? (itt könnybe lábad a szeme) Aput nagyon nyomasztotta, hogy szegények voltunk és nem tudott mindent megadni a gyerekeinek. Nekem ugyan sikerült áttörnöm a

családunk generációkon át öröklődő szegénységét, de számára ez már késő volt.- Milyen betegsége volt?- Embernek nem volt annyi problémája, mint neki. Úgy nőttem fel, hogy szinte természetesnek tűnt, hogy mindig van valami baja. Az egyik szemére megvakult, a másikra sokdioptriás szemüveg kellett. Kétszer is kilyukadt a gyomra, idegkimerültséggel is kezelték, a csontjai is elkoptak, végül a tüdődaganat vitte el, mindössze 47 évesen.

tem a környezetemben lévő embereknek, félelmükben elfordultak tőlem. Szentül hitték, hogy engem elvisz a gonosz. Már le is mondtak rólam.- Hogyan lett vége ennek a korszaknak?- Nagymamám azt tanácsolta, tegyek kenyeret a párnám alá. Mások azt mondták, inkább szentképet fektessek az ágyba, vagy vigyek gyertyát a templomba. Minden módszert kipróbáltam, de az álmok még intenzívebben jöttek, sőt, még- Bízott benned?- A családból egyedül az édesapám bízott a tehetségemben. Tudta, hogy tehetséges vagyok, és előbb-utóbb be kell futnom. Négy évvel a Megasztár előtt egy komoly operációt megelőzően azt mondta anyámnak, miközben tolták be a műtőbe, hogy addig nem hal meg, amíg a fiát nem látja a tévében. Aztán, amikor a Megasztárban énekeltem, már alig tudott beszélni, de a képernyő előtt ülve azt suttogta: most már rendben lesz a család, mert Lacika segíteni fog mindenkin.- Hogyan élted meg az elvesztését?- Emlékszem, a temetésén nem tudtam sírni. Inkább anyukámat és a többieket vigasztaltam. Később lett elviselhetetlen a hiánya. Álmomban, amikor találkozom vele, mindig átölelem és zokogok. Gyerekkoromban, amikor az öregek arról meséltek, hogy visszajönnek a halottak, ordítottam félelmemben. Aputól azonban nem félek. Jó érzéssel tölt el, ha velem van álmomban.- Nem minden álmod esetében vannak jó érzések. Egyszer egy tévéműsorban Ómolnár Miklósnak meséltél a rémálmaidról, és arról, hogy mindenki bolondnak hitt- Azt gondolták a barátaim, megszállt a gonosz. Eleinte hetente egyszer kísértett ez a rémálom, később már naponta, sőt, amikor napközben pihentem és elszundítottam, minden egyes alkalommal átéltem. És mindig azt álmodtam, hogy kínoznak. A húsomban éreztem a fájdalmat. Szerettem -volna felébredni, jó lett volna kinyitni a szemem, de nem ment! Közben hallottam, hogy a szüleim a másik szobában nézik a tévét, kiáltani akartam nekik, hogy segítsenek, de nem jött ki hang a torkomon... Amikor elmeséljobban fájtak. Elmentem a roma ismerősökhöz, hátha ők tudnak rajtam segíteni, de kidobtak. Azt mondták, megszállt a gonosz. Tudom, őrülten hangzik, de én mindent megpróbáltam és semmi, senki nem segített rajtam. Végső elkeseredettségemben elmentem egy keresztény közösségbe, ahol azt tanácsolták, amikor jön az álom, kiáltsam ezt a mondatot: „Sátán, távozz tőlem, én Jézus Krisztus gyermeke vagyok!” Hiába érveltem, hogy ilyenkor egyetlen hang sem jön ki a torkomon, azzal biztattak: akkor csak gondoljam a mondatot így tettem és attól kezdve soha többet nem jött elő a rémálom.-Emlékszem, volt egy időszak az életedben, amikor azért is lelkibeteg voltál, mert elterjedt a szakmában, hogy nagyképű lettél és túlságosan elszálltál magadtól. Akkor sem értettem, miért kell azzal foglalkozni, hogy mit mondanak rólad mások.- Ez egy nehéz dolog. Ha valaki olyan szegénységből jön, mint én és annyira védtelen ezzel a világgal szemben a zárkózottsága miatt, az igenis érzékeny. Gondolj csak bele milyen érzés egy színpadon álló embernek éveken át folyamatosan azt visszahallani magáról, hogy elszállt a sikerektől, megközelíthetetlen lett, fennhordja az orrát. És milyen érzés lehet folyamatosan azzal a mondattal szembesülni a rajongókkal történt találkozások után, hogy „pozitívan csalódtunk benned, nem hittük volna, hogy ilyen közvetlen vagy”.- Tényleg sokszor megkapod ezt a mondatot?- Szinte minden hétvégi fellépésen. Ami egyrészről nyilván jólesik, hiszen öröm, ha a rajongók közveüen, barátságos emberként ismernek meg. OlyanI

