Nógrád Megyei Hírlap, 2011. augusztus (22. évfolyam, 177-202. szám)
2011-08-02 / 178. szám
4 2011. AUGUSZTUS 2„ KEDD NÓGRÁD MEGYE GYÖNGYÖSI KITEKINTŐ Bátraké a szerencse? Gyöngyös. Még semmi sincs veszve azok számára, akik az első felvételi időszak végén nem nyertek felvételt, vagy nem is jelentkeztek egyetlen felsőoktatási intézménybe sem. Július 22. és augusztus 9. között pótfelvételi eljárás keretében még számos főiskola és egyetem hirdet meg szakokat, így a gyöngyösi Károly Róbert Főiskola (KRF) is. A meghirdetett költségtérítéses szakok valóban piacképesek, az oktatás magas színvonalon folyik, a hallgatók számos plusz szolgáltatást is igénybe vehetnek tanulmányi idejük alatt ebben az intézményben. A pótfelvételi eljárásban egyetlen intézmény és egyetlen szak jelölhető. Nem mindegy tehát, hogy a továbbtanulni szándékozó hová adja be a jelentkezési lapot, mely iskolában képzeli el a jövőjét. A megfontolt döntés nem vakugrás, így a siker nem pusztán szerencse kérdése lesz. Azokat, akik Gyöngyösön, a főiskolán kívánják jövőjüket megalapozni, a tanintézmény segíti azzal is, hogy számukra kérésre postai úton ingyenesen elküldi a jelentkezési lapot, tájékoztatja a lehetőségekről a leendő hallgatókat e- mailen és telefonon is. A főiskola honlapján a meghirdetett szakokkal és a jelentkezéssel kapcsolatos minden információ megtalálható. Tűzoltási gyakorlat a kórházban Balassagyarmat. Szerelési és mentési szituációs gyakorlatot tartott pénteken a balassagyarmati Dr. Kenessey Albert Kórház és Rendelőintézet területén a Balassagyarmati Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóság. A kórház használaton kívüli, egykoron szebb időket is megélt ötszintes épületében, a feltételezés szerint a harmadik emeleten keletkezett a tűz, amely gyorsan terjedt és nagy füstkép- ződéssel járt. A bejelentés alapján számítani kellett arra, hogy egy, vagy több személy rekedt az emeleten, illetve, hogy egy PB-gázpalack is van odafent. A helyszínre érkező rajoknak, a parancsnokság vezetői rövid eligazításon ismertették a feladatot. Ezt követően, mindenkinek kiosztották azt a speciális, félig átlátszó fóliát, amit a légzőkészülék álarcába helyezve, éppen csak annyit láttak a tűzoltók, amennyit egy sűrű füsttel telt helységben megengednének a látási viszonyok. Az elsőként feljutó lánglovagok megkeresték a kapcsolószekrényt és elvégez0 4 * l ték az áramtalanítást. Majd a II. emelet egyik ablakán és a lépcsőházon át megszerelték azt az alapvezetéket, ami az oltóvizet juttatta be az épületbe a gépjárműfecskendőből. Ezután a „sűrű füstben” térden kúszva és négykézláb mászva, átfésülték a valóságos útvesztőnek bizonyuló emelet számtalan helységét, sérültek és egyéb veszélyforrások után kutatva. Ennek során kihoztak az épületből egy 11,5 kilogrammos PB-gázpalackot, valamint az egyik használaton kívüli kórteremből kimentették Kareszt, a már sok-sok „tűzesetet” szerencsésen túlélt, mázsás fabábút. A 22 perc alatt végrehajtott szituációs feladatot, a résztvevők és a jelen lévő parancsnokok a gyakorlat után röviden értékelték. Levonva a tanulságokat, egyben kitűzve a következő gyakorlatok időpontját és tematikáját. Györffy Sarolta: Emlékképek a hatvanas évek Madách Gimnáziumáról Lírai iskolaszociográfia Már lassan egy évtizede, hogy ha nem is „állandóan csak”, de igen gyakran fog el az emlékezés kényszere, ha egykori gimnáziumomra gondolok. Nem véleüenül. Nem csak azért, mert a Madáchba jártam 1961-'65-ig, Édesapám is