Nógrád Megyei Hírlap, 2013. február (24. évfolyam, 27-50. szám)

2013-02-16 / 40. szám

MÉLYINTERJÚK „Csodálkoztak a szüleim, hogy van hangom, és tudok énekelni” „Nincs kedved elkísérni Salgó­tarjánba egy fellépésre? Meg­hívtak a Zenthe Ferenc Színház évadnyitó gálájára. Eljöhetnél velem, úgyis ezer éve nem be­széltünk. Ott aludnánk és más­nap reggel jönnénk vissza. Tök jó lenne, ha jönnél!” - írta Szol­noki Peti egy Facebook üzenet­ben, majd a pozitív - „Miért is ne?” - válaszomtól lelkesedve később telefonon is beszéltünk. Sándor András Aztán abban maradtunk, hogy az omi­nózus napon eljön értem autóval. Amíg készülődtem, sorra ugrottak be a régi em­lékek vele kapcsolatban. Peti precíz em­ber, utál késni, igyekszik mindenhová idő­ben odaérni. Tarjánban ugyan csak hétkor kezdődött az előadás, de már ötkor ott vol­tunk. Odafelé Kisterenyén a szüleit is fel­vettük, így már négyen érkeztünk a mű­velődési házba. Hamar kiderült, hogy Pe­ti csak a gála végén, fél kilenc magassá­gában kerül sorra a színpadon, ezért amíg a jelenésre vártunk, hol az öltözőben, hol a közeli kávézóban beszélgettünk...- Amikor az első interjút készítettem ve­led, Bogi lányod még az édesanyja pocak­jában vált.. ' ......- Annak lassan már 17 éve...-16 éves, második osztályos gimnazista voltam, és Salgótarjánból utaztam Buda­pestre az interjú miatt. Emlékszem, egy egész oldalas cikket írhattam rólad a helyi napilapba, ami nagy szó volt akkoriban.- Nekem a mai napig el van téve ez a cikk. Sőt, az összes többi is, amit később már országos lapokba írtál rólam.- El tudom képzelni, mit műveltem ak­koriban újságírás címen...- Ne gondold. Gyerekként sem írtál rosszul. A mai napig jó visszaolvasni eze­ket a cikkeket. Mindig nagyon örültem, hogy veled beszélgethettem. Mindig úgy voltam veled, mintha önmagamat látnám, mert én is ilyen lelkes voltam, mint te.-Nem véletlenül kezdtem ezzel a felveze­téssel, hiszen érzékeltetni szerettem volna, hogy nem először ülünk egymással szem­ben. Mégis meglepő volt számomra, amit a szüleid meséltek, hogy őket annak idején váratlanul érte a felismerés, amikor 18 éves korodban meghallottak énekelni Ugyanis nem tudták, hogy jó hangod van. És azt sem, hogy egyáltalán tudsz énekelni..- A szüleim mindvégig azt hitték, hogy fiivolaművész vagy tanár leszek. Mond­juk én is. Nyolcéves koromban fogtam elő­ször hangszert a kezembe, azóta tartom magam muzsikusnak. Már akkor tudtam, hogy a zene lesz az életem. 14 éves korom­ban kerültem el Budapestre, ahol katona­zenész lettem. Persze, hogy nem gondol­ták, hogy majd énekelni fogok.- 17 évesen te sem voltál tisztában az­zal, hogy jó hangod van?- Nem foglalkoztam vele. Amíg nem kaptam ilyenfajta visszajelzést, addig nem tűnt fel. Mindig is tisztán énekel­tem, az általánosban kórusban is dalol­tam, de ott csak egy voltam a sok közül. Akkor változott meg a dolog, amikor azon a bizonyos fellépésen felkapták az emberek a fejüket és odafigyeltek rám.- Vidéki gyerekként mit kerestél te egy­általán a fővárosban, ráadásul pont egy tiszthelyettesképző iskolában?- Egykori fuvolatanárom - Szvoren András - járt ebbe az iskolába, ő ajánlotta a szüleimnek. A zenész pálya már akkor is nagyon telített volt, ezért azt tanácsolta nekik, feltétlenül ide írassanak be, mert így a gyereknek állása is lesz az iskola el­végzése után. Igaza lett A velem egykorú zenészek, akik más zeneművészeti isko­lát végeztek, jóval nehezebben találtak munkát A katonazenei pálya adott út volt- Tudtad, hogy az interneten van egy „Híres debreceniek” listája, amelyen előke­lő helyet foglalsz el?