Nógrád Megyei Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 280-304. szám)
2902011-12-13 / 290. szám
4 PP. 9 6 2011. DECEMBER 13., KEDD NOGRAD MEGYE Csodavilág fent és alant.. Salgótarján. Ausztria talán legmesésebb tájára, Karintiába is eljutott ebben az évben a Bolyai János Gimnázium diákcsoportja Horváthné Scholcz Erika tanárnő vezetésével. Az előzményekről és élményeikről Laurencsik Laura 13. C osztályos tanuló számolt be lapunknak. Az utazás lehetősége kapcsán jelezte: az iskola német nyelvet tanuló diákjainak minden évben módjuk van arra, hogy a tanórákon megszerzett ismereteiket idegen nyelvi környezetben is kamatoztassák, fejlesszék. Évente más-más tartományát fedezik fel Ausztriának és Németországnak, de voltak már Svájcban és Lichtensteinben is. A bolyaisok tisztában vannak azzal, hogy egy idegen nyelv elsajátításához nélkülözhetetlen a célnyelvi környezet, az adott ország kultúrájának, történelmének, az emberek életvitelének ismerete, s nem utolsósorban a látnivalók megtekintése. Ezekre kínált alkalmat ausztriai utazásuk is. Laurencsik Laura az elsők között a feledhetetlen látnivalókat sorolta: megcsodálhatták Graz városát, megmászták a Schlossberget, s tiszteletüket tették a híres óratoronynál, a város jelképénél is. Sokáig azonban nem időzhettek a hatalmas óramutatók alatt, mert Obersammels- dorf felé vitt tovább az útjuk. A Hotel am See - ahol megszálltak - egy csodaszép tó, a Turner-See partján található, emeleteiről káprázatos kilátás nyílt a környező hegyek fenséges vonulataira. Másnap reggel, miután három kis csoportot alakítottak, megkezdődött a tanítás: minden délelőtt négy órát töltöttek helyi tanárok társaságában, akik egy szót sem tudtak magyarul, ráadásul leginkább a helyi dialektust beszélték. Az órák merőben különböztek a szokásos iskolai modelltől, a foglalkozások játékosak, kötetlenebbek voltak. A hét első felében a szókincsüket fejleszthették, második felében pedig egy-egy izgalmas, hétköznapi, ugyanakkor kihívást jelentő szituációban kellett helytállniuk a csoportoknak: szerepelt ezek között híradó összeállítása, egy képzeletbeli bankrablás megtervezése és kivitelezése, illetve egy magányos lány próbálkozása a villámrandin... A jó hangulatú feladatmegoldások ellenére a délutáni kirándulásokat - amelyek során szinte egész Karintiát bejárták - mindenki nagyon várta. Bejárták Klagenfurtot, megnézték a „Landhaus”- t, ahol az összes karintiai nemesi család címere és egy csodálatos freskó látható. Elindulhattak egy egészen kicsi világkörüli útra, a nevezetes Mini Mundusba, ahol a párizsi Eiffel-torony és a berlini tévétorony mindössze pár lépés távolságból néz farkasszemet egymással. Lélegzetállító volt számukra Obir cseppkőbarlangja, amely az UNESCO-világörökség részét képezi. Meghódították a csaknem háromezer méter magas síparadicsomot, a Gerlitzen- csúcsot - igaz felvonóval. Innen, miután mindenki lemerítette a fényképezőgépét, egy újabb magaslathoz, a Majmok Hegyéhez igyekeztek. A csúcsot itt a testközelben flangáló japán makákók jelentették... Egy délután igen kellemes meglepetés is várt rájuk: Horváthné Scholcz Erika egy kisvonatot rendelt a diákoknak a Hotel am See-hez, s a kis csapat a naplementében „körberobog- ta” a környező tavakat - szám szerint hatot. Embert próbáló, több mint háromórás túrán vettek