Nógrád Megyei Hírlap, 2012. április (23. évfolyam, 77-99. szám)
2012-04-28 / 99. szám
2 A NAP TEMAJA 2012. ÁPRILIS 28., SZOMBAT A salgótarjáni Dolinka: élt. él. élni fog ' ' ' .............................................................. ■'•'ff* Fe jezetek a kedvelt kirándulóhely történetéből (IV.) A múlt ismerete, a történelmi tudás fontos a jelen életviszonyai alakítása és a jövőre vonatkozó elképzelések megfogalmazása szempontjából is. Ugyanakkor a konkrét településtörténet - benne az örökölt környezeti adottságok, a megtörtént események, a hagyományok és a közösségi-emberi értékek - megidézésének kiváltképp különös jelentősége lehet a várossá válásának 90. évét taposó - más településekhez hasonlóan nehéz időszakát élő - Salgótarján esetében. Lapunk munkatársa helytörténeti kutatásai egy kis szeletének - ez esetben a Dolinka pihenőpark történetének - bemutatásával fontos folyamatokra fókuszál, miközben a történet(iség)ben az örök emberit - az alkotó tehetséget, az elszánt akaratot, a gyümölcsöző együttműködést - is igyekszik követendő példaként felmutatni. BARATHI OTTO A vadaspark végnapjai Sorozatírásom előző, harmadik részének végén egy salgótarjáni lokálpatrióta festett idilli képet a '60-as évek derűs Dolinkájáról, amely felett - a magyar gazdaságban bekövetkezett változások miatt is - hamarosan felhősebb lett az ég. 1968-ban bevezetésre került az „új gazdasági mechanizmus”, előtérbe kerültek az árú- és piaci viszonyok, megkezdődött a verseny a kohászati termékeket gyártó cégek között is. Az acélgyár gazdasági vezetése szigorú pénzügyi politikával, költségcsökkentésre irányuló intézkedésekkel a termelésre, az értékesítésre és a konkurenciára koncentrált, nem a Dolinkára figyelt. A liget sorsa tí- zedrangú kérdéssé vált, a vadaspark fenntartását egyre kevésbé tudták - később nem is akarták - biztosítani.- Az 1972-es év szomorú, szívszorító volt, felszámolták a vadaskertet Az állatok többsége (a medve, az egerésző ölyvek, a baglyok, az őzikék, a tengeri malacok, a fehér patkányok és egerek, egy-egy gímszarvas, vadmacska és borz) a budapesti állatkertben talált otthonra. A Nógrádi Szénbányák Gyurtyános-ligetébe telepítették át a fácánokat, a pávákat és egy őzbakot. A nyulak egy részét az akkori MESZÖV-nél értékesítették, a többi kisállatot a legtöbb társadalmi munkát végző brigádok kapták meg. A természetet és az állatokat kedvelő, Dolinkába rendszeresen kijáró tarjániak többsége értetlenül állt a történtek előtt, mert meggyőző magyarázatot nem kapott. Az azonban markánsan megmutatkozott, hogy a város vezetése nem tudott eredményesen együttműködni a nagyüzemek vezetőivel (ahogy - egyesek szerint - később sem). Ugyanakkor a vállalat vezetése igyekezett legalább a park életképességét megőrizni, a rendet és a tisztaságot továbbra is fenntartani. A gyári kollektívák rendszeresen éltek a Dolinka nyújtotta lehetőségekkel, a lemezépület és a büfé különböző összejövetelekre - a különböző szervezeti egységek munkaértekezleteinek, baráti társaságok ünnepségeinek (kitüntetések átadása, névnapok) megtartására, esetenként sportrendezvényekre - történő igénybevételével. A városból és környékéről kilátogatok, kirándulók és természetkedvelők, kikapcsolódni vágyó emberek száma azonban látványosan lecsökkent. A '70-es évektől mintha a média mostohagyereke lenne a Dolinka, a legritkább esetben kerül homlokterébe. Nyilván nem a tömegkommunikáció figyelmének tudatos visszafogottságáról, megcsappant érdeklődéséről vagy éppen annak hiányáról, sokkal inkább a Dolinka eseménynélküliségéről, az olvasóközönség érdeklődésére számot tartó történések és hírek hiányáról van szó. Két évtized alatt - a '70-es évektől a rendszerváltásig - alig néhány írás foglalkozik a Dolinkával, jobbára akkor is csak a május elsejei ünnepségekkel összefüggésben, vagy egy-egy rendezvény, és/vagy sportesemény kapcsán. így a megyei napilap 1973 év végén megjelent egyik - A dolgozók továbbra is igénylik a testkultúra ápolását című - cikkében olvashatjuk, hogy az SKÜ átszerveba -, rendszeres látogatója a Doilnkának. Alább is szívesen idézi fel - a hivatkozott kötetében is olvasható - a '70-es évek végéről származó élményeit- A természet varázslatos szépsége, ózondús levegő, holdbéli tájat idéző mély vízmosás, szálfaegyenes óriásfenyők, madárdaltól hangos erdő, festői fasorok, takaros tisztások, virágos rétek, lenyűgöző ligetek, „gyöngyvirágtól lombhullásig” tartó kellemes kirándulások, májustól szeptemberig zajló vidám majálisok, „négy évszaknyi barangolások”, zenés, zászlós, virslis, sörsátoros munkaünnepek, mindenféle megemlékezések, kitüntetés-átadó ünnepségek jutnak eszembe, mielőtt még a Dolinkáról írni szándékozva, számítógépem klaviatúráján az első billentyűt leütném. Aztán gyors egymásutánban tolulnak agyamba évtizedes emlékek, mint egy monitoron jelennek meg szemem előtt a kavargó képek, szertelenül szárnyaló gondolataim a '70-es évek nyitányára röpítenek vissza, amikor először volt szerencsém kilátogatni Salgótarján városának varázslatos völgyébe, kellemes-kedves, kies kirándulóhelyére. A „pléh-házban” magas szintű, megyei munka-értekezleteken veszek részt, politikai polémiákat, szakmai előadásokat hallgatok. négy-öt éves, ragyogó szemű, csacsogó kislányom. Már nagyobbacska, fürtös fejű fiam lelkendezik: lepkét fogott. A föntről érkező, fenyőfák között diszkréten beszűrődő napfény szívmelengető, a lelkem könnyű, a madárfüttyös erdőből kiérve a játszótéren vidám gyermekzsivaj fogad. A fiam fut felém: megbotlik és nagyot esik, az anyja ijedten fölkiált... A fenti egy saját élmény, amiért elnézést is kérhetnék, de tudom, olvasóim megértenek, a Dolinka- rajongók mindig is szívesen emlékeztek és emlékeznek Az viszont különös, hogy a korabeli sajtó érdeklődése - ahogy már utaltam is rá - mennyire megfogyatkozott. A '80-as években a Zója-liget szinte feledésbe merült. Sőt a vállalatról, a Salgótarjáni Kohászati Üzemekről magáról is kevés hír jelenik meg, az sem igazán szívderítő. így érte mindkettőt 1990-ben a korszakos jelentőségű rendszerváltás. Az 1980-as évek végén a Dolinkát fenntartó és kezelő kohászati üzemekben kérdések özöne okozott fejfáj ást a gyárvezetésnek: lesz-e privatizáció és mikor, ki lesz az új tulajdonos, mi lesz a még állami tulajdonban lévő cég vagyonával? Hogyan történik az átalakulás, miként működik majd tovább a cég, hogyan tud helytállni az éleződő piaci versenyben, miegy általános iskola igazgatója volt Debrecenben, később a város alpolgármestere lett - meghívásomra családjával, három gyermekével töltötte a szabadságát Salgótarjánban. Két szép hetet töltött el itt, többek között a Dolinkában, illetve a város környéken. Ezt követően is újra meg újra ellátogattak még hozzánk, nemcsak ők, hanem mások is. Azt gondolom, akik egyszer itt jártak, sose felejtetik el a Dolinkát. Aztán - erre is szívesen gondolok vissza - 1993-ban Országos Pedagógus tanácskozás volt Salgótarjánban, és a mintegy száz résztvevő a ligetben tartotta még a záró összejövetelt, többek között nyársaltak, szalonnát sütöttek, még akkor megvolt a büfé is, jól szórakoztak...” Czene Gyula idézett visszaemlékezésében arra is kitért azonban, hogy a kohászati üzemekben a tulajdonos váltás utáni időkben megszűnt a víz- és áramellátás, azaz a liget megfosztatott a fenntartás és működtetés elemi feltételeitől is. Az új menedzsment nem tartotta feladatának a Dolinka állagáról és létéről való gondoskodást. Hogy miért nem és mit lehet ehhez hozzátenni? Szerintem azt, hogy a gyár eladásakor szerződésben kellett volna rögzíteni az új tulajdonos Dolinkával kapcsolatos - hosszabb távú - kötelezettségeit is. Hogy ki mulasztott ez ügyben, zett tömegsportbizottsága 1973- ban a Zója-ligetben a madárházban bonyolította le az asztalitenisz bajnokságot. Továbbá említést tettek arról, hogy megkezdődött az erdei tornapálya építése. Ennek átadására jövő év márciusában kerül sor. A tömegsportbizottság kifejezte azt a reményét, hogy az erdei tornapálya újabb dolgozóknak teremt majd sportolási lehetőséget. A Nógrád nem tudott beszámolni a sportbizottság reményeinek beteljesüléséről, vagy a tornapálya nem készült el, vagy, ha igen- e sorok írója sem látott ilyen épített tornalétesítményt akkoriban- nem kelttette fel a dolgozók érdeklődését. Ugyanez a lap 1977 közepén Ifjúmunkás napok Salgótarjánban címmel arról számol be, hogy az öt napig tartó rendezvény záróünnepségének helyszíne a Zója-liget volt Ebből az alkalomból a fiatalok amatőr művészeti bemutatójára és a Juventus együttes koncertjére került sor. A Dolinka, mint szép emlék E sorok írója 1971-től - amióta betette a lábát Salgótarján városáAmhbhhbehhbhbk Főiskolai hallgatóim év végi bankettjén halászlé, túrós csusza és sok sör az asztalon, tanfolyami tanítványaim találkozóján töpörtyűs pogácsát eszegetek, sósropit rágcsálok, finom fröccsöket iszogatok. Névnapi, baráti bulin szép szelet szalonna a nyársamon, zöldhagyma a kezemben. Nőnapi partin piros pecsenyehús a tányéromon, lédig borok az üvegekben, kesernyés komló íze a számban. Pereg emlékeim filmszalagja: hosszú, üdítő sétákat teszek, kimerülésig kilométereket kocogok, a salakos edzőpályán tollaslabdá- zok, vérremenő sörmeccseken gólokat rúgok. Az NB I-es SBTC kórusa hangorkánjának beszűrődő hangjait hallom, szabadtéri söröz- getéseket, büfébeli sakk- és kártya-partikat, búfelejtő borozgatásokat, vad vitákat, derűs diskurzusokat „déja vu”-ként élek át újra. Virtuális, színes és kaleidószkópszerű családi fotók kerülnek elém a '70-es évek végéről, talán a '80-as évek elejéről. A vadaskertet, benne a barna medvét már régen lekéstük, de a természeti környezet változatlanul varázslatos és vonzó, családi kiránduláson vagyunk: jobbomon a feleségem, balról kezemet fogva, lyen legyen a gyártmánystruktúra, hogyan csökken a létszám, kik veszítik el állásukat, kenyerüket?- és így tovább. A kohók környékét, a műhelyek miliőjét, az irodaház folyosóit a létbizonytalanság érzése fertőzte, az utcára kerülés fenyegető réme kiült a dolgozók arcára. Ebben a válságos állapotban a cég új tulajdonosa és menedzsmentje évekig nem fordított kellő figyelmet a ligetre, talán egy forint ráfordítás sem jutott megőrzésére, miközben a lepusztulást barbár kezek is elősegítették. Talán csak a Dolinka önfenntartó képességének, a természet élni akarásának volt köszönhető, hogy a liget egyáltalán fennmaradt. A nagyközönség - a gyárvezetéssel ellentétben- nem felejtette el az egykori üdítő környezetet, a kedvelt kirándulóhelyet. S ha kisebb számban is, és ritkábban is, de ki-kilátogattak a Dolinkába. A visszaemlékezők egyike, Czene Gyula, iskolaigazgató, később városi önkormányzati képviselő egy pozitív és egy negatív élményét is megosztotta velem, ü- letve rajtam keresztül olvasóinkkal is. „...Emlékszem, hogy 1992- ben Somogyi Béla barátom - aki az ugyan nem egészen mellékes, csakhogy ma már talán „eső után köpenyeg”... Önkormányzati tulajdonban Jelen írásomban - terjedelmi korlátok miatt - nem térhetek ki azokra a reményt keltő - részben egy salgótarjáni vállalkozó, az időközben meghalt Czine