Nógrád Megyei Hírlap, 2012. május (23. évfolyam, 100-124. szám)
2012-05-04 / 102. szám
I 2012. MÁJUS 4., PÉNTEK A NAP TÉMÁJA A múlt ismerete, a történelmi tudás fontos a jelen életviszonyai alakítása és a jövőre vonatkozó elképzelések megfogalmazása szempontjából is. Ugyanakkor a konkrét településtörténet - benne az örökölt környezeti adottságok, a megtörtént események, a hagyományok és a közösségi-emberi értékek - megidézésének kiváltképp különös jelentősége lehet a várossá válásának 90. évét taposó - más településekhez hasonlóan nehéz időszakát élő - Salgótarján esetében. Lapunk munkatársa helytörténeti kutatásai egy kis szeletének - ez esetben a Dolinka pihenőpark történetének - bemutatásával fontos folyamatokra fókuszál, miközben a történet(iség)ben az örök emberit - az alkotó tehetséget, az elszánt akaratot, a gyümölcsöző együttműködést - is igyekszik követendő példaként felmutatni.* A salgótarjáni Dolinka: élt, él, élni fog Fejezetek a kedvelt kirándulóhely történetéből (V.) Baráthi Ottó Iz ezredforduló után: a pálya rohad” Dolgozatom előző, IV. fejezetében az jzredfordulóig jutottam a Dolinka törté- íetének elmesélésében. Ekkor már úgy űnt, az újságíróknak is elegük volt ab- )ól, hogy csak a pusztulásáról, a leépü- éséről írjanak. Talán már restellték is nagukat olvasóik előtt, pedig hát nem íekik kellett volna szégyenkezni. Netán nár nem is akarták magukra haragítani a város vezetését, polgármesterét és a képviselőtestület tagjait. Ugyanakkor az egész országba szét- dirtölte a Dolinka és a stadion sorsát a Népszabadság című országos napilap iportrovatának jól ismert munkatársa, Tegyi Iván, aki a lap 2003. március 22.-i számának Ma már csak emlék.? cikkéjen így ír: „Ellenben a pálya rohad. Az iosszú évtizedeken át a Salgótarjáni Ko- nászati Üzemeké volt, két éve pedig Szalai ózseffe szakadt rá, nem szó szerint, csak mnyiban, hogy amikor a jelenlegi tulajdonos megvette a gyárat, a céggel együtt járt n stadion, valamint egy munkásművelő- lési ház és egy balatoni üdülő. Ma egyik sem funkcionál, mármint az üzemen kí- rnl, és Szalai szeretne is megválni ettől az örökségtől, méghozzá - ahogyan kapta - csomagban, de persze korántsem ingyen.” Megtudjuk az írásból - többek között - még azt is, hogy az önkormányzat illetékes intézményének ügyvezető igazgatója szerint jó esetben pályázati pénzek elnyerésével, esetleg központi (kormányzati) támogatással 2005-2006-ban megkezdethetnék a stadion teljes rekonstruk- :ióját. Telik az idő, ám nemhogy a stadi- :>n rekonstrukciója nem történt meg, de a Fenti derűlátó nyilatkozat után évekig talán kaszát sem látott a pályán kinőtt, derékmagasságú növényzet. A stadion lelátói szinte a háborús pusztítás nyomait viselték, mintha megállt volna az idő. A Dololinkáért Egyesület színre lép Nem úgy a ligetben, hiszen itt történt egy s más, valamiféle elmozdulás, néhány új - reményekre jogosító - kezdeményezés is. Erről Salgótarján Megyei logú Város „MI ÉSZAKON” című lapjának 2005. február 28-án megjelent számában Czene Gyula, önkormányzati képviselő, az újjá alakult Dolinkáért Egyesület elnöke az alábbiak szerint nyilatkozik: - „A Dolinka a városé, ezért a rehabilitációért is elsősorban a város a felelős. Egyesületünk természetesen hívja és várja a ligetért tenni akarók ötleteit és konkrét segítségét. Számítunk a cégek, az intézmények és magánszemélyek támogatására, s igyekszünk céljaink, programjaink megvalósítására pályázati pénzeket is szerezni. Örömmel tapasztalom az önkormányzati cégek pozitív hozzáállását. Az elmúlt napokban közösen tisztáztuk a tennivalókat. Az őrzést, a takarítást, és a romok eltakarítását tarjuk a legsürgősebb feladatnak. Úgy érzem, hogy a város vezetése