Nógrád Megyei Hírlap, 2012. július (23. évfolyam, 151-176. szám)
2012-07-31 / 176. szám
SPORTTUKOR 2012. JÚLIUS 31., KEDD Nyilvános olimpiai naplóm Ott lehettem hát a 80 000 szerencsés között, aki péntek este (éjjel) a helyszínen nézhette az olimpia megnyitóját és láthattam a britek történelmi tablóját, a színpompás sportolói bevonulást. Méghozzá a hostessek bizonytalanságának köszönhetően az előadói színpad - ahol Paul Mc Cartney „Hey Jude”-ja zárta a fantasztikus napot - mellett, a nézőtér első sorából. Csak azért kárhoztatom magam, hogy a szigorú szabályoknak nem hánytam fittyet és nem mertem a nagy gépemmel fotózni (mint azt mások minden következmény nélkül megtették) csak a tenyérnyi kis kompakt játékszeremmel videózgatni és kattintgatni. A show-t mfn'déüki láthatta a tv-ben, aki rászánta az éjszakáját, melynek majd a legvégén Erzsébet királynő egy (hosszabb) mondattal és négy szóval (Let’s the Games begin) hivatalosan is ránk szabadított jó két hét csúcssportot. Az még hosszú ideig vita tárgya lesz, hogy melyik ország csapata volt a legelegánsabban felöltöztetve, az viszont, hogy a csehek tarka biciklisnadrágban és kék gumicsizmában vonultak, még talán Salvator Dalit is meglepte volna. Szombaton hideg zuhannyal (Cseh Laci korai búcsúja) kezdtük meg a szerepléseinket, de aztán Csernoviczki Éva bravúrbronzot hozott és Gyúrta Dani a gyengébb számában, 100 mellen első magyarként 1 perc alá került, s bejutott a vasárnapi döntőbe, melynek végeredményét olvasóink már tudni fogják, mire újságunk a kezükbe kerül. Örülhetünk még többek között a „verekedős” Harcsa Zoli szombati továbbjutásának, bosszankodhatunk Mohamed Aida „buta” vereségéért és a peches Lovassy Krisztián országúti kerékpárosunk fiaskójáért, akit túl nagy hátránya miatt a szabályoknak megfelelően kiszólítottak a mezőnyből, így e sorok írója hiába rohant az olimpiai központból a zsúfolt belvárosba, hogy a végén beszélhessen egy kicsit vele, már nem találta. Berki Krisztián alatt megbokrosodott a ló, de végül minden jóra fordult és bízunk a folytatásban, mint Hídvégi Vidnél is. De nem sorolom a már ismert híreket, hisz a többi nyomtatott médiumhoz hasonlóan úgy sem nem lehetünk aktuális hírforrás. London egyébként napközben elég csendes (már amennyire én meg tudom ítélni röpke, két-há- rom versenyszínhely-váltás közben) úgy látszik, vagy a versenyeken vannak az emberek, vagy az „őslakosok” ha tehetik, elmenekültek. Szombaton szinte kihalt utcákon haladtak a hivatalosan fel- matricázott olimpiás járművek, a kialakított külön - és a taxisok által irigyelt, s ezért kárhoztatott - sávokra nem is volt szükségük. A Partement és a belváros fölött állandóan köröző helikopterek száma viszont szombaton kettőre nőtt, de vasárnap délelőtt már egyet sem láttam, úgy látszik nekik is pihenőnap van. Nem úgy a sportolóknak és nézőknek, mert számos magyar vonatkozású számmal folytatódik a leghatalmasabb sportshow. Nógrádiak mondták a Nógrádnak Sebestyén Samanthát nem volt nehéz szóra bírnom, s bár a Dél- Afrikai Köztársaságban szünerével, de ott egy idő után nem nézték ezt jó szemmel, mert „ellesték a titkaikat, módszereiket”. Őt ismertem is személyesen, bár nem sokat tartózkodott otthon , de dél -afrikai sikerei mellett nyert olimpiai érmet Németország színeiben. Most sajnos nem tudok majd elmenni az úszószámokra, mert nem kaptunk jegyet rá, de a megnyitón ott teszünk a barátaimmal, már beszereztünk kis magyar papírzászlókat is integetni. Nekünk a nyitóceremónia csak hajnal felé ér véget, mert az egyik haverék házának terasza rá néz az Olimpiai Stadionra és központra, s mi ott rendezünk bulit a londoni játékok tiszteletére. Várunk téged is szívesen - agitál Samy, amit még megfontolok, mert hát miért ne csaphatnák egy görbe éjt én is első olimpiám tiszteletére? letett, jól beszél magyarul. Hogy miért? Mert szülei magyarok, mi több mihálygergei édesanyjával együtt jártam a Madách gimibe, ahol mindig én voltam a „nyugatimádó” (akkor az még más volt, mintha most lennék...), de kicsit később ő volt az, aki először „disszidált” osztályunkból nyugatra - azaz délre, a Dél-Afrikai Köztársaságba - fővárosi magyar vőlegényével, és nem én. (Várhattam jó 10 évet, hogy először a vasfüggöny másik oldalára látogathassak, akkor is a zeltwegi (Ausztria) Formula-l-es versenyre, ahonnan viszont vissza is jöttem, mert engem meg itthon várt a szívem választottja).