I

nak, amilyen valójában vagyok. Másrészről viszont elkeserít a dolog. Amikor ugyanis évek óta folyamatosan ezt hallod, belegondolsz, hogy akkor mit gondolhatnak valójában rólad?- Emlékszem, amikor Afrikában jártunk, az utazás során naponta többször is kibukott belőled ez a keserűség.- Azért fájt ez nekem, mert nem felejtettem el, hogy engem a közönség emelt ki a korábbi életemből. Abból az életből, ahol folyton zsákutcákban kötöttem ki. A szegénység és a kilátástalanság zsákutcáiban. Reményt, lehetőséget adtak azzal, hogy beszavaztak a Megasztárba, s a 2004us esztendő férfihangja lehettem. Ezért fontos számomra az emberek véleménye, s ezért tudok lelkileg padlóra kerülni, ha ismeretlenül ítélkeznek felettem. Annak idején azért szerettek meg a műsorban, mert közülük valónak éreztek. Itt ez a szerencsétlen sorsú, duci fiú, aki szépen énekel, adjunk neki egy esélyt - gondolhatták. És meg is adták.- Ami azt illeti, a korábbi életedhez képest valóban álomkarriert futottál be.- Pontosan. De aztán történt valami. Szinte észre sem vettem és belekerültem olyan „botrányos” dolgokba, amelyekkel akaratom ellenére is táptalajt adtam a már régóta körülöttem lévő pletykáknak. Mert a híresztelések párhuzamosan érkeztek a sikerekkel. Es minél több eredményt értem el, annál inkább mondogatták, hogy biztosan elszálltam. Ezt akkor még elintéztem magamban annyival, hogy inkább legyen száz irigyem, mint egy sajnálom. De elkövettem egy nagy hibát. Elvállaltam különböző buta szerepléseket. Pont akkor, amikor épp túl voltam a váláson, amikor a leginkább sebezhetőnek éreztem magam. És ekkor elindult a lavina. Hirtelen botrányhős lettem és nem zenész. Már nem csak a zenémmel lettem eladható a média számára, hanem az úgynevezett „botrányos életvitelemmel”.- Tedd a kezed a szívedre! Valóban nem szédített meg a siker?- Ha a sportautók „szédülésnek” számítanak, akkor egy kicsit talán igen. De szá- zadszor, vagy ha kell, ezredszer is elmondom: belül ugyanaz maradtam, aki voltam. Soha nem felejtem el, honnan jöttem, ki vagyok. Emlékszem, amikor még naponta ingáztam Balassagyarmat és az ország nagyvárosai között, egyszer későn, amikor mentem haza, láttam, hogy csóró kisgyerekek álldogálnak a hamburgeres előtt. A kocsiból kiszúrtam a szemükben azt a vágyódást, amit annyi idős koromban én is éreztem. Én ugyanolyan csóró voltam akkor és ugyanúgy vágytam arra, hogy egyszer annyi hamburgert egyek, ameny- nyi csak belém fért. Félreálltam az autóval, odamentem és vettem nekik. És több ilyen eset is történt az évek során, csak ezzel nem dicsekedtem, mert úgy gondoltam, nem kell annak hencegnie, aki segít.- Hogyan lettél mégis „botrányhős”?- Szerencsétlen egybeesések miatt. Sajnos sokszor kerültem címlapra m'eg- alapozatlan gyanúsítgatásokkal, koholt vádakkal, ilyen-olyan botrányokkal. Egyik napról a másikra benne voltam a körforgásban. Igen, megtévedtem az úton. Elkönyveltek olyan férfinak, aki otthagyta a családját, pedig ez egyáltalán nem így volt. A gyerekemet sosem hagytam el és nem is fogom.- Van kiút?- Hogyne lenne. Szeretném, ha tudnák: számomra mindig a közönség lesz az első. Be akarom bizonyítani, hogy nem tettek velem rossz lóra 2004-ben, amikor rám szavaztak. Sokat változtam az elmúlt évek során. Már nem vagyok az a félénk gyarmati kisfiú, mint aki voltam...

I