Nógrád Megyei Hírlap, 2012. március (23. évfolyam, 52-76. szám)

2012-03-01 / 52. szám

4 2012. MÁRCIUS 1., CSÜTÖRTÖK Izolda Az asszony ült a cukrászda meleg, hangulatos légkör­ében, az újságokat la­pozgatta, nézegette. Megakadt a szeme a gyászjelentéseken : M. László élt 65 évet temetése... Bódultán fizetett, majd kitá- molygott az utcára... léptei kopogtak a ha­vas járdán... Úgy pergett le előt­te az emlék, mint a NÉMA FILM... A fodrásznál ismer­kedett meg Lacival... magas, ősz hajú férfi volt, elpanaszolta, hogy szívbeteg, nem régen halt meg a fele­sége... özvegy... Izolda papírján alig száradt meg a tinta: Törvényesen elvált... vékony-testalkatú... mint egy madárka... fáj a háta, szúr, a szí­vével is problémák vannak... Laci aggódó gyön­gédséggel kérte „jaj, csak ne utánozzon engem” Majd elké­szült a frizurája - La­ci mellé szegődött. Megengedi, hogy el­kísérjem? A szürkülő est szin­te kínálta a lehetősé­get az udvarlásra: Át­ölelte az asszony de­rekát, hevesen ostro­molta: Jöjjön fel hoz­zám, csak KETTEN LESZÜNK-Jó? Jó?” Izolda zavartan mentegetődzött: - Ké­rem, legyen türelme­sebb, hiszen alig tér­tem magamhoz a vá­lási herce-hursból... Laci kénytelen kel­letlen nyugodott bele a visszautasításba. Majd találkozót be­széltek meg a közeli cukrászdába. Laci a biztonság kedvéért át­adta a telefonszá­mát... Az asszony kislá- nyos izgalommal ké­szült a randevúra, mintha nem is egy két unokáját nevelge- tő nagymama lenne... A megbeszélt na­pon kicsinosítva, mo­solyogva ment a talál­kozóra... Laci NEM VÁRTA a megbeszélt időben: Felhívta tele­fonon. A férfi zavar­tan mentegetődzött: „Befutott a lányom az unokákkal, nem tu­dok elmenni”. Másik időpontot beszéltek meg. Sajnos, most is hiába várta az asz- szony, LACI NEM JÖTT! Izolda - belenyugo­dott, hogy így félbe­szakadt az el sem kez­dődött kapcsolatuk... Ma olvasta a HÍRT: M. LÁSZLÓ 65 éves... temetése... Kitámolygott az ut­cára... MERT A SZÍV az NEM JÁTÉK­SZER... Csizmája ütemesen kopogott a havas jár­dán, mint egy fáradt SZÍVDOBBANÁS! Fenyvesiné U. Magdolna A keresztfűrész VAN LAPUNK HOZZÁ _______ Ké pzeljük magunkat a 80-as évekbe, a Rákóczi utca szélesítését megelőzően! A szomszédos telkek között nincsenek kerítések (még ma sem!), a birtokhatárt a kert vé­gén, a mezsgyébe ültetett, ekkorra már ölesre terebélyesedett akácfa jelzi. Mivel „útban van” az útépí­tésnek, engedélyezik a kivágását. (De azonnal, mert kell a terep a földmunkásoknak!) Akkoriban a láncfűrész haszná­lata még nem terjedt el, így a meg­oldás a keresztfűrész. (Ez egy ká­va nélküli, 1,5-2 méter hosszú, fo­gantyúkkal ellátott fogazott lap, amely olyan, mint a harangkötél: húzni lehet, tolni nem.) Szpisják Pali bácsi - aki már túl volt a 60-on - felajánlott egyet, s a szomszéd Lacival - erőnk biztos tudatában - hozzáfogtunk a dön­téshez. Az öreg egy ideig csak néz­te a kerítésére könyökölve, majd jellegzetes stílusában megszólaít.- Ne haragudjatok má', de mon­danék valamit! - Mondja Pali bá­csi! - Nem jól csináljátok.- Ne magyarázzon, mutassa meg!