is belátta: a Dolinka ügye az eddigieknél nagyobb figyelmet érdemel, ezért is kerül az ez évi költségvetésbe tízmillió forint a rehabilitációs munkálatok kezdeti lépésére. Gyors és látványos eredményekre persze nem számíthatunk...” A Dolinkáért Egyesület elnöke a realitás talaján áll, onnan indul és építkezik. Talán éppen ez a valóságérzék lehet az a láncszem - a helyzet felmérése, elemzése a lehetőségek és körülmények pontos számbavétele, megvalósítható célok kijelölése, a segítők és támogatók felkutatása stb., amely az összefogás erejét is megsokszorozhatja, és az együttműködést is beindíthatja. Ennek jelei már a környezet- védelmi vüágnapon tartott ünnepség alkalmából is megmutatkoztak, mi több, a kezdeti lépések, tett intézkedések eredményei már a Dolinkán magán, a természeti környezet állapotán is szemmel láthatóak voltak. 2005. június 3-án felhőtlen, gyönyörű szép, csendes nyári reggel köszöntött Nógrád megye székhelyvárosának lakóira, mintha a természet is átérezné a következő órák történéseinek jelentőségét. Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata, az Észak-magyarországi Regionális Környezetvédelmi Központ, a Szövetségben Nógrád Megye Környezet- és Természetvédelméért Egyesület, a Gyermekekért Baráti Kör és természetesen a Dolinkáért Egyesület ezen a pénteki napon a Dolinkában tartja a környezetvédelmi vüágnap (hivatalosan június 5 a világnap deklarált dátuma) rendezvényét, amelyről a helyi média több alkalommal, visszatérően is hangulatos tudósításokban és képekben számolt be. „... a megszépült Dolinka árnyat adó fái között környezet- és természetvédő civil szervezetek verték fel sátraikat Tájékoztató kiadványaikat, figyelemfelhívó színes plakátjaikat hamar elkapkodták a rendezvényre érkező érdeklődők. Az egykor nagyrendezvényeknek is helyet adó Dolinka nemzedékeknek jelentette a város egyik legszebb szórakoztatóközpontját. Az akkor igen ápolt parknak hosszú évekig csak a pusztulás lett osztályrésze. Egy merész kezdeményezés most talán visszalendíti az idő kerekétírta többek között a Nógrád Megyei Hírlap 2005. június 4-én megjelent számának Újjáéledt a Dolinka c. cikkében, Gyurién Tibor (napjainkban is az újság aktív munkatársa, fotósa, szerkesztője), majd idézett az ünnepi szónoklatokból is. Az Acélgyári úton sétálva (e részben saját élményeimet és tapasztalataimat idézem fel - B.O.) megállók a Petőfi Sándor Általános Iskola előtt: az épületből több tucatnyi gyermek rajzik ki a napfényben fürdő utcára, majd többségük artikuláüan hangokat hallatva körültekintés nélkül rohan a túloldalon lévő az iskolai sport szempontjából nem sok lehetőséget kínáló - nem is túl barátságos, bitumenes, sivár sportpályára. lómagam annál inkább körültekintek, ahogy korábban lejjebb, az utca város felé eső részét vizslattam, később az acélgyár felé vezető utat és két oldalán álló házakat is pásztázom. Itt sem, ott sem telik benne örömöm. Amikor a városba kerültem, az 1970-es évek elején még különbnek tűnt ez az utca (akkor még Sztahanov később Malinovszkij nevét viselte) szinte barátságosnak, befogadónak, semmiképpen sem lelakottnak és lehangolónak, egykor gyönyörű jegenyéitől megfosztottnak, mint ma, még ezen a szép nyári napon is. Ha a beszármazott lokálpatrióta csak fanyalog, aki itt született a környéken - kesereg. Nekem csak feltűnik a változás, a leépülés, aki benne él annak fáj: „Szép utca volt ez valaha. Emlékszem, még fogalmazási versenyt is nyertem vele egyszer. „Az én utcám”. Ez volt a cím. A fákról írtam. A hatalmas jegenyékről, amelyeket aztán előbb az egyik oldalon végeztek ki, gyönyörű egészséges csonkjaik, törött bordaként szegélyezik most is az utat. Aztán a másik oldalon irtották ki