Nógrád Megyei Hírlap, 2012. november (23. évfolyam, 254-277. szám)

2012-11-24 / 272. szám

SPORTTUKOR 2012. NOVEMBER 24., SZOMBAT Az égi pályákon szórja tovább a kosarakat Csütörtökön kísérték utolsó útjára Juhász Bélát, a nógrádi sport kimagasló alakját Szálfatermetével, és hatalmas küzdeni tudásával kor­látlan úr volt a palánk alatt. Jobb napjain könnyedén beszórt 40-50 pontot is, de átlagos mérőzésein sem igen adta húsznál alább. Bár képességeire magasabb osztályú csapatoknál is felfigyeltek, ő hosszú pályafu­tása során mindvégig hűséges maradt Salgótarjánhoz, az SKSE-hez. Kitartása meghozta jutalmát, hiszen 1992-ben élvonalbeli játékosként fejezhette be egye­dülálló karrierjét. Juhász Bélát, a tarjáni kosárkirályt, a nógrádi sport kimagasló alakját 64 esztendős korá­ban, tragikus hirtelenséggel ragadta el a halál. Az alábbiakban rá emlékezünk Horváth Péter A kömlői születésű fiatalem­ber harmadikos volt a salgótar­jáni közgazdasági technikum­ban, amikor Szarvas Józsefné testnevelő beajánlotta őt a gépi­pari technikumban gyakorló SKSE kosárlabdacsapatához, melynek edzője, Szarvas József volt. Az SKSE-nek 1968. január elsején lett igazolt kosárlabdázó­ja, de még az év nyarán elvitték katonának. Zalaegerszegre vo­nult be, ahol kézilabdázott az NB II-ben, bunyózott a zalaiak NB I/B-s együttesében, majd az utol­só fél évben az NB I-es röplabda­csapatot erősítette, mellyel a vi­dék legjobbjai voltak. Leszerelé­se után, 1970 nyarán a salgótar­jáni Koppány György fotóripor­ter sugalmazására került vissza az SKSE kosárlabdacsapatához. Ugyan a katonaság előtt már be­lekóstolt ebbe a sportágba, ettől függetlenül nagyon sokat kellett tanulnia. Mint később elmondta, igazán elmélyült szakmai tudás­ra soha nem is tett szert, ám rop­pant erős testalkatának, és az évek során felcsipegetett mérhe­tetlen rutinjának köszönhetően, a szintén legendás Csuka Gábor­Juhász Béla Született 1948. június 2-án, a He­ves megyei Kömlőn. Elhunyt 2012. november 19-én, Salgótarjánban. Magassága: 205 cm. Versenysúlya: 120 kg. Posztja: center. Mezszáma: 11. Egyesületei: SKSE (1968-1977, 1984-1992), STC (1978-1984, a váro­si egyesületek fúziójával), KNC- Fekete Sasok (1999-2000). Sikerei: az NB II Középcsoportjának aranyér­mese (1990/91), az NB II Északi ré­giójának aranyérmese (1999/2000), az NB II Keleti csoportjának ezüstérmese (1981/82), többszörös megyebajnok az SKSE öregfiúk csapatával, a másodosztály több­szörös „gólkirálya”. Legtöbb pontja egy idényben: 1124 (1980/81). Legmagasabb pontátlaga: 37,5 (1979,24 mérkőzésen 900 pont). Legeredményesebb mérkőzései: 67 pont (SKSE - Nagykőrösi Pe­dagógus 121-70,1977. május 29.); 56 pont (STC - Nyíregyházi TK 93-82, 1978. április 23. és STC - Kiskunfélegyháza 115-84, 1982. március 20.); 55 pont (Kiskunfélegyháza - STC 85-91, 1981. február 29.). További legek, rekordok: A kosárlabdázásnál meglehetősen ké­sőn, közel húsz esztendősen kikötő Juhász Béla a sportág helyi tör­ténetében valószínűleg mindörökre megdönthetetlen rekordok tu­lajdonosa. Ugyan az egy mérkőzésen szerzett kosarak tekinteté­ben hajszálnyival elmarad szintén