évtizedekig volt ennek az iskolának tanára, 1970-től nyugdíjba menetelemig meg én is gimnáziumi tanárként dolgoztam. Hanem inkább azért, mert volt időm - különösen az utóbbi egy-két évtizedben - megtapasztalni, hogy mennyire megváltozott az iskolák légköre, szellemisége, főként Budapesten, de gyanítom, az ország más részeiben is. Tudom, született már néhány írás a régi Madáchról, annak kiemelkedő tanáregyéniségeiről is. Ezek közül kettőt - egy jubileumi évkönyvet és a dr Csongrády Béla által szerkesztett Tanár- egyéniségek a Madáchban című írásgyűjteményt - ismerek. Ezeken kívül semmi egyebet, leszámítva négy rövid írásomat, amelyek könyvemben is megtalálhatók (Aranymorzsák régi salgótarjáni tanárokról). így aztán senkit és semmit ismételni, plagizálni nem fogok ebben a visszaemlékezésemben. Gimnáziumi éveim A hatvanas évek elején hirtelen nagyon felduzzadt a Madách Gimnázium tanulói létszáma. 1961-ben már „F” osztály is, azaz hat osztály indult évfolyamonként. Mi az úgynevezett „modern humánosok” voltunk, nálunk a második idegen nyelv a német volt. 1961-ben az iskola igazgatója Versényi László lett. Ő tette kötelezővé a diáksapka és a hétköznapokon is a (csíkos) matrózblúz viselését. Ünnepi alkalmakkor természetesen fehér matrózblúzban kellett megjelennünk, a sildes, nehéz, bársony diáksapkát pedig egy ideig tanítás utáni időben is kellett a városban viselnünk. A tanítási hét gyakorlatilag csak öt napból állt, pénteken ugyanis „politechnikai" napunk volt. Ezt a napot vagy egy ipari vagy egy mezőgazdasági üzemben kellett eltöltenünk. A mi osztályunk (papíron) dísznövénytermesztő és kertépítő szakmát tanult. Ez az oktatás valójában a gyakorlati helyen eltöltött semmittevést jelentette, télen meg némi elméleti oktatást az iskolában - azaz az általunk soha nem látott és gondozott növények latin nevét és termesztési módozatait bifláztuk. Fontos gimnáziumi tantárgyak óraszáma csökkent így négy éven keresztül - egy akkori minisztériumi határozatnak köszönhetően. Az Aranymorzsákban emlékeztem már négy kiváló tarjám tanáromra. Ezúttal a gimnáziumi első osztályos tanáraim közül néhány kimagasló tudású és emberségű, nagyszerű tanítási módszerekkel oktató pedagógust szeretnék még megidézni. Városunk és megyénk lakói közül biztosan sokan emlékeznek még rájuk hálával és szeretettel. A (nekünk) német nyelvet tanító Szász János tanár úrról elsőként a stratégia szó jut eszembe, az alapozás, a megtervezettség és az ellenőrzés tekintetében. Meg a fáradhatatlansága, lelkiismeretessége, szívóssága. És például az is, hogy egy „nagydolgozat” elképzelhetetlen egy magyarról németre fordítás nélkül. Én is így csináltam, mondtam is mindig: Majd abból minden kiderül! (Ma már ez sajnos a nyelvvizsgákon sem mindig követelmény.) Amikor a nyolcvanas évek végén gimnazista lányunk otthon elmesélte, hogy „ezen a tesiórán már megint semmit sem csináltunk, csak ültünk az öltözőben" igencsak elgondolkodtam. Mi az, hogy semmit? És eszembe jutottak Szász Jánosné Dóka néni „négy évszakos” testnevelési órái. Amely óráknak minden részlete meg volt tervezve. Akár a tornateremben, akár az iskola udvarán is zajlott le az Györffy Sarolta a negyvenöt perc. És természetesen osztályzatot is kaptunk a szekrényugrásra, a gerenda gyakorlatra, később a felemás korlátos produkcióinkra, a magasugrásra, a stopperórás síkfutásra a Tarján patak melletti sétányon. Az osztályzat természetesen emberséges volt, Dóka néni mindig figyelembe vette más