Nógrád Megyei Hírlap, 2011. november (22. évfolyam, 255-279. szám)
2011-11-22 / 272. szám
2011. NOVEMBER 22., KEDD INTERJÚ 7 Furcsa őt golyóállómellény és sisak helyett magas sarkú csizmában és szoknyában látni. Nem szokványos az sem, ha egy debreceni születésű budapesti lakostól hallja az ember, hogy Salgótarjánt tartja a szülővárosának, hiszen itt vannak a gyökerei, itt nőtt fel, itt járt a Gagarin általános iskolába, s itt élnek ma is a szülei. Igaz, kiismerni egy ismeretlen ismerőst, egy törékeny nőt, aki a jogászi pálya helyett időnként a világ legveszélyesebb helyeit járja... A1 Ghaoui Hesna, a Magyar Televízió szerkesztő-riportere, az idei Prima Primissima díj egyik jelöltje - a képernyőn innen. „Álmaimban ugyanazt élem meg, ami a szemem előtt lezajlott” A1 Ghaoui Hesna ma már jobban fél, mielőtt elindul egy háborús övezetbe Az MTV képviseletében Izraelben JJÍÍ5IÜI *. ;saí5™iii" iiHiiiii®»-.-, mm- Hol járt legutóbb ?- Ami a külföldi utakat illeti, Berlinben töltöttem egy hetet, ahol egy új és izgalmas feladat adódott számomra: dokumentumfilmeket zsűriztem egy nemzetközi versenyen. Rendkívül érdekes és szakmailag is nagyon hasznos volt látni, hogy a külföldi kollégák milyen témákat, milyen eszközökkel dolgoznak fel. És a vetítéseket követő vitában is hasznos volt hallani, hogy mások, akik más országból és sokszor más kultúrából jönnek, milyen szempontok alapján értékelnek egy-egy filmet.- A berlini fesztiválig tucatnyi riporton át vezetett az út De hogyan jutott el a tudósítói munkáig?- Az Eötvös Lóránt Tudomány- egyetemen szereztem jogi diplomát. Már az egyetemi évek alatt is elkezdtem újságot írni. A tanulmányaim befejeztével szinte azonnal a Népszabadsághoz, onnan pedig a Magyar Televízióhoz kerültem, ahol szerencsém volt, mert hamar bedobtak a mélyvízbe. Még csak pár hónapja dolgoztam ott, amikor már külföldön forgathattam. Ez valóban egy olyan szakma, amelyet csak a gyakorlatban lehet megtanulni. „Nem tudhatom, mi vár rám"- Hol forgatta az első riportját?- Szíriában, ami adott volt, hiszen éppen egy családi nyaralásra mentünk az országba, amikor meghalt Arafat. Apukám kitalálta, hogy béreljünk egy kamerát és forgassuk le az ott zajló eseményeket. És ez volt az, ami elindította a pályámat. Azóta az elmúlt hét-nyolc évben húsznál is több országból tudósíthattam.- Zömmel (polgárjháborús körülmények között.- Nem tudatos választás volt, hogy haditudósítóként fogok -dolgozni. Ám alapvetően a Közel-Kelettel foglalkozom és sajnos ebben a térségben elég gyakoriak a nemzetközi kedélyeket is borzoló konfliktusok. Amikor először lehetőségem volt menni - bár ez épp Szudán volt, Afrikában -, akkor már annak is nagyon örültem, hogy egyáltalán bejuthattam az országba és Darfurba. Ez akkor még a nemzetközi sajtónak sem nagyon sikerült, de nekem egy vöröskeresztes kapcsolat révén igen.- Nem lehetett veszélytelen.- Nem azon gondolkodtam, hogy ez most veszélyes-e vagy sem. Örültem, hogy mehetek. Fiatalon az ember még nem a rizikót méregeti, hanem vakmerőén belevág mindenbe, s úgy van vele, ha ott leszek, majd meglátjuk, majdcsak alakul valahogy. Ma már én is sokkal óvatosabb vagyok, valószínűleg azért is, mert már jobban tudom, hogy mi vár rám. Pontosabban: még jobban tudom, hogy nem tudhatom, mi vár rám. És ezért jogos az aggodalom. Mostanság talán jobban félek egy-egy utazás előtt, mint régebben, mert sokkal inkább tisztában vagyok a kockázati tényezőkkel. „Fatalista vagyok"- Mégis megy...