- Jó... Átballagott az úton, - tes­tének mind az 50 kilójával - kar­jaival kimérte a fától a távolságot, s komótosan magyarülésbe he­lyezkedett. (Ez úgy értendő, hogy kéttérdre ereszkedett, ráült a sar­kára olyan formán, hogy a lábfejei kifelé néztek.) Elkezdte húzni a fű­részt, s közben mesélt. „Mikor az erdőben dógoztam...” Beszél em­berekről, eseményekről, s közben csak húzza, húzza... A szomszéd fáradni látszik. Szü­netet javaslok, mire Pali bácsi cso­dálkozva: Há' most kezdtük?!” Leváltom Lacit, folytatódik az éppen aktuális történet.- Hajnalban kimentünk, hogy pir­kadatkor ott legyünk annál a fánál, amit előző nap kijelöltek. A laposüveg kupakjából megittunk egy stamped­li törkölyt Meghajakoltuk a fát (Ez egy ék alakú bevágás a döntés irá­nyában.) Kidöntöttük. No akkor meg­reggeliztünk (Mer1 a reggeliér' meg kellett dógozni!) Legallyaztuk, felda­raboltuk, „méterbe” raktuk...- Csak mondja, mondja, s köz­ben jár a dereka, mint az inga, oda, vissza, oda, vissza. Szuszogva tű­nődöm: Gumiból van ez az ember? (Lehet, hogy feltalálta az örökmoz­gót, avagy titokban ő főzi a gumi­bogyó szörpöt?!) Száz szónak is egy a vége, az egyik oldalon háromszor váltottuk egymást, míg Pali bácsi folyamato­san húzta a másikon. De végül re- csegve-ropogva csak megadta ma­Bundás hősök Fékcsikorgás. Puffanás. Az autó elhajt. Egy élet fájdalmas vége. Egy kis életé. Egy kutyáé. Durva szőre csapzottan lapul az aszfaltra. Körü­lötte vér, s vér. Egy jobb érzésű fér­fi a járdáról szemléli, majd oda­megy a tetemhez, s az út szélére húzza. A távolból egy kisfiú keser­ves sírása hallatszik. Egy történet ért itt véget. Milyen volt ez a ku- tyus, míg játékosan ugrabugrált? Ki volt a gazdája? Hogyan hívták? Szerették? Mi volt a kedvenc étele? Mivel játszott? Beteg volt? Sírt vala­ha? Merre vezette szimata? Hová járt-kelt, számunkra, az ember szá­mára értelmeüennek tűnő kutyái észjárás útján? Ki volt ő? Kérdések, melyek megválaszolat­lanul elhalkulnak - halálával. E szo­morú eset alkalmat kínál arra, hogy elgondolkodjunk azon, milyen lehet a kedves négylábú barát: a kutya sorsa. Érdekességképp, nézzük a világot az ő szemével. Történetünk egy harmonikus*, idilli állapotot mutató családnál kez­dődött. „Mm...! Reggel. Felébredtem. Vé­gigtisztítom magam, majd nagyot nyújtózom. Kedvenc, kutyaszagú ta­karóm jó meleg. Még kicsit vissza­fekszem. Bent aludtam. Gazdim vi­gyáz rám. Jó ember. Szeretem. Enni ad. Meg inni. Vitamint is kapok. És a fenséges csemege: a csont! Mm... Fel is ébresztem őket. Végig klappogok a folyosón át a szobába. Négy lábamat rakosgatom. Mókás, rövid lábaim szorgosan segítenek. Mennyivel könnyebb az emberek­nek. No, sebaj! Szétnézek. Még min­dig ugyanott van minden tárgy. Szi­matoljam csak végig! Óriás lábú szé­kek, nagy darab ülőkék - és az ágy: a gazdáméké. Jó illatú. Magas. Hopp! Felugrok. Sziasztok gazdikák! Ébredjetek! Megérkezett kutyusotok. Arc jobb­ról, arc balról. Igen, puszit nyaltam kedves embereimre. A vezérem lábaihoz ülök. Enge­delmeskedem Neki. Nem könnyű. Született öntörvényű kutya vagyok. Hopp! Még egy ugrás. Közéjük hú­zok. Mm... Jön még valaki. Hát per­sze! Kis gazdim, a 7 éves. Szia kisem­ber! Segítesz? Anyukádék lustulnak. Te is ugrálsz? Jó móka! Együtt könnyebb! Mosoly, kacaj! Hurrá! Felkelnek. Ők is jókedvűek. Pár­nacsata. De jó itt! Szeretlek világ!! Főként, ha jő a roppanós reggeli. Jön és jön! Gazdikkal, reggeli - együtt. Asztaluk, közel. Hálásan tekintek ezekre az embe­rekre. Őrzöm őket. Védem. Minden új szag, új hang, új alakzat - veszélyt jelenthet rájuk. Értük vagyok.” Történetünk kutyusa még nem sejti, mi vár reá. Gazdái elköltöznek. Új gazda, új család költözik a ház­ba. „Hahó! Családom! Hová mentek? Vissza jöttök? Csak sétálni me­gyünk? Hozom a pórázt Letettem a lábatok elé! Nem látjátok? Kis gazdim, te 7 éves? Miért sírsz keservesen? Miért kapálózol anyu­kád karjaiban? Mit nem adnak oda? Ne félj, majd megnyugtatlak! Hahó! Itt a póráz. Sebaj, körbe né­zek! Biztosan munkába mentek. Jaj! A ház üres! Ételes, vizes tá- lacskám itt van. Az jó. Bújócskázunk? No, miért távolod­tok? Szeretlek titeket! Velem mi lesz? Mi lesz? Mi lesz? Jé, kutya könny. Egy, kettő... Fáj. Valami fáj. A szívem üres lett. Ám, még akarata nincs veszve. Tervez. „Megtámadom. Nem. Igen. Nem... Újra jön. Közelít! Bakancsát lendíti és hangosan nevet. Ne, ké­rem, ne! - oldalgok arrébb... Olda­lamat érte az újabb erős rúgás. Megtántorodom. A falnak esek. Alig van erőm, de már nem viselhe­tem, nem bírom. NEM BÍROM! El­rugaszkodom és a gazdának ugor­va megharapom a lábát. Mit tettem? NEM AKARTAM. Az ösztönök! A bántás eredménye. Nem tehetek er­ről. Szégyenlem, gazda! Bocsásson meg! - nézek rá összegömbölyödve, esdeklő szemekkel. Kérem! A vá­lasz: hangos üvöltés, edényeim messzire hajítása - és az utcára va­ló kiűzetésem lett. Hol van már a ré­gi rajongás, szeretet szikrák a nagy­gHiniifP" "mp iii és kis gazdik felé? Belém sajdult a hideg tény: EGYEDÜL MARAD­TAM. Rég, szerettem sétálni, vág­tázni. Onnan: hazatérni. Most, a fáj­dalomtól és az éhségtől elgyötörve bandukolok.” Történetünk kutyusa, hetekig, „kivert kutyaként” próbálta meg azt, ami lehetetlennek tűnt: az életben maradást Társra lelt egy másik ku­tya személyében. Együtt rótták az utakat, nappal. Felfedezték az élés­kamrát jelentő konténereket, ame­lyek környékén, 1-1, félig elfogyasz­tott élelemre akadtak. Olykor, le­győzve félelmüket, házak udvarára lopakodtak óvatosan, elcsenni egy kevés, kitett maradékot. Meg kellett tanulni a szabad ég vi­szontagságai közt való alvást is. El­hagyatott kapualjban kucorodtak össze, egymás melegénél. Ekkor, né­hány nyugodt óra elfeledtette velük, nyomorult létüket „Barátommal, dacos düh hajtotta léptünket és a hűvösödő szélben va­ló nyargalásunkat. Járjuk az utcákat, időnként oda somfordálunk idegen emberekhez, táskájukban finom ételillatot szimatolva. Van, aki saj­nálkozva odadob egy kis kenyérda­rabot, van, aki mérgesen vagy ijed­ten zavar el magától bennünket. So­ványodó árnyaink hamar a földhöz érnek. Hideg ősz köszöntött ránk, szomorú, hontalan vándorokra. Gémberedett lábaink vittek, vittek. Egy parkban találtuk magunkat. Emberek - gyerekek, fiatalok, öre­gek. Sétálnak; est