legendás elődjétől, a csúcsot 70 ponttal tartó Csuka Gábortól, zsinórban lejátszott huszonkét idé­nyével, jóval több, mint félezer díj mérkőzésével, s az ezeken meg­szerzett közel tizenötezer ponttal egyaránt listavezető. Megbízhatóságára jellemző, hogy „inaséveit”, illetve utolsó két NB-s idényét leszámítva mérkőzésenkénti átlaga egyszer sem csök­kent húsz pont alá, az 1978 és 1988 közötti tízesztendős periódus­ban pedig csupán kétszer maradt harminc alatt. Pályafutása so­rán bajnoki találkozón 155 alkalommal szerzett legalább harminc, 47 alkalommal legalább negyven pontot, s tucatnyi összecsapáson az ötvenpontos határt is túlszárnyalta! Talán országos szinten is egyedüliként (de legalábbis a kevesek egyikeként) tudott egymást követő két másodosztályú bajnoki mérkőzésen is félszáz fölé jut­ni, ráadásul ezt a bravúrt háromszor is megismételte (1979 máju­sában a DUSE kosarát 52, a kecskeméti főiskolásokét 54 ponttal terhelte meg, októberben a ME AFC és a Nyíregyházi TK ellen egy­aránt 50-ig jutott, míg 1981 februárjában a Miskolcnak 52-t, a Kis­kunfélegyházának pedig 55-öt szórt). A helyi kosárlabdázás - melyhez csábító ajánlatai ellenére so­ha sem lett hűtlen - iránti elkötelezettségét mutatja, hogy az 1999/2000-es idényben ötvenkettedik évét taposva is beszállt se­gíteni az élvonalba kerülésért küzdő salgótarjáni csapatba. tói megörökölt centerposzton, így is kimagaslott a másodosztá­lyú mezőnyből. A hetvenes évek elején az NB II-ben jobbára a tabella második felében zártak a kohászok, ezt követően azonban egyre jobban összeállt a csapat, amely Boronyai Tamás irányításával az 1981/82-es bajnoki évadban ezüstérmet szerzett a másodosz­tály Keleti csoportjában. A par­ketten és azon kívül is igazi ve­úgy gondolta, hogy a csúcson már nem hagyja abba. A mérkő­zések többségén pályára is lépett a Tatár István által felkészített együttesben, amely éppen csak lemaradt az A-csoportba jutásért vívott rájátszásról. A veterán csa­patkapitány 1992. április 30-án, Százhalombattán lépett pályára utoljára az SKSE színeiben, élvo­nalbeli egyéni csúcsot jelentő 15 ponttal téve emlékezetessé a bú­csút. A fiatalabb generáció tagjai közül sokan csak „büfés” Bélaként ismerték és tisztelték Ezután pár évig vezetőségi tag volt az egyesületnél, illetve „leve­zetésként” a megyei bajnokság­ban szerepelt a Fekete Sasok öregfiúk-csapatával. „Ugyan van segédedzőim, de soha nem von­zott sem ez, sem pedig a játékve­zetői pálya. Én mindig csak ját­szani szerettem - mondta egy korábbi interjújában. Noha 1993. március 17-én, a PVSK el­leni NB I/B-s mérkőzésen, a telt­házas közönség hosszú percekig tartó ovációja közepette, hivata­losan is elbúcsúztatták a maga­sabb osztálytól, Salgótarján ked­venc kosarasának NB-s karrier­je ezzel még nem zárult le. Az 1999/2000-es idényben, ötven­két esztendősen ugyanis néhány mérkőzés erejéig ismét csatasor­ba állt az élvonalba jutásért küz­dő KNC-Fekete Sasok csapatá­ban, egy újabb NB Il-es bajnoki címmel feltéve a koronát egye­dülálló pályafutására. A népszerű sportember 1970 júniusától a salgótarjáni acél­gyárban dolgozott, 1994 augusz­tusától