- Első sorban a magyar úszóknak szurkolok, de a dél afrikaiaknak is, és mivel 8 éve Londonba költöztünk, most már a briteknek is. Az úszást szertetők és ismerők még biztos emlékeznek fehér bőrű afrikai honfitársamra, Sarah Poewe-re, aki Magyarországon is rengeteget edzett székely származású tréLondonból jelentjük... Kollégánk, Márton (Satis) István élménybeszámolói az olimpia helyszínéről Olimpiai (tévé)napló Magyar vágta a páston - Ha egy üzlet beindul H. H. Hol van már az a pekingi kabátujj! Mármint arra akarok ezzel utalni, hogy kinek jut eszébe egy Gadanov nevezetű orosz cselgáncsozó öltözetének az a része, amibe négy éve Ungvári Miklós állítólag belenyúlt, s amit az éles szemű bíró azonnal észrevett, megakadályozva a magyar dzsúdós további menetelését. A hatvanhat kilogrammos legény agyában ez biztosan nem fordul meg. Ellenkezőleg: első két meccsén alig röpke fél percet tölt a tatamin, igaz az afgán és belizei ellenfélről feltehetően csak saját honfitársai hallottak eddig. „Kirobbanó erőben a srác” - mondogatja magában a szurkoló, de a kisördög nem alszik, át kell jutni a szlovénon, aztán a nyolc között már megnyugodhatunk. De idegességre semmi ok, Ungvári magabiztos, sziszeg magában, felszívja magát, kitekint a szeretteire, az ártatlanul doppingvétségbe keveredett öccsére, onnan merít energiát. Aztán az elődöntőben a spanyolt úgy fojtogatja, mintha csak a mórt látnánk az Othelloban. Szegény ibériai legény, egy kócos kisgyermek képét vetíti elénk, túl lenne már az egészen, mert megőrjíti ez a „mitugrász” magyar. És a döntő. Kimondhatatlan nevű grúz következik, akinek az eredménylistája talán rövidebb is, mint ameddig lebetűzzük: Savdatuasvili. De ő a legkeményebb dió. Elvégre egy körrel ezelőtt egy spanyollal tanította meg, milyen is úszni a csarnok légterében. És a grúzokról tudni érdemes, még „dzsúdópártjuk” is van. Ha mi annak idején anyatejjel szívtuk magunkba a lovaglás tudományát, úgy ők már csecsemőkorukban kis fehér „dzsudogit” kapnak, övvel a derékon. Nem is bír a kaukázusi pasival Ungvári. Egyetlen figyelmetlenség elég, hogy a legkisebb különbséget, egy „jukót” kiharcoljon, és meg is őrzi az ötödik perc végéig. Miklósunk ezüstérmes! Míg derék Ungvári gyürkő- zik, néhány méterrel arrébb, ennek a hatalmas komplexumnak egy másik szárnyában némi „magyar vágtát” láthatunk. Nem kell hozzá ugyan paripa, se kanca se mén, elég egy hosz- szú keskeny emelvény, amit vívópástnak hívnak. Szilágyi Áron, ez a pelyhedző állú, de tehetsége folytán hamar felkarolt, így tizenévesen már a mélyvízbe dobott, tehát rutinosnak mondható kardozó valóságos csodát művel. Az olimpiai címvédő ellen a nyolcba kerülés a tét, suhan a fegyver, követhetetlenül csap le, és landol a találat fejen, mellen, akárhol... Villámgyors mozdulatok, sebes lero- hanások, és a kínai Csüng mehet a „levesbe”. A német Hartung sem jár jobban. „Nyaktól felfelé dől el minden” - szokta idézni egykori mesterét, Fábri Gábort a jelenlegi tévés szakkommentátor, egykori jeles gátfutónk, Kovács Dusán, és Szilágyit is felettébb jellemzi ez a képesség. Okosan, megfontoltan, szemlátomást nyugodtan vív. Véd és visszavág, egyszer, kétszer, háromszor, megvan a győzelem. Ja, egy húsz évvel ezelőtti történetet idéz ez a menetelés. Szabó Bence Barcelonában ugyanilyen könnyedén rohant át, és a döntőben az olasz Marin se állhatta útját. Mit ad isten, Áronra is egy tálján srác vár a fináléban. Occhiuzzi félelmetesen agyafúrt volt eddig, ha egy kicsit visszaesett, egyből hisztizni kezdett, parádézott a zsűrinek, apró sérülést mímelt, csak hogy kicsit kifújja magát. A döntőben erre szemernyi esélye sincs. Öt perc, tiszta vívóidőt tekintve pár másodperc, a táblán 7-0, majd 8-1. A déli fiú ahelyett, hogy toporzékolna, magába roskadva kér tanácsot mesterétől, aki csak csóválja a fejét. Hát igen, mit tudnának tenni... A másik oldalon Somlai Béla, mert említsük meg, ő Szilágyi edzője, nyugodt arccal magyarázva - legalábbis a külső szemlélő számára, belül tombol a feszültség. Kis frissülést követően folytatódik a magyar parádé. Ezen az estén verhetetlen Szilágyi Áron, akit tizennyolc évesen a földkerekség legtehetségesebb kardozójának kiáltottak ki, és nem tévedtek, bizonyítja ezt huszonkét esztendősen, Londonban. Megvan az első aranyunk! Pe- kingben a második hét végéig toporogtunk, a körmünket rágtuk, most már az első vasárnap sikerült. Belendülhet a csapat is tőle! És a kimondhatatlan boldogságban, a felszabadult örömünnepben már eszünkbe sem jut, hogy mindkét csapatunk vereséggel nyitott - a vízilabdázók óriási csalódást okozva -, hogy Varga Miklós és Póta Georgina egyaránt búcsúzott a küzdelmektől, hogy a Varga-Hirling evezős páros csak a reményfutamban próbálkozhat újra. De ott van Gyúrta, akinek a száz mellen elért negyedik helye szép reményekre jogosít kétszázon. Ugye, ha egy üzlet beindul!