közeleg. Kutatunk, keresünk. Barátom elveszett. Hová lett? Miért nem szalad utánam? Paj­tás merre vagy? Kereslek...! MIT TETTEK VELE?? Ki tette, pajtásom? Nyüszítettél nagyon? Nem hallotta­lak. Mit tegyek? SEGÍTSEN VALA­KI! Barátom a bajban: elásva a föld­be nyakig, szemét nem látom, áll­kapcsa törött, püffedt... MIÉRT?? Se­gíts, áss! Nem bírsz? Nem érzed lá­baidat? Annyira megkínoztak? Kemény a föld, nem bírom én sem ásni. Miért ez az emberi brutalitás? Nincs egy cseppnyi jó érzés? Nem hagylak! Nem! Őrizlek.” Kutyusaink egymás mellett. Szen­vedtek. Az épen maradt kutyus só­várogva, segélykérő szemekkel, fél­szegen lépdelt az arra sétálók felé, majd hűségesen visszakucorodott barátja melíé. Jelezte őt az emberek­nek. Szerencséjükre akadt még olyan ember, akiből nem veszett ki a szeretet, a törődés. Menhelyre vit­ték őket. A megcsonkított, megvert kutyát nem sikerült megmenteni. Végleges nyugalomra szenderült, szegény. Történetünk kutyusa, sa­ját, szénával borított kennelből szemlélte a többi olyan ebet, akik szintén az emberi felelőtlenség ál­dozataként voltak körülötte. Nagyon sajnálatos, hogy vannak olyan, ma­gukat gazdának vallók, aki a megel­lett vagy beteg, öreg kutyákat ki­csapják az utcára, ha gondot okoz­nak. A menhelyek rekordszámú kis­állatot kénytelenek istápolni. Szeren­csére, jó helyen vannak az állatkák. Ám, a menhelyek is nehezen tartják fenn magukat JÓ VOLNA, ha egyre több ember döntene felelősséggel, az itt tartott kis állatok örökbefogadása mellett! A tapasztalatok azt igazolják, hogy ezek az állatok sokkal kedvesebbek, ragaszkodóbbak. Visszatérve, törté­netünk kutyusához: „Eleinte nagyon hiányzott a ku­tyabarátom. Nagyon sajnálom őt. Kezdek egyre inkább kiüresedni. Pesszimista lettem. Ide kerülésem óta nyugodtabb vagyok. Sokáig, kétségbeesve ugráltam, féltem a hozzám érő gondozóktól. Azt hit­tem, rossz akarattól fűtve van az or­rom előtt a tálkában: étel, s víz. Az­tán rájöttem: vigyáznak rám, küz­denek értem, s lehet - kedvelnek. A szomszédos kennelben levő kutya­társsal sokat beszélgetünk. Segít megfogalmazni azokat a kutyái jel­lemvonásokat, amiket az én fiatal jellemem, még nem ismer kellő­képp. Mesélte, hogy vannak a csa­Szeretem őket Itt hagytak. MI­ÉRT?? Valaki jön. Egy férfi, egy nő, egy kisfiú. Hurrá! Család. Nem a régi, de család. Megszokom őket?” A kutyus napjai megváltoztak. El­szállt hangjából a remény. A jókedv. Nem játszott már. Enni, inni kapott? Talán. „Meleg van. Tegnap ettem. Mit? Nem tudom. Valami pépeset Vizes volt Szerencsére. Szomjas vagyok. Lábaim, elvisztek a kert végi csapig, ahol pocsolya van? Víz, vizecske. Nem visztek? Persze, a lánc nem en­ged. Nyakamat szorítja. Csípi. Vala­ha, szép barna bundám piszkos, seb­től foltos. Jön a férfi! Jön! Mi ez a zaj? Gyomrom korog. Ételt hoz? Közelít. KÖZELÍT! NE! NE! Az oldalamat ne! Már nagyon fáj! NE RUGDOSSON! KÉREM SZÉPEN! Elment. Nem bí­rok felkelni. Fáj mindenem. Újabb seb szakadt MIÉRT VERNEK? Drá­ga családom merre jártok? Miért hagytatok itt? Ház, régi otthon. Mi­ért változtál át? Szeretni? Megéri? Nem.” A kutyus