pedig a városi sportcsar­nok, majd a városi sportcentrum büféjét vezette. Szabadidejében szívesen hódolt másik szenvedé­lyének, a horgászatnak, s a ver­senybizottság elnökeként a vá­rosi kispályás labdarúgó-bajnok­ság szervezésében is aktívan közreműködött. Családja és ba­rátai mellett a megye sporttár­sadalma is gyászolja. zéregyéniségnek számító Juhász Béla ebben a bajnoki évadban összesen 1025 pontot helyezett el az ellenfelek kosarában, mely 34,2-es mérkőzésenkénti átlagot jelentett. A folytatásban is rend­re az élmezőnyben zártak a Sesével, melynek hosszú évekig csapatkapitánya volt. Többször keresték meg első osztályú csa­patok, mehetett volna Egerbe, Di­ósgyőrbe, Szolnokra, Hódmező­vásárhelyre, sőt a Ganz-MÁVAG VSE-hez is, valahol azonban min­dig megszakadtak a tárgyalások. Elsősorban azért, mert ő igazából egyszer sem akart elmenni Sal­gótarjánból. Éppen ezért különös büszkeséggel töltötte el, hogy sa­ját erőből sikerült kiharcolnia az élvonalbeli szereplés lehetőségét, miután a kohászcsapat az 1990/91-es szezonban emlékeze­tes menetelést követően feljutott az NB I alsóházába. Ugyan ekkor már negyvenhárom éves volt, ám Személyesen Nyíregyházán ját­szottunk, és visszafe­lé megálltunk egy útmenti kocsmánál. A Roburral minden száz kilomé­ternél hosszabb út igazi világjá­ró túrának számított, így öröm­mel vettük a pihenőket Az igazi, hamisítatlan nyírségi kocsma lépcsőjén egy nagydarab pa­rasztgyerek állt igen ittas álla­potban, késsel a kezében. Az ilyen helyzetekben mindig Bélát küldtük előre, akit megállított a fickó: - Mennyi lett az ifimeccs? - kérdezte. 8:6! - vágta rá Béla, és besétált a helyiségbe. Másik alkalommal Kecske­méten volt meccsünk, ezután vacsoráztunk, és jöttünk haza. Másnapra kiderült, hogy az el­fogyasztott ételtől Béla szalmonella-mérgezést kapott, besárgult, kórházba került, ahol heteket kellett eltöltenie. A következő mérkőzésre nyílván nem jött, így kevés eséllyel lép­tünk pályára nélküle, de még­is nyertünk. Örömünkben, és hogy egy kicsit földobjuk őt, a meccs után elmentünk a kór­házhoz, és az ablak alatt eléne­keltük a „Nem kellesz, nem kel­lesz, nem kellesz már...” - kez­detű nótát. Ó, Öreg! Dehogynem kellet­tél, kellenél! Ha gondunk volt, Te mindig segítettél! Még az öt- venen túl is beszálltál a csapat­ba, mert ilyen jó centerünk so­se volt, és sose lesz... Az utóbbi években ültetek Magyar Janival a lelátón és mondtátok a kritikákat, mint a Muppet-show-ban a két öreg. Meccs előtt ■ ■ ■ mindig fölnéztem fe­létek, megvagytok, akkor kezdhetünk. A mérkőzés végén alig vártam, hogy talál­kozzunk, és meghallgathassam, hogy mennyire bénák vagyunk, és én egyáltalán nem értek a ko­sárlabdához. Olyan jól esett! Olyan jó lenne még hallgatni a piszkálásodat Öreg! A temetés napján, késő dél­után Apámmal beszélgettem. Szándékosan kerültem a té­mát, mert tudtam, hogy Fater szerette Bélát, sokra tartotta. Rövid hallgatás után, maga elé meredve egyszer csak azt kérdezte Apám: - Béla elment?- El - válaszoltam.- Hadd pihenjen, megér­demli... Dániel Tamás f t f r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents