Nógrád Megyei Hírlap, 2011. október (22. évfolyam, 229-254. szám)
2011-10-24 / 248. szám
4 2011. OKTÓBER 24., HÉTFŐ A NAP TÉMÁJA Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő tartott rendhagyó irodalomórát a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben október közepén. A program nem csak a helyszín, a közönség miatt volt „rendhagyó”, de azért is, mert sok érzelmet hozott a felszínre. Akik ott voltak a börtönkápolnában, hol felszabadultan nevettek, hol azzal a torokszorító érzéssel küszködtek, hogy sírás lesz a dologból. A közös versmondás és zenehallgatás egy rövid időre az összetartozás érzését adta a jól ismert összezártsági kényszer helyett. Bátortalan és dörgő férfihangok szavalták a balladák sorait Kányádi Sándor előmondásával. Egy, az elítéltek által megzenésített verse után - Valaki jár a fák hegyén - a költő is nehezen tudott megszólalni. Az, hogy Kányádi Sándor verseit sokan ismerik a börtönben, kiderült (sokan kérdeznénk-e a kinti világból, hogy mit jelent az Öreg kút az utca szádán című versben a száda kifejezés?), az meg biztonsággal állítható, hogy most már azok is szeretik a költőt, akik eddig nem ismerték. Kányádi Sándor irodalomórája a balassagyarmati börtönben - Az érzelmek iskolája mör. Ennek igazolására a margitai születésű Horváth Imre balladáját tanulták meg a fogva tartottak („ha nem tanulják meg három mondásból, többet nem jövök magukhoz”) Hogy szülőanyja a fekete föld/ erre gondolt a liliom, s letört. - Ennyi az egész. Szép, szomorú és tömör. Első szóra rákezdték a férfiak az éneklést is: Tavaszi szél vizet áraszt. A költő mondta fennhancsak a semmirekellők, akik nem iparkodtak, azok voltak rosz- szabb helyzetben, a székelység önellátó nép volt. (Kányádi Sándor a romániai Hargita megyében, Nagygalambfalván született 1929-ben.) A székelyek kétféle adót fizettek, vérrel és ökörsütéssel adóztak. Amikor a király vagy a fejedelem hadba indult, minden portáról ki kellett állítani egy katonát, aki tehetősebb volt, annak lovast, ez volt a véradó. Az ökörsütés pedig? Amikor az uralkodó házasodott vagy fiúgyermeke született, ment a végrehajtó, minden ökör farára rásütötte a király pecsétjét, majd el is vitték az állatot, amikor a királynak szüksége volt rá.- Hallottak bizonyára arról, hogy vannak adócsalók, hát a székelyeknél is voltak. Bethlen Gábor például 14 háborút vívott, ez nagyon megcsapolta a székely adófizetők vérét, kezdték eladogatni magukat jobbágynak, ugyanis a jobbágyok mentesek voltak a véradó alól. Az egyik elítélt a „száda” kifejezésre kérdezett rá az az 1956- ban írt, Öreg kút az utca szádán című versből. Nos, a szó finnugor örökség, jelentése eleje, nyílása. Beszélt - a tájszót amúgy ritkán használó - Kányádi Sándor arról is, hogy a szavak olyanok, mint az emberek: élnek, szolgálnak, aztán megöregednek és kihalnak - csak a szavak hosszabb életűek, tovább szolgálnak. „Hegyvidéken, így Székelyfóldön is, a szavak is hosszabb ideig megőrződnek.” Az őriszigeti székelyeknél, mielőtt elmondta volna a verset, megkérdezte, tudják-e, mi az, hogy száda? Ők még emlékeztek. A vers egyébként így kezdődik: Öreg kút az utca szádán / öreg asszony ül a káván. / Mint a botja, olyan görbe, / beleréved a vödörbe. A Valaki jár a fák hegyén című verse kapcsán Istennel való kapcsolatáról is kérdezték a költőt, aki azt válaszolta: az a baj, hogy azért írta meg ezt a verset, mert Dudellai Ildikó szélt Székelyföld érdekes világáról is, amelynek nyomorúsága ismert az irodalomból, de ahogy Kányádi Sándor mondta, náluk csak így tudja megmagyarázni. Hogy volt-e már alkotói válságban? Kányádi Sándor magát a kifejezést kicsit nagyképűnek tartja, de három éve abban van - nem tartja illendőnek, hogy az ő korában még versekkel foglalkozzon. „Habár Illyés Gyula bácsi azt mondta nekem, hogy nem lehet tisztességes ember, aki a versírást abbahagyj a. Én is megértem a pénzemet, mondtam neki, hogy Gyula bácsi, de azért idejében abbahagyni, az se kutya. És erre engem jól hátbaütött, mert ő akkor már 80 éves volt.” Mint a költő a börtönben elmondta, amikor rájött, hogy amit az egyetemen tanul, az nincs összhangban azzal, amit otthon lát, nem tudott írni.