- Nem tudtam. Annak ellenére, hogy Debrecenben születtem, salgótarjáninak tartom magam, mert hároméves korom­tól itt laktunk.- Lehet próféta az ember a saját hazá­jában?- Érzékeny pontra tapintottál. Szeretek hazajönni, ugyanakkor, vannak bennem bizonyos tüskék. Látom a szintén vidéki zenészkollégáimat, akik büszkén mesél­nek arról, hogy évente többször is haza­járnak nagy koncertekre, mert a szülővá­rosuk mindig hívja őket. Ehhez képest minket az elmúlt 17 évben (ami 6.205 napból áll) csak 32 alkalommal invitáltak meg a Bon-Bon-nal és ebből mindössze csak kétszer élőben. Persze, ha jótékony­ságról van szó, azonnal eszébe jutok a szervezőknek. Mivel mélyen empatikus ember vagyok, jövök és segítek. Azért ez lehetne másképp is. A kollégáimhoz ha­sonlóan én is szívesen visszajárnék több­ször évente. Biztos vagyok benne, hogy az itt élő emberek, az ismerőseink, rokona­ink büszkén csápolnának az első sorban...- Hogyan kerültél a könnyűzenei kör­forgásba?- A középiskola elvégzése után több zeítSlshlusBáhís muzsikálfárOfint fü- volista játszottam kamara- fúvós- és szimfonikus zenekarokban komolyzenét, operettet, operát, miközben Kosa Zsuzsa énektanárnőhöz jártam fejleszteni a han­gomat. 1993-ban nála találkoztam Giret Fruzsival (Egyszercsak), aki bemutatott Farkas Petinek és Hrutka Robinak, akik­nél egy reklámdalt énekeltem. Ez volt az első komoly stúdió éneklésem. Még eb­ben az évben Bussy Gábor gitáros bará­tommal elindultam a „Ki Mit Tud?”-on jazz kategóriában. Nem sokkal később már Tomsits Rudolf jazz triójában énekel­tem és füvoláztam, majd a rock és a pop­zene is magával ragadott, miután Török Tomi elhívott a Bang Bang nevű együtte­sébe vokálozni. Itt ismerkedtem meg Szentmihályi Gáborral, aki elhívott a Rapülők együttesbe énekelni.- Sok olyan név van azon a listán, akik már nincsenek közöttünk?- Sajnos igen. Cserháti Zsuzsa, Tunyogi Péter, Payer Öcsi, Tomsits Rudolf, Bubik István, Kaszás Attila, Selmeczi Roland.- Van egy történet, amelyen sokáig gon­dolkodtam, hogy elmeséljem-e e neked. Cserháti Zsuzsával kapcsolatos. Életem­ben egyszer találkoztam vele, kamaszfejjel ültem a konyhájában, és ettem az általa ké­szített levesből No ekkor mesélt rólad egy sztorit A Kongresszusi Központban rende­zett nagykoncertre készültetek, amikor a próbára bement egy tévéstáb, filmeztek, te pedig elfordultál, mondván, engem ne ve gyetek, mert ez nem Bon-Bon koncert lesz...- Látod, így születnek a hamis legen­dák. A következő mondat hagyta el a számat a tisztelet hangján az öltözők előtt, ahol egyébként werkfilmet forgat­tak a koncert előkészületeiről: „Ne en­gem vegyetek, hanem Zsuzsát, hiszen ő a főszereplő". Ezt a mondatot értette fél­re. Nagyon sajnálom, hogy ezt sosem tisztázta velem.- Mit tudsz ezzel az emlékkel kezdeni?- Semmit. Ez már így marad. Nekem tiszta a lelkiismeretem. Amikor az egyik közös barátunktól utólag hallottam ezt a sztorit, roppant dühös lettem. Nem értet­tem, hogy ez az általam nagyrabecsült nő, akivel kölcsönösen szerettük és tiszteltük egymást, miért nem tudta velem megbe­szélni ezt a hülyeséget Azóta tudom, hogy a depresszió súlyos betegség. Azt hiszem, idő van, mennünk kell fel­lépni. Kapcsold ki a magnót, majd holnap folytatjuk a beszélgetést a visszaúton... (Másnap reggel 8-ra beszéltük meg a találkozót az induláshoz egy Salgótarján melletti kisvárosban. Hogy miért pont ott, azt most itt hosszú lenne elmesélni. Peti pontban érkezik, az édesapja is elkísér­te, hogy elköszönhessen tőle. És a fiának adott búcsúpuszi kedvéért még hazagya­loglást is vállalja...)