őket. Sokáig nem mertem odanézni, mint egy szörnyű baleset vérző sebesültjei: fájt a szememnek. Azt hiszem, ekkor kezdődött meg az utca halála. Mert meghalt. Szörnyű úgy, ahogy van, a szag, a mocskos szappanos víz bűze lengi be a cigányok által romossá lakott házak járdáit. Hámló bőrű, vak szemű házak között kóbor kutyák, lármás kócos gyerekek; kiomlott belű díványokon reménytelen tekintetű fiatalasszonyok ülnek, balkáni hangulat...” (Az idézet Tóth Anna, korábban már citált, a Palócföld folyóirat 2002. évi salgótarjáni különszámából való). Három évvel a fentebb papírra vetett sorok után az Acélgyári út környéke és miliője szemernyivel sem szívderítőbb, a Dolinka állapota viszont ekkora már javult. Látszik a városgazdálkodási üzem dolgozóinak keze munkája, így a kátyúzás is, amely már feltételezhetően az elkezdődött felújítás részeként történt meg. A ligetbe vezető, keskeny aszfalt sáv szinte makulátlan, a két szélén máskor térdig érő vadnövényzettel, parlagfűvel benőtt, betonlapokkal bélelt vízelvezető árkok kigyomlálva várnak a lezúduló eső mederben tartására. Beérve a ligetbe, látom, a szervezők sátrakat állítanak, míg az érdeklődők, kirándulók csoportokba verődve diskurál- nak. A salakos fútballpálya alatti részen, azonnal látni a Dolinka-barátok szorgos keze munkáját, a letisztított domboldalt, a lombtalamtott fákat, a lekaszált füvet, a takaros tisztásokat. A park központi részében az egykori büfé téglaépületének romjait eltakarították, a terepet mindenütt rendezték, a szemetet elhordták. Valószínű, hogy további kisebb felújítás után már a játszóteret is birtokba vehetik a gyerekek, az ülőkék kijavítva, a pihenőpadok, betonlapos étkezőasztalok átfestve. Szeméttároló edények, kukák kirakva mindenfelé, egymástól húsz-harminc méterre. És ahová csak néz az ember, szinte jókedvűen köszönt rá a viruló, természeti szépségében újra kibontakozó környezet, az éledni látszó Dolinka. Lokálpatrióták emlékeznek, mesélnek Elsőként egykori szakszervezeti vezető ismerősömmel, Kovács Lászlóval - kolléganője társaságában - találkozom, mint megtudtam, mindketten a megyei közgyűlés környezetvédelmi bizottságának képviseletében látogattak ki. S hogy milyen érzésekkel, arról először Laci bácsi nyilatkozik meg: - ló érzéssel és nagy nosztalgiával jöttem ki. Az én ifjú koromban ez volt az egyik legkedvesebb, legkellemesebb hely a városban. A nagy SBTC mérkőzései előtt - ahol általában győzni szoktunk - rendszeresen kijöttünk barátokkal, kisebb-nagyobb társasággal egy sört meginni, beszélgetni, a meccs végén meg visszatértünk, hogy kiértékeljük csapat teljesítményét. Az ember fiatalként szívesen töltötte itt szabadidejét, ide kirándult, itt szórakozott, itt randevúzott. Ez akkoriban mindig egy szépen rendezett, karbantartott, kulturált környezet volt. Most örömmel olvastam, hogy újból felkarolásra került, van egy lelkes társasága, egy egyesülete, amely ezzel foglalkozik. De én azt gondolom, hogy az egész városnak támogatólag kellene ebben a munkában részt venni, hogy egykori látványosságai - akár csak részben is - helyreállíttathassanak. Aztán Kovács úr beszél a Dolinka múltjáról, a szórakozási lehetőségekről, a játszótérről, a kisvendéglőről, a vadasparkról, a kemerovói testvérvárosi kapcsolatról, az ajándékba kapott medvéről. És hogy lehet-e bízni a Dolinka megújulásában? A kérdésemre így válaszol a sokat látott lokálpatrióta:- Hogyne, de hát ennek megvannak a feltételei, amit meg kell teremteni. Kellene egy gondnoki lakás, ahogy egykor volt a Szénbányák Vállalat tulajdonában lévő Gyurtyánosban. Hát az (is) egy gyönyörűen kiépített hely volt, amit csak úgy lehetett megőrizni, hogy ott volt egy gondnok házaspár, aki vigyázó