részt a Tscheppaschluchtnál, azonban minden fáradtságért kárpótolta a csoportot a vízesésekkel, szurdokokkal, függőhíddal tarkított vadregényes táj. Fáradalmaikat St. Kanzian strandján pihenhették ki. A következő napon valódi kalózok módjára birtokba vették a Klagenfurtból induló hajó fedélzetét, s végighajóztak a Wörthi- tavon. A veldeni kikötőben léptek ismét szárazföldre, s meg sem álltak egészen Bad Bleibergig, ahol Európa leghosszabb - közel hatvanöt méteres - föld alatti csúszdáján juthattunk le az alanti csodavilágba, a Terra Mysticába. Ezt követően Maria Wörth-be indultak, amelyet a tó gyöngyszemének is neveznek. Az utolsó estén egy kvíz keretében számot adhattak arról, mi mindent láttak, tudtak meg Ausztriáról és Karintiáról, az ott eltöltött egy hét alatt. (Mi-) Hozzánk is jött a Mikulás! A Hírlap postájából A Pf. 96 - A Hírlap postájából - ai olvasók fóruma. A szerkesitóség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. Az idén a szokottnál is jobban vártuk a Gyermekkert tagóvodában, hogy eljön-e hozzánk a Mikulás. Gyermekeink egyik nap azzal a rossz hírrel tértek haza az óvodából, hogy szegény Mikulás megbetegedett. Az ajándékot ugyan el tudja küldeni, de az nem biztos, hogy ő el tud jönni gyermekeinkhez ebben az évben. Szülőként nem én voltam az egyetlen, aki elkeseredtem és értetlenkedve hallgattam a történteket, a gyerekek azonban nem estek kétségbe, segíteni próbáltak. Gyűjteni kezdték a teafiltereket, gyógycukorkát, citromot, mézet stb. és egy csomagban elküldték a Mikulásnak, hogy az minél előbb meggyógyuljon.- Itt köszönnénk meg postás Kati néninek, hogy támogatta az óvó nénik ötletét és még hitelesebb lett így az egész játék. Eljött a nagy nap! Mi szülők reggeltől együtt játszottunk gyermekeinkkel a csoportszobában és izgatottan besegítettünk gyermekeinknek a kiscsizma fényesítésében, amit kiraktunk az ablakba. Ezután frissítő mozgás következett. Torna után nagy örömünkre a csomagokat megtaláltuk a csizmákban, de a Télapó továbbra sem volt sehol. Együtt örültünk az ajándékoknak és játszottunk tovább, majd egyszer csak kinyílott az ajtó és belépett a Mikulás. Azt nem lehet leírni, hogy a gyerekek arca milyen volt. Egyszerre öröm, csodálkozás, meglepetés volt a tekintetükben. Fantasztikus volt látni őket. Mindannyian boldogok voltak, hogy az ő segítségükkel gyógyult meg a Mikulás. Délelőtt zárásaként egy kedves mesejátékban volt részünk, amelyet az óvoda óvó nénijei adtak elő. Négygyermekes (3 már iskolás) anyukaként már sokszor volt részem a Gyermekkert óvodában együtt várni a Mikulást a gyermekeimmel, de ez a „rendhagyó” Mikulás-várás a legkisebbel volt idáig a legizgalmasabb. Köszönjük a Gyermekkert tagóvoda nevelőtestületének időt és energiát nem kímélő munkáját, hogy leleményességüknek köszönhetően egy újabb felejthetetlen meglepetésben lehetett részünk. Nagyné K. Andrea madírkó csoport Titkol az A hír eljutott az emberekhez. Szarvasokat lőttek halomra de nem a szabályok szerint, hanem csak úgy kapásból a rudli közepébe. Ki adta hírül? Ki tudja, csak suttogtak, a kérdezett akárhány is néma maradt. Legfeljebb annyit azért szájat elhúzva mondott: én nem tudom. Pedig ami történt, az megtörtént. Mert ha az ember néma maradt, az erdő beszél. ember, beszél az erdő Csend van az erdőn. Elringató békés csend. A legfentebb