Béla, részben a város akkori polgármestere, Puszta Béla által megfogalmazott, a megyei újság hasábjain is megjelent elképzelésekre (például: kisállatkert, síparadicsom), amelyekből nem valósult meg semmi, így a jelen sorok olvasói nem is veszítenek semmit Ugyanakkor azt érdemes rögzíteni, hogy a terület tulajdonosa és a városi képviselő testület által folytatott és befejezett terület- és ingatlancserére irányuló tárgyalások eredményeként a '90- es évek végére „...már teljes egészében a városé a Dolinka”. Az olvasó azonban tudja - mintha átok ült volna a Dolinkán - források hiányában a további önkormányzati elképzelések sem valósultak meg. A ligetet az enyészet és a vandálok vették birtokukba, állaga folyamatosan romlott, varázsa tovatűnt Aki a kilencvenes évek közepén kimerészkedett a parkba, az legfeljebb csak nosztalgiázhatott. Ezt az áldatlan állapotot akarta megszüntetni Angyal János, önkormányzati képviselő, aki 1997. november 8-án összehívta azokat az embereket, akik felelősséget éreztek Salgótarján színfoltjáért, és tenni is akartak érte. A szép számban jelenlévő mintegy negyven fő salgótarjáni és környékbeli természetkedvelő a hivatalos procedúrának megfelelően megalakította a Dolinkáért Egyesületet. Az alapszabály elfogadása után megválasztották az egyesület elnökévé Angyal János képviselőt, elnökhelyettessé dr. Szabó Lajos orvost, szintén jeles városvédőt. Az egyesület lelkes tagjainak keze nyoma hamarosan megmutatkozott a tisztább környezetben, meglátszott a felújított padokon, helyreállított használati eszközökön, a játszótéren és környékén is. Ám a társaság önzetlenül végzett, áldozatos munkája, befektetett energiája, minden erőfeszítése is kevés volt ahhoz, hogy a megálljt vezényeljen az illegális szemétlerakásnak, a folyamatos lepusztulásnak, véget vessen a szándékos károkozásnak és rombolásnak. Erről tanúskodik a megyei napilap néhány évezredvégi jajkiáltása a Dolinkáért, amely „csak- ” megerősíti, amit már régen tud minden tarjáni: pusztulóban a város kedvelt szabadidőparkja. Az viszont meglepő lehet a korábbi polgármesteri nyilatkozat után, hogy a „Bizonytalan tulajdonviszonyok miatt úgy látszik, nincs igazán felelős gazdája...” Hogy a vandálok nem kímélik, azt is hallottuk, láttuk, a kérdés inkább csak az, mikor derül már ki a Dolinka fölött az ég, és élvezheti újra a városból kilátogató a liget természetes tisztaságát, üdítő szépségét. Erre a kérdésre azonban az olvasó, saját kérdéseire meg a cikk írója nem kap megnyugtató választ sem a városgazdálkodási üzem kommunális részlegének vezetőjétől, sem a kezelő szervezet, igazgatójától. Az újságíró Mi lesz veled Dolinka? című, Nógrád Megyei Hírlap, 1999. október 5. számában megjelent cikkében a Dolinka tavaszi feltámadásában reménykedik, ám a legtöbben ekkor már csak a tavaszi évszak eljövetelében voltunk biztosak. S valóban, a tavaszi megújulás megint megérkezett, a Dolinka feltámadása azonban nem következett be. Néhány évre ismét elcsendesül a sajtó is, nincs mit - legalábbis jót - írni a Dolinkáról, nem történik előrelépés. A városi vezetés - úgy tűnik - jól meg van a Dolinka nélkül, nem oda jár kikapcsolódni, miként kirándulni, pihenni sem. A városgazdálkodási cég is küszködik, időnként elszállítja az illegálisan lerakott szemetet, hogy legközelebb ugyanannyival vagy még többel akadjon dolga, kvázi sziszifuszi munkája. (Folytatása következik) * A sorozatírás Baráthi Ottó A Dolinka krónikája - Kiáltás Salgótarján ritka természeti kincséért - című kötetének lényegére rövidített, aktualizált, szerkesztett változata. Az eredeti kiadvány Czene Gyula közreműködésével és fotóival, a Dolinkért Egyesület kiadásában, 2006-ban jelent meg.