- Milyennek látod a szüléidét?- Nem tudok róluk elfogódottság nélkül beszélni. Nagyon szeretem és tisztelem őket, azért, amit eddig elértek, no és há­lás vagyok, amiért a húgomat és engem becsülettel felneveltek. Roppant kitartó, szorgalmas emberek. Ezeket az értékeket adták nekem útravalónak és én is ezeket szeretném átadni a gyerekeimnek!- Ezt az utat - Salgótarján-Budapest -, amelyen most haladunk, gyakran megjár­tad gyerekként a hazautazások során?- Gyerekként inkább vonatoztam, pedig nagyon utáltam. Nekünk sosem volt au­tónk, mindenhová vonattal vagy busszal mentünk. Amikor felvettek Budapestre, 24 éves koromig folyamatosan vonatoz­tam. Utána vettem meg az első autómat, egy Zastavát 80 ezer forintért, az Omega Népstadion koncert gázsimból. Azóta vi­szont kizárólag autóval megyek minden­hová. Ez az egyetlen luxus az életemben.- Ha már az utazásnál tartunk: épp ab­ban az időszakban kezdtétek a Bon-Bon­nal, amikora klasszikus, országjáró turnék már megszűntek 1995-től már csak elvét­ve, hatalmas szponzori apparátussal mer­tek együttesek turnét vállalni- Hál' istennek a Bon-Bon előtti idő­szakban volt alkalmam belekóstolni a klasszikus, ottalvós turnékba. A Rapülőkkel, Demjén Rózsival rendszere­sen jártuk az országok Sajnálom, hogy mi a Bon-Bonnal már ezt nem élhettük át, holott egy zenésznek ez a lételeme. Egyéb­ként élő koncertünk, amire kizárólag fize­tős jeggyel lehetett bejönni, sok volt az or­szágban, de nem turné-rendszerben. Az igazi muzsikusok közül senki sem szere­ti a diszkó haknikat, ugyanakkor elenged­hetetlen része volt a megélhetésnek.- Olvastam, illetve láttam néhány veled készült beszélgetést az elmúlt években, és feltűnt, hogy folyton panaszkodsz. Nem csak te, hanem Török Tamás társad is a BQn-Bon-bói Például pont erről, hogy nem játsszák a rádiók eleget a dalaitokat, vagy a tehetségkutatókról, amelyek miatt évről évre kevesebb a fellépésetek..- Érdekes, hogy ezt mondod, én nem emlékszem ilyen riportokra. Hiszen amikor nehezebben megy, akkor is a dolgok pozitív oldalát nézem és megyek előre lelkesen. Nem süllyedek el az ön­sajnálatban.- Sosem voltál önsajnálatra hajlamos?- Nem. Nyilvánvalóan, amikor az em­ber egyedül van, olyankor számot vet ön­magával, és hajlamos azt mondani, hogy másoknak bezzeg... Nem is értem, miért mondod, hogy panaszkodunk. Sosem voltam negatív ember. Mindig azt mon­dom: ha egészség van, akkor minden van. Azokat a célokat, amelyeket eddig kitűztem magam elé, elértem.- Apropó egészség. Majd három évvel ezelőtt tele voltak a bulvárlapok az állító­lagos súlyos betegségeddel, amelynek egyik következménye volt a viszonylag gyors és jelentős fogyás.- Súlyos is ez a betegség, de szó sem volt rákról, amiről mindenki suttogott. Epevezeték-szűkületem van, ami azért jó nagy galibát tud okozni. Az egész egy ártatlannak induló diétával indult, hirte­len sárgasággal, majd tíz nap kórházzal folytatódott, a vége pedig jelentős súly­veszteség lett.- Épp csak a halálhíredet nem keltették akkoriban.- Bár tették volna, hiszen az azt jelente­né, hogy sokáig fogok élni.- Foglalkoztat a halál gondolata?