a szél, kint a hegy gerincén az zajong, ahogyan már illik ez, így az évutó napjaiban. Csak a szarvasok nem állják ezt az egyre mérgesebb, hideg fuvallást, pihennének. Kemény harcok árán, de boldogságban múlott el az idei nász is. Felkerekedtek hát és le a hegyről a szélvédett verőkbe. Na, ezt kéne látnia annak, aki ilyent még nem látott. Azok a kényes, a szerelemtől duzzadó, harsogva hódító koronások, a bikák, a természetnek Uy csodái, horpadt hassal, kincseiket a szebbnél szebb agancsaikat teherként viselve lustán lépkednek a lejtőn, nyomot hagyva az avarban. De együtt csak ők, akárha a teheneiket sosem látták volna. A pihenőhelyük is gondosan megválasztott, védett a széltől, ragadozóktól és távol az embertől, a való igazi félelmet hordozó ellenségtől. Elmúltak bizony a szerelmes napok. Új erőre kell hát kapni, mert a hegyfokorr egyre durvul a szél. Esőt is hoz, hideget hóval keverve. De oda se neki, a nyár hagyott eledelt bőséggel, terített asztalt a vadon legszebbjei előtt. Hát még ha az ember is besegít terítéshez! Az az igazi látvány, amikor télre ezek a már szép formássá lett szarvasbikák együtt, csapatban elindulnak. Agancsaik akár a fiatal erdő koronája a szélben, úgy hullámzanak. Ha futásra kerekednek lábuk alatt hangos az erdő. Ha bóklásznak illatuk a nyomukban. Az esztendő vége nem csak a természet nyugalmát hozza meg. A fegyvereket is leakasztják a szögről. És ezzel kezdetét veszi a vadon élő állat és az ember örökön való küzdelme. Ez rendben is lenne, ha ahogyan az illik, aszerint zajlana le a küzdelem. Úgy, hogy az állományt ne rontsa meg az a egyed, amelyik megronthatja, tehát elejthetővé lett. A vadászat a legősibb foglalkozás, felelőséggel járó, mert ember, fegyver és vadon élő érték között zajlik. Ki tudja, talán sohasem derül már ki, hogy azon az őszi vadászaton amelyről most keserűen szólok, esett-e szó minderről? Jó kedvvel gyülekezett a vadásznép. Szép a vadász- terület, változatos északi hegyvidék a megye egyik csücskén. Túlszaporodott a disznóállomány, ezt vált szükségessé apasztani. Nem mást, csakis vaddisznót De hát az ember tervez... Szabály szerint indult minden. A hajtásba valahogyan egy jelentős létszámú szarvasbika rudli (15-20 is lehet számuk) belesodródott. Váratlanul érte őket a hajtők zaja. Egy kupacba verődtek. Agancsaik mint az erdő. A látvány lebilincselő, amitől az emberek, akár a szarvasok, mozdulatlanok maradtak. És ebben a látványtól megmerevedett némaságban eldördült egy lövés. Úgy hatott mintha a világ robbant volna szét Az emberek mire feleszméltek az egyik bika eldőlt, de a fegyver tovább ropogott, célzás nélkül rá a szarvasokra. A hasukra, a lábukra, a nyakukra. Amikor végre magukhoz térve hátrahagyva az elhullottakat, az állatok elviharzottak - ki tudná merre - az erdő védelmébe. Csend lett a megdöbbenéstől. Az elkövető sem szólalt meg. A lő- düh még nem olvadt le arcáról. Amikor magához tért sietve távozott. Mindent amit tett hátrahagyott. Az a vadász aki elsőnek szabadulni tudott a fojtogató történet súlyától kérdezte meg az elnöktől. Elnök hát ezt szó nélkül...? - Ő a vadászterület tulajdonosa, takarítsatok! - lehajtotta a fejét. Az elnök kiürítette fegyverét, a többiek is és elindultak szótlanul. Fekete felhő borította be az eget Esni kezdett, a szél is haragosan rázendített. Bobál Gyula