- Úgy vagyok vele, hogy el kell menni és a helyszínen már nem tűnik olyan félelmetesnek az egész, mint messziről. Ott már jobban látjuk, melyek a főbb veszélyforrások, ott már informálódunk, hogy mire kell figyelni. És az ember megpróbálja minimális rizikóval, reális kockázatok bevállalásával végezni a munkáját. Mérlegelni kell, mi az, ami még megéri. Mi az a veszély, amit vállalunk? És mi az a sztori, amit esetleg kaphatunk? És persze olyan is van, hogy nincs más választás, be kell menni egy veszélyes övezetbe, mert ott történnek a dolgok - és kész. A baj itthon is bármikor bekövetkezhet. Egy picit fatalista vagyok, de azt hiszem, ha nem ilyen lenne a szemléletem, nem is dolgoznék háborús övezetben.- Háborúban, nőként... Nem sok jót sejtet ez így együtt.- Különböző oldalai vannak ennek a kérdésnek. Engem, mint nőt, még nem ért atrocitás - tapasztalataim szerint inkább előzékenyek velem szemben az emberek -, de mint újságírót, már igen. Azt kell tudomásul vennie a riporternek, aki ilyen övezetekben jár, hogy a háborús terepen a stáb, a tudósító általában mindenkinek csak púp a hátán - és sokszor célpont. Olyan- nal is találkoztam - Libanonban -, hogy a lakosok kergettek meg és akartak minket meglincselni, elterjedt ugyanis, hogy az újságírók kémkedni mentek oda.- Mit lehet ilyenkor tenni? Megpróbálni hatni a józan észre?- Amikor kiszolgáltatott helyzetben van egy nép, amikor az emberek azt érzik, hogy mindenük veszélyben van - a szeretteik, az életük és minden, amiért addig dolgoztak -, nem lehet elvárni senkitől, hogy racionálisan gondolkozzon. Ilyenkor bármi megtörténhet, kiszámíthatatlan a közhangulat és az emberek reakciója. Éppen ezért számítani kell rá, hogy sokszor dühösen fordulnak az újságírók felé, sokan ellenséget látnak bennünk. Nehéz őket meggyőzni, hogy hagyjanak dolgozni, azért vagy ott, hogy bemutasd a helyzetet, nem ártasz senkinek. Rémálmok kísértik- Ha csak egyetlen riportot kellenekiemelni...?- Nagyon nehéz lenne. Mindegyiknek megvolt a maga kihívása. És minden alkalommal nagyon boldogok voltunk, hogy leküzdöttük ezt és megoldattuk a feladatot. Lehet, hogy azért mert ezek a legfrissebbek, de a líbiai riportokra jó érzéssel gondolok vissza. S talán mondani, büszke vagyok rá, hogy egyáltalán be tudtunk jutni és be mertünk menni vízum nélkül az országba, volt bátorságunk ott lenni, kimenni és abban a szituációban dolgozni. Líbiában szabad szoba híján csak egy szálloda folyosóján tudtunk aludni, víz híján kezet mosni sem bírtunk, innivalót is nehéz volt beszerezni, kétszersült- ön éltünk majdnem két hétig. És eközben egy tizennyolc kilogrammos golyóálló-mellényben kellett járkálni egész nap, negy- venöt-ötven Celsius-fokos hőségben. Az első napokban ugyanis sokan - köztük újságírók is - úgy haltak meg, hogy leszedték őket a tetőn megbúvó orvlövészek. Ez a legsunyibb veszély, amely ellen nem nagyon lehet védekezni...- Hogyan éli meg ezeket az eseményeket? Nincsenek rémálmai?- De, sajnos vannak... Gyakran üldöznek álmomban és rendkívül fáradtan ébredek, annyira életszernek ezek a képek. Sokszor ismerős helyszínek tűnnek fel bennük; például egy szállodában keveredek bele egy lövöldözésbe, ahol korábban megszálltunk. Sok olyan motívum van, amelynek nem voltam közvetlenül kitéve, de láttam. Álmaimban ugyanazt élem meg, ami a szemem előtt lezajlott, csak saját magamat is belehelyezve. Ezek kísértik az embert, de próbálom feldolgozni mindenféle módon. Sokat segít például az írás, de az is, ha kibeszélem magamból a dolgokat, például egy könyvbemutatón. Van, aki pszichológushoz jár, én meg közönségtalálkozókra. Fókuszban a külpolitika •- Vigasztalja vagy sem, de tény: számos szakmai elismerés birtokosa. És most még a Príma Primissima díjra is jelölték.