tárgyakból nyújtott teljesítményünket is. Ő ugyanolyan fáradhatatlan és lelkiismeretes sporttanár volt, mint férje, a magyart és németet tanító Szász János tanár úr. írja és mondja mindezt a tanárnőről egy olyan valahai tanítványa, akinek nem éppen a sport volt az erőssége. Matematikát Vize Lászlóné Szelei Éva tanított nekünk. Bár osztályunk nem volt kiemelkedő évfolyam szinten, mégsem volt első osztályban semmi gondunk ezzel a tantárggyal. Szaktudása igen nagy, magyarázatai pedig világosak, logikusak voltak Óráit, ellenőrzéseit nagyszerűen megtervezte. Ponthatárok nélkül is nagyon igazságosan osztályozott. Ha két példát jól megoldottunk, és a harmadikban is volt értékelhető rész, már négyest kaphattunk. De jelest csak akkor, ha a harmadik példa megoldása is hibátlan volt. így aztán (nekünk nagyon sajnos) Éva tanárnőnk el is ment a szegedi egyetemre tanítani. Herold László tanár úr ma, is Tarjánban él. (Nekünk megint nagyon) sajnos csak egy évig tanított minket, ugyanis kinevezték az iskola igazgatójának, így legtöbb osztályától meg kellett válnia. Talán megértik az Olvasók, ha én az egykori „tanítvány magyartanár” - nem a szaktudását, irodalomismeretét, szenvedéllyel áthatott magyarázatait fogom „dicsérgetni", megtette, megtették már ezt más, erre hivatottabb, méltóbb személyek. Inkább valami mást emelnék most ki tanáregyéniségéből: a karakteres, bátor szókimondását, igazságos bírálatait, ha valakit minősítenie kellett. Időnként talán kissé keményen, de abszolút igazságosan értékelt, mindenkor tiszteletben tartva a tanítványt - a lányokat természetesen magázva szólította meg, mint tette ezt a madáchos férfi tanárok többsége. Aztán Herold tanár úr kritikájától egy-két napi „megszédülés”, majd csüggedt józanodás után beláttuk: bizony igaza volt. Én meg attól „semmisültem meg” egyszer, amikor szeptemberben - miután kiderült némi jártasságom Arany János költészetében - a tanár úrnak arra a kérdésére, hogy olvastam- e a Vörös Rébéket azt kellett válaszolnom, hogy „nem...”. De aztán az első iskolai dolgozat témájának a címét a táblán meglátva („Nagy élmény volt”), megnyugodtam. Mert a tanár úr magyarázatképpen hozzáfűzte azt is: ez a nagy élmény lehet egy elolvasott irodalmi alkotás is. Milyen jó volt, hogy előtte nyáron olvastam Zola Összeomlás című regényét. Herold tanár úr ugyanis történelem szakos is volt, és ez a regény az 1870- 71-es porosz-francia háborúról szólt. Az első magyarórákon sokat beszélgettünk. Az egyiken például arról, hogy miért lenne nehéz elmenni ebből az országból, mi köt minket, tizennégy éveseket ide. Nyirati Erzsi csendesen megszólalt: Az élmények, amiket eddig itt átéltünk. - Pontosan így van! Ez nagyszerű válasz volt! - valahogy így reagált erre a mondatra a tanár úr. Aztán később, 1968 júniusában a „nagyszerű”-t egy másik tanártól hallottam már az egyetemen, de ezt Herold tanár úrra vonatkoztatva. Amikor Nagy Miklós professzor úrnál Jókaiból és Mikszáthból jelesre vizsgáztam, megkérdezte a tanár úr, honnan is való vagyok? Mondtam, hogy honnan. - Maga Salgótarjánban érettségizett? De akkor ismerhette a Herold Lászlót! Igen, ismertem, mondtam (akkor már megkönnyebbülten és vidáman). - Micsoda nagyszerű, tehetséges fiatalember volt! Hát igen, ez a Salgótarján! Ez most nem tiszteletkor volt, tanár úr. Már mindketten nyugdíjasok vagyunk, négy évtizede távol élek a várostól. És egyébként sem szokásom az effajta célzatosság. (Folytatás augusztus 3-i, szerdai lapszámunkban!)