- A kilencvenes évek elején nagy divat volt a halál utáni létezéssel, vagy az elő­ző életekkel foglalkozni. Több ilyen könyv és film is készült akkoriban, mint például a „Meghalsz újra”, vagy az „Egyenesen át”. Engem is magával raga­dott ez a téma. Hiszek a reinkarnációban a karmában, de nem szerepel naponta a gondolataimban a halál.- Akkor sem foglalkoztál vele, amikor beteg voltál?- Akkor kénytelen voltam, mert mö­göttem haldoklóit a kórteremben egy másik ember. És bármennyire is próbál­tam falat húzni, meg elmenekülni ab­ban a pici sufniban, amiben laktunk ott hárman a kórházban, nem sikerült Ha már itt tartunk: nem méltó az emberek­hez, hogy ilyen helyen kell „dögleniük".- Kik jártak bent nálad a kórházban?- Mindenki, aki szeret (nevet)- Három gyereked van. Ők hogy visel­ték, hogy szenvedni látták az apjukat?- Nem láttak ők különösebben szen­vedni, mert kifelé a vidámabb arcomat mutattam, holott legszívesebben sikítoz- va kiszaladtam volna.- Török Tamás, aki 17 éve társad a Bon- Bon-ban, meglátogatott?- Tomi előre jelezte, hogy nem fog be­jönni, mert hidegrázást kap a fehér kö­penytől. Mondjuk ezt meg tudom érte­ni... Viszont volt egy vizsgálat a kórházon kívül, amire ő vitt el. Telefonon is sokszor beszéltünk. Sokan bejöttek látogatni a szakmából is, például Mező Misi a Mag­na Cum Laudéból.- Ennyire jóban vagytok?- Nagyon. Már az idejét sem tudom, mikor barátkoztunk össze. Az igazi ba­rátságok észrevétlenülszövődnek. Ami­kor először találkoztunk, azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Misi tele van szeretettel. De ugyanígy vagyok az Irigy Hónaljmirigy teljes legénységével.- Ma már nem néznek betegnek?- Nem. A testsúlyom miatt időnként odaszólogatnak, de már korántsem úgy, mint korábban. Legutóbb a nyugdíjinté­zetben mondta egy néni, hogy: "Jaj, Pé­ter hízzon vissza, mert ez így nem jó!"- Tényleg, te már nyugdíjas vagy. A rendőrzenekarból mentél nyugdíjba.- Ez már nem nyugdíj, hanem járadék. 2009 óta kapom, de azt a bizonyos 16 százalékot már levonták belőle...- Amit vidéki kisfiúként a Salgótarján- Budapest vasútvonalon megálmodtál ma­gadnak, azt sikerült elérned?- Igen. Maximálisan elégedett vagyok az eddigi pályafutásommal. A nehézségek ellenére szeretem a szakmámat, és sok szép élményt, emléket kaptam eddig tőle.- Szólólemez is lesz?- Mindenképp. Már 5 dal készen van, amiből a YouTube-on kettőt meg is hall­gathattok.- Nyugton tudsz maradni? Ha otthon maradsz két napig, az már idegesít?- Szó nincs erről. Sokszor vágyom ar­ra, hogy ne kelljen semmit csinálnom. Ez aztán rendszerint fél nap múlva el is mú­lik, mert mindig találok valamit, amivel elfoglalom magam. Zenét szerzek, hang­szerelek másoknak is, intézem az élete­met. És ne felejtsük el, hogy ott a három gyerek. Mindig azt érzem, hogy nem fog­lalkozom velük eleget.-Ők is ezt mondják?- Nem. Igyekszem sokat lenni velük, de ha keveset vagyok otthon, akkor azt megpróbálom tartalmasán velük tölteni. Soha nem ígértem még nekik olyat, amit nem tudtam betartani. Filmekben látni olyan jeleneteket, amikor apu megígéri, hogy kimegy a meccsre, aztán mégsem megy. Én sosem csinálok ilyet. Peti fiam például elkezdett focizni, ha lesz mécs­esé, biztosan megnézem. A lányom pro­fin táncol, az ő bemutatóin is ott voltam. Balázs, a legkisebb fiam pedig szavaló versenyekre járt, s ott izgultam érte a kö­zönség soraiban.- Ezek szerint nincs olyan nagy gond..- Á, dehogy... Tudod, ikrek csillagjegy­ben születtem és ez roppant tudathasa­dásos személyiség...

Next

/
Thumbnails
Contents