- A külpolitika egyre kevésbé van fókuszban, egyre inkább a perifériára szorul, egyre kevesebb ember foglalkozik azzal, hogy próbálja megérteni és követni ezeket az eseményeket. így azon túlmenően, hogy nagy elismerés, egyúttal egyfajta visszajelzés is számomra ez a jelölés: fontos, amit teszek, és csak csináljam!- Lehet, nem épp' időszerű a kérdés, de meddig „bírja még a háborút”?- Szerintem addig, amíg nem lesz gyermekem. Az után már lehet, hogy az ember értékrendje megváltozik. Bár nemrég - éppen a berlini filmfesztiválon - találkoztam egy tudósítónővel, akinek két gyereke volt, mégis teljes nyugalommal felszállt egy olyan hajóra, amelyen tunéziai1 akat csempésztek át Olaszországba, s majdnem meghaltak útközben. Nem tudom, hogy én képes lennék-e ezt megtenni. Nem hiszem...- És létezik férfi, aki elviseli, hogy a párja fel-felbukkan a „tűz- vonalban”?- Igen, szerencsére van egy ilyen férfi. Nem árultam neki zsákbamacskát, ugyanis Afganisztánban ismerkedtünk meg, ahol ő egy rádiót, én pedig az MTV-t képviseltem tudósítóként. Néha azért sajnálom őt... Egyszer például skype-on végignézte, ahogy hajnali fél kettőkor valaki megpróbált bejönni a szállodai szobámba. Utána egy darabig nem nagyon akart elengedni sehová, de aztán meggyőztem őt, hogy nem lesz gond. Ám alapvetően nagyon jól kezeli ezt az egészet. Ahogy szerencsére az egész családom - a szüleim és a húgom is - nagyon támogat és mögöttem áll. E nélkül nem is menne. Schveiczer Krisztián Díjazza? A1 Ghaoui Hesna - Magyar sajtó kategóriában - bekerült a Prima Primissima-díj idei közönségdíjára jelöltek közé. Aki úgy gondolja, ő lenne a legérdemesebb erre az elismerésre, telefonon november 28., 12 óráig szavazhat a salgótarjáni illetőségű szerkesztő-riporterre: a 70/70-77-006-os telefonszámon, az egyes gomb megnyomásával, illetve az ide sms- ben küldött 1-es számmal. Az internetes voksolás egy nappal tovább tart, a primissima.hu oldalon. AI Ghaoui Hesna - A 33 esztendős szerkesztő-riporter az elmúlt években a világ számos háborús övezetéből tudósította a Magyar Televízió hírműsorait. Elsősorban a Közel-Keleten mozog otthonosan, hiszen édesapja szíriai. Édesanyja magyar, szülei a debreceni orvosi egyetemen ismerkedtek meg. A család később Salgótarjánba költözött, Hesna is itt nőtt fel. A szülők ma is a nógrádi megyeszékhely megbecsült polgárai: az édesapát, Nádim doktort nőgyógyászként, az édesanyát, Nagypái Máriát pedig gyermekorvosként ismerik a városban. Hesna a szolnoki kéttannyelvű gimnázium után az Egyesült Államokban tanult ösztöndíjasként, majd az ELTE jogi karán, Budapesten és Tunéziában, arab szakon. A jogászdiploma megszerzését követően kezdett külpolitikai újságíróként dolgozni. Riportjaival kétszer is Kamera Hungária díjat nyert. A gázai övezetben forgatott tudósítása bekerült a rangos Monte-carlói televíziós fesztivál döntős alkotásai közé. Néma bölcsők címmel, a gyerekhalandóságról, Ugandában készített dokumentumfilmjét az Al-Jazeera filmfesztiválon is vetítették. Tavaly jelent meg a szerkesztő-riporter „Háborúk földjén - Egy tudósítónő vallomásai a válságövezetek megrázó hétköznapjairól” című könyve. A szerző a kötet második, a fővárosit követő bemutatóját Salgótarjánban tartotta.