szemmel felügyelte a területet Ennek itteni megvalósítása érdekében elsősorban az önkormányzatnak kellene részt vállalni, mozgósítani kellene a civil szervezeteket, a lakosságot... Összefogásra van szükség, csak így újulhat meg a Dolinka... Aztán a szintén ismerős hölgyet kérdezem, aki Dolinka-ügyben mégis váratlanul „bennfentesnek” bizonyul:- Bérezési Mihályné vagyok, a Nógrád megyei környezetvédelmi bizottság tagjaként képviselem a testületet. Én itt születtem a közelben, a Iiptay soron laktunk. Gyermekoromban gyakran, sőt rendszeresen kilátogattunk a Dolinkába. Emlékszem, valamikor KozmaPista bácsi volt a kertész, gondozta ezt a területet, meseszép volt, a gyerekek jó levegőn voltak, csak azt nem tudom minek folytán ment ez így tönkre. - Nem kell tartanunk attól, hogy ha most nagy összefogással helyreállítanak, felújítanak mindent, újra az enyészet martaléka lesz?- Bízunk benne, hogy nem, mert van egy Dolinkáért Egyesület, s az elnöke - akit jól ismerünk - szívén fogja viselni ennek a gyönyörű területnek a gondozását, rendben tartását. Fájó szívvel kell tudomásul venni, hogy itt az ország legszebb sportpályája volt, és most így néz ki, de remélem, hogy rendbe fogják hozni, és az unokám, meg a dédunokám még élvezni fogják itt a természet szépségeit, s ki tudják használni a megújult sportlétesítmények adta lehetőségeket. Amint elköszönök, néhány lépés után a mindig derűs dr. Ispán Andrással találkozom, régi kollégámmal, aki egy évtizeden át a megyei tanács környezetvédelmi titkára volt, ez idő szerint nyugdíjas vállalkozó, a városi környezetvédelmi bizottság tagja, a természetvédelmi szövetség elnöke. Félszavakból értjük egymást, szinte kérdés nélkül mondja:- Nagy rendcsinálás történt - ahogy látjuk - itt a Dolinkában, eltakarították a romos épületeket, elhordták a szemetet, kivágták az elöregedett, korhadt, élet- veszélyessé vált fákat, - de ez csak a kezdet lehet.- Bandi, szerinted mi szükséges ahhoz, hogy a helyreállításnak eredménye legyen, netán hamarosan a régi fényében csillogjon a Dolinka?- Az elmúlt tíz-tizenöt évben az volt a baj, hogy nem őrizték, és mivel a közbiztonság és a közfegyelem az olyan, hogy amit nem őriznek, azt széthordják, tönkreteszik, elsősorban funkciót kell adni a területnek, valószínűleg később valamilyen kiszolgáló és/vagy szolgáltató létesítmények is kellenek, amelyek a pihenés feltételeit megteremtik, a kirándulók kiszolgálását és kényelmét biztosítják. Szükség lenne egy állandó, megbízható gondnokra, szakszerű felkészült őrzésvédelemre, éjjel talán két biztonsági emberre, vagyonőrre is. Nappal is legyen itt, járja a körzetet, és védje meg, ami már eddig értékként jelentkezett és, hát a továbbiakban egy tervet kell készíteni arra, hogy a Dolinkával szemben milyen lakossági igények vannak, ennek megfelelően milyen funkciókat szánnak ennek a területnek. A bizottságban a város környezetvédelmének egyes kérdéseivel általánosságban foglalkoztunk, és időnként a Dolinka környékén is részt vettünk a rendteremtésben - nem sok eredménnyel. Akkor. Csakhogy most már dr. Ispán András Salgótarján Megyei Jogú Város Közgyűlésének, a Gazdasági, Városfejlesztési, Városüzemeltetési és Idegenforgalmi Bizottság, valamint a Népjóléti Bizottság tagja, továbbá egy civil szervezet, a Salgótarjáni Környezetvédelmi Egyesület elnöke. Ha valaki, akkor ő most igazán sokat tehet a Dolinkáért. t (Folytatása következik.) * A sorozatírás Baráthi Ottó A Dolinka krónikája - Kiáltás Salgótarján ritka természeti kincséért - c. kötetének lényegére rövidített, aktualizált, szerkesztett változata. Az eredeti kiadvány Czene Gyula közreműködésével és fotóival, a Dolinkért Egyesület kiadásában, 2006-ban jelent meg.