- Pedig olyan lelkes híve voltam a szocializmusnak, hogy még lódítottam is az érdekében - mondta. Ő már szerkesztőségben dolgozott, és szerette volna, hogy a húga is iskolába járjon. Szenet lapátolt a kolozsvári állomáson, eltartotta magát, küldött tandíjra és nekiszegezték a kérdést: az elvtárs miért nem ír? Az ellenség azt hiheti, hogy mi nem engedjük írni. Az elvtárs tehetséges - „ezért mondom, én vitathatatlanul tehetséges vagyok, a párt állapította meg rólam” -, írnia kell! A fordítások átsegítenek a válságon - mondta Kányádi Sándor, akitől mintegy két óra elteltével szeretettel búcsúztak a Balassagyarmati Fegyház és Börtön elítéltjei. Átadták az intézetben neki készített festményt, külön köszönetét mondtak azért, hogy idős kora ellenére megtisztelte őket a jelenlétével, és mint a mindannyiuk nevében szóló F. Attila mondta: „hisszük azt, hogy az ön által megteremtett, a verseiben, regényeiben, meséiben tettenérhető gondolatiság visszavezet, illetve eligazít bennünket a rácson túli társadalomban.” A rendhagyó irodalomóra elején az Isten háta mögött, zárás\ \ érzelmeket keltett a börtön kápolnájában, mint amikor egy nemzeti sporteseményen a Himnuszt hallgatjuk. Ez volt az a hangulat, amikor a bentlévők közel álltak a síráshoz, és nehezen szólalt meg utána Kányádi Sándor is. Aztán ezt mondta: én nem vagyok szakember a zenében, de meg kell, hogy mondjam, talán ez a legszebb az összes megzenésítése közül. Egyszer egy nagy festő így szólt le egy másikat, hogy nincs ebben benne a megszenvedett- ség, és én nem értettem hosszú ideig, hogy minden valamirevaló alkotásban ott kell lennie - folytatta, majd azt mondta: a megszenvedettséget érzem ebben a megzenésítésben. Jellemzi az érzéseket az is, ami még eszébe jutott ezekben a percekben:- Egyszer egy jugoszláviai lapban olvastam menhelyi gyerekek írásait. Egy kilenc éves gyeként pedig a Valaki jár a fák hegyén című Kányádi verset hallhattuk a Szent Dávid Zenekartól. Mindkettő zenéjét Gagyi Dezső szerezte, akit már tavaly megismerhettünk. Ő írta annak a bibliai jelenetet feldolgozó rockelőadásnak a forgatókönyvét, amelynek kitalálója, betanítója és közreműködője Fellegi rek ezt írta: Vasárnap meglátogatott édesanyám, s azt mondta, ha nem viselem jól magam, hazavisz. Értik ezt? A torokszorítást aztán Kányádi Sándor úgy oldotta fel, hogy váratlanul újra felmondatta az elítéltekkel az elején megtanult Horváth Imre balladát, sőt, még egy strófát elszavaltatott József- Őszintén szólva, kicsit csalódott vagyok, nem gondoltam, hogy csak válogatott emberekkel találkozom. Többekkel szerettem volna találkozni - kezdte a vendég, mivel a több száz fős börtönből mintegy 50 elítélt várta a kápolnában. Kányádi Sándor egyébként ezt megelőzően „Isten rabjainál” járt, Pannonhalmán. A költő, akit a Kiss Árpád Általános Iskola tanulói, tanárai és az elítéltek Szent Dávid Zenekarának tagjai köszöntöttek, a maga közvetlen, derűs stílusában ismertette a szabályokat. Először is, hogy ne urazzák, ő Sándor bácsi mindenkinek. Ezenkívül mindenkinek felszólalási, beleszólási, sőt leszólási joga van. Az utolsó szabályt már nevetés kísérte:- Egyetlenegy dolgot nem mondhatok, tekintettel a helyre, mert úgy szoktam mondani, hogy akinek elege volt abból, hogy itt volt, az álljon fel, és menjen ki. Szerénységgel pontosította a saját személyét is:- Azt hiszik, hogy egy költővel találkoznak. Hát ki kell, hogy ábrándítsam a tisztelt egybegyűlteket. Ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, az volt-e, akinek hitték őt egész életében, még akkor is, ha összegyűltek látására, hallására. Ha majd maguk közül valakinek az unokája, dédunokája érdemesnek tart valamit kézbe venni vagy meghallgatni abból, amit írtam, akkor az elmondhatja, hogy az én ősöm annak idején Balassagyarmaton az ítéletvégrehajtó intézetben egy igazi költővel találkozott. Addig higgyék, hogy az vagyok, aminek időnként magam is hiszem magam, de kételkedjenek is. És megkezdődött az irodalomóra azzal, hogy „egy igazi költőtől” mondtak verset, a költő és az elítéltek együtt, Petőfi Sándor Szeptember végén című versét. Bár Kányádi Sándor, mint mondta, nem akart igazi irodalomórát tartani, „de hogy találkozásunk emlékéül egy kicsit művelődjünk is”, megtanított egy balladát, a műfajt pedig így összegezte: szép, szomorú, tövalót a húgának, és azt lódította az édesapjának, hogy mindkettejüket az állam taníttatja. Ekkor, az '50-es években tudta meg, hogy tehetséges. Behívták ugyanis a pártbizottságra, Ádám Liszt Ferenc- és Arthur Rubinstein-díjas zongoraművész volt, és amelyet decemberben mutattak be a börtönben. A záródal - talán nem túlzás ez a tudósítótól - ahhoz hasonló Attilától: A semmi ágán ül szívem / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok. Majd így búcsúzott: Na, maradjunk jó reménységgel! gon, az erős hangok pedig zúgták utána: Zöld pántlika, könnyű gúnya, virágom, virágom / mer azt a szél könnyen fújja, virágom, virágom. / De a bánat' nehéz gúnya, virágom, virágom / mer azt a szél el nem fújja, virágom, virágom.- Na most, kérdése volna-e valakinek? - Volt, így megtudhattuk, hogy a költő korán árvaságra jutott, hat éves korától „megszolgálta, amit megevett”. Be-