remegőn, kétségbeesett, mély szemekkel fekszik. Elveszíteni látszik egyetlen kincsét: fáradhatat­lan, ember iránt érzett szeretetét gát az a fránya akác, s lassan, mél­tóságteljesen eldőlt. Fellélegez­tünk. Ekkor az öreg - a rá annyira jellemző hamiskás mosollyal az or­ra alatt - megszólalt:- A tőkét is ki kéne venni!... Ré­mülten néztünk össze a szomszéd­dal, s szinte egyszerre mondtuk: Nem, nem! Majd a markológép!! (Mert mindkettőnk agyán átvil­lant, hogy ha ahhoz is van valami szerszáma, meg módszere, akkor az a túlélési esélyünket nagymér­tékben csökkenti.) Palotás, 2011. október 30. Ambrus József Rákóczi út 10. ládunkban például terápiás kutyák is. Feladatuk ezeknek az okos, em­patikus ebeknek, hogy a fogyaté­kosság okozta korlátozottsággal élő embereknek segítséget nyújtsanak a szociális integrálódás folyamatá­ban. Beteg gyerekekből, gátlások szabadulnak fel a terápiás kutyák tartós társasága által. Régi érzel­mek szabadulnak fel, s átadásra ke­rülnek. Megtudtam, hogy a kutya simogatása az emberi szervezetre jótékonyan hat. Mesélt öreg szom­szédom olyan kutyáról is, aki nem volt hajlandó elhagyni gazdáját, lé­péseit is hozzá igazította, s a meg­adatott neki az a csoda, hogy egy életen át szolgálhatta. Szomszédom sugallta, hogy véssem eszembe, s élesszem újra, lelkemben a követ­kezőket: a kutya - többek közt - jó­indulatú, tanulékony, tartózkodó, intelligens, gyengéd, megbízható, barátságos. Őrző. Az időjárás jobb­ra fordult. A gondozóinknak nem kellett már napjában többször cse­rélni fagyott vizünket, ellenőrizni helyünket. A gyengécske napsütés­ben pihentem. Egy árnyék ébresz­tett fel. Egy fiatal pár állt előttem. Méricskélnek, beszélgetnek. Felke­lek, próbálom magamat kihúzni, jó formámat mutatni. VIGYETEK MA­GATOKKAL! Az ideiglenes szállás­iakét. Új életre vágyom! Feledni akarom a múltat! Ha még bírom... Gondozóm, köszönöm, hogy kinyi­tod a kennel ajtót! Kisétálok. Nézze­tek! Megszaglászhatlak titeket? Kézfogás, mosolyváltás. Tényleg? Magatokkal visztek? Üdvözöllek gazdáim! Nyakörvet kapok? Megyünk, lépdelünk. Próbá­lok büszke lenni, újra a régi énemre lelni. A csalfa, játékos, az életet köny- nyen viselőére. Nem megy. Bandu­kolok. Keserű érzéssel. Valami hi­ányzik. Mi? Mi? Vagy ki? lük? Kis­fiú kisgazdám. Miért tettétek ezt ve­lem? Miért lettem kivert kutya? Mi­ért bántottatok? Sétálunk, valószínű hazafelé a forgalmas utcán. Jaj, de jó! Mit érzek? Kik azok a túloldalon? - szemem felcsillan. Kisgazdám az! Az első családom. A CSALÁDOM! SZERETTEIM!” A kutyus kitépte magát az új gaz­da kezéből, s rohant volna a túloldal­ra. Fékcsikorgás, puffanás. Egy halk nyöszörgés. EGY KUTYUS ÉLETÉ­NEK A VÉGE. Történetünk kutyusának búcsú­üzenete a következő volt: „Emberek! Mi nem haragszunk rá­tok! Nem bántunk titeket! Hivatá­sunk: szeretett gazdáink szolgálata. Engedjétek, hogy ezt egy életen át tel­jesíthessük és vigyázhassunk rátok! KÉRLEK, TI IS SZERESSETEK MIN­KET! Ne feledjétek: Az állatok mindig megérzik a jóság sugárzását, szívük antennáján